3. Merkúr- Utazás

Ma különös dolog történt, egész eddig ezek a lények nem mutatkoztak. Csak bedugták az ételt és a vizet az ajtó résén, ennyi. De ma, ma bejöttek a cellámba. Nagyon különös, hogy a táplálék olyan, mint a miénk és a nyelvünket is beszélik. Franciául beszélnek, de hogy miért, nem tudom felfogni, hisz az angol részemről sokkal könnyebb. De nem is ez a lényeg, bejött három ilyen kéktestű idegen és gyógyszereket hoztak. Utasítottak, hogy vegyem be a gyógyszereimet. De minek? Természetesen nem akartam bevenni, ezek után lefogtak és kényszerítettek, hogy lenyeljem a bogyókat. Egyre furcsább dolgok történnek itt velem.

Még szerencse, hogy van ez a kis kütyü, ami némiképp lefoglal és áldom a feltalálóját, mert nem merül le soha. Valamilyen szubtéri energiát használ, de fogalmam sincs hogyan, a tudomány mindig távol állt tőlem.

Igen, a történet, amit elkezdtem...

Miután kitomboltam magam a konyha bútorzatán, megragadtam egy üveg whiskyt és a kanapéra telepedtem vele. Anélkül, hogy kitöltöttem volna az italt, nagyokat kortyoltam az üvegből. De nem sokáig élvezhettem a skót nedűt, csengettek az ajtón. Először nem vettem figyelembe. Majd csak elmegy, gondoltam. De nem, kopogott az ajtón és a nevemen is szólított. 

Így hát végül feladtam és ajtót nyitottam. Két zsandár volt az. 

- Ugyan már, most engedtek csak haza! - vettem oda nekik, köszönés helyett.

- Uram! A szomszédja jelentette, hogy furcsa hangokat hallott a lakásából! - mondta az egyik zsandár.

- Jaj, igen... - túrtam a hajamba. - Tudják... az égőt próbáltam kicserélni... de szétment alattam az asztal. - hazudtam nekik, miközben visszatekintettem a földön heverő gőzelszívóra, csak hogy megbizonyosodjak róla, hogy ők nem látják

A zsandár, felvont szemöldökkel nézett, látszott rajta, hogy nem győztem meg.

- Üvegasztal volt... - tettem hozzá.

- Rendben uram, máskor legyen óvatosabb! - mondta végül.

- Figyelek! - mondtam, mosolyt színlelve és rájuk csaptam az ajtót.

Bementem a mosdóba és hidegvízzel lemostam az arcomat, nem mertem a tükörbe nézni, hiába ez a szokás a filmekben. Kimentem és még mielőtt, elfoglaltam volna a helyemet, kinéztem az utcára. A kék színű autó a nagy Gendarmerie felirattal, még mindig az utca szélén állt. 

Hát persze, hogy megfigyelnek - gondoltam - szép estét fiúk! Azzal visszaültem a kanapéra és vedeltem tovább, egész addig, míg el nem aludtam.

Sylvie temetésével, a nővére foglalatoskodott, nekem nem volt erőm kimozdulni a házból. Még a felmondásomat is telefonon jelentettem be. Eloise, arról is gondoskodott, hogy a szüleim is értesüljenek. Ennek én egy cseppet sem örültem, nem akartam találkozni senkivel. De nem volt választásom.

- Jóságos isten! Mi történt itt? - kérdezte édesapám, amint belépett a konyhába. - Alkoholtól bűzlik minden.

Több napos borostával és kócos hajjal, egy szál bokszerben álltam a szüleim előtt. 

Édesanyám, fényt engedett be az ablakokon, amitől én, sűrűn pislogni kezdtem, majd hozzám lépett. Szó nélkül átölelt és ekkor megint zokogásban törtem ki.

- Semmi baj, itt vagyunk! - próbált nyugtatni.

Végre némiképp összeszedtem magamat és bementem a szobába, hogy felöltözzek. Mikor visszatértem, már kávé illata csapta meg az orromat.

