1. Androméda – csillagok közé emelve

       Helló, a nevem Jayson Herbert. Vicces ez az egész, mivel most egy kis készülékhez beszélek. Tulajdonképpen ez ara szolgál, hogy a jelentéseinket rögzítsük rajta, de természetesen sok mást is tud ez a kütyü. Nos, Skylar szerint, mert így nevezzük ezt a szerkezetet, már egy hete vagyok, pontosabban vagyunk itt.

Hogy hol? Azt pontosan én sem tudom, egy bolygón, amit kéktestű, magas és vékony lények népesítenek be. Egy űrhajóval, az Enigmával érkeztünk ide, az Androméda galaxis bolygójára. Sajnos a fogadtatás, amiben részesültünk, nem volt igazán kedves. Bezártak, engem és a társaimat is, ráadásul külön, így még beszélni sem tudunk. Fogalmam sincs, hogy mi van a csapat többi tagjával.

Skylar készülék, a csapat minden tagjánál van, amit mindig maguknál kell, hogy hordjanak. Ezzel tudnánk kommunikálni, csak egy bökkenő van, ezeken a falakon nem hatol át a rádióhullám.

Négyen érkeztünk ide, Vanda Angelle a biológus, Dr. Cynthia Dena az orvosunk, Dr. Dan Claud az űrhajó szakértője, aki csillagász is egyébként és én, a Légierő őrnagya.

Nem tudom, hogy valaha kijutunk-e innen élve, vagy megkapja-e valaki a Skylart, ezzel a felvétellel.

Mindezek ellenére, úgy érzem, el kell mondanom, ami történt velem és bízom benne, hogy egyszer valaki végig hallgatja elbeszélésemet.

Kezdem is a legelején, úgy hogy kedves megtaláló, helyezd kényelembe magad és hallgasd történetem.

       Lehet, hogy hihetetlen, de az egész egy erdélyi kisvárosban kezdődött. Székelyudvarhely, itt jártam az iskolát és imádtam azt a várost. Hogy miért? Egyszerű, megvolt neki a maga székely büszkesége, olyan volt, mint egy hatalmas zászló a nemzetek tengerén, ami jelezte, hogy kik élnek itt.

Barátaimmal, itt csatangoltunk a városközt és más dolgunk nem volt, csak kémleltük a csajokat. Egész addig, míg nem végeztem az iskolával. Hamar rádöbbentem, hogy nekem nem itt a helyem, mennem kell, látnom kell, élnem kell.   

Egy este a kocsmában, elmondtam barátaimnak, hogy elmegyek.

-      Itt hagysz minket Levi? – akkor még ez volt a nevem.

Zsolt kérdésére, nagyot kortyoltam az italomból, nem tudtam mit feleljek.

-      Gyere vissza hamar! – folytatta Zsolt.

-      Ne félj, nem maradok sokáig, csak pár hónap az egész! – feleltem, mosolyt erőltetve.

 István