- Gyere, igyál egy kávét, utána meg szedd rendbe magad! - mondta anyukám.

- A húgod, sajnos nem tud jönni a temetésre - kezdte édesapám. - De mélyen le van sújtva a történtektől és üzeni neked, hogy tarts ki.

Nem feleltem semmit, csak az ajkamba haraptam és sűrűn bólogattam. Megittam a kávét és bementem a fürdőbe. Borotválkozni kezdtem és ekkor már muszáj volt a tükörbe néznem. Hogy mit láttam? Egy megtört gyenge lelket, amit mélységesen utáltam is ráadásul, pont azért mert gyenge és tehetetlen. Miután a zuhany is megvolt, visszamentem a szüleim társaságába és előálltam, a döntésemmel.  

- Anyu - kezdtem - én azt hiszem, a temetés után elutazom. 

- Redben, legalább lesz időd gondolkodni, kiszelőzik a fejed!

- Amerikába megyek és végleg!

- De kisfiam! - lepődött meg anyukám - Mihez kezdenél ott?

- Nem tudom.

- Nem mehetsz el, nem hagyhatsz itt mindent, minket... 

- De igen, mindent és mindenkit itt akarok hagyni! - vágtam rá, amit rögtön meg is bántam.

- Elég! - csapott az asztalra édesapám, amitől én és anyu is összerezzentünk. - Meghalt a feleséged! Az ég szerelmére, nem tudnál ezzel foglalkozni és ne azzal, hogy elmenekülj a történtek elől?

Nem tudtam szóhoz jutni, teljesen lefagytam.

Vidékre utaztunk, Sylvie családja nem akarta, hogy a testét hamvasszák, bevallom én sem. Ezért a nagyszülei falujában helyeztük, örök nyugalomra. Esős, borús idő volt, én még is napszemüveget viseltem. Nem akartam, hogy bárki is a szemembe nézzen, nem is beszéltem senkivel, még Sylvie családját is kerültem.

Az egész temetés alatt, mint egy őskövület, csak álltam. Egyszerűen, túl gyenge voltam már, még arra is, hogy sírjak. Mikor elérkezett, a végső búcsúvétel, a sírhelyhez léptem és egy szál rózsát dobtam a mélybe. Azt is édesanyám nyomta előzőleg a kezembe. Ezután, sarkon fordultam és beültem az autóba, nemsokára a szüleim is követtek. Párizsig, senki nem szólt egy hangot sem.

Amint visszaértünk a lakásomra, bementem a szobámba. A bőröndöm, már elő volt készítve. Mikor kiléptem, édesanyám sírni kezdett.

- Sajnálom, mennem kell. Már a jegyet is megvettem... - mondtam, miközben átöleltem.

Édesapámtól, egy kényelmetlen kézfogással köszöntem el, tudtam, hogy nagyon megbántottam, de nem volt más választásom.

A repülőn, eszembe jutott valami. Még régen hallottam, hogy a halál beálltakor, az agy magas aktivitást mutat. Talán ez a jele annak, hogy a lélek a mennybe távozik... legalább is szerettem volna ezt hinni.

A repülő hangszóróiból, halk zene szólt, ami újra bele mart a szívembe:

N'y va pas

Y a des tempetes et des naufrages

Le feu, les diables et les mirages

Je te sais si fragile parfois

Reste au creux de moi 

La-bas

Loin de nos vies, de nos villages

J'oublierai ta voix, ton visage

J'ai beau te serrer dans mes bras

Tu m'échappes déja la-bas

Ne menj el

Zivatarok és hajóroncsok vannak

A tűz, az ördögök és a bűbáj 

Tudom milyen törékeny vagy néha

Maradj hát velem

Ott

Távol az életünktől, a falvainktól

Elfogom felejteni a hangodat, az arcodat

Bár gyengéden ölellek karjaimba

Te már megszöktél onnan.*

*Jean-Jacques Goldman- Là-bas

 A magyar változat az én munkám, ezért elnézést ha pontatlan, Máté... :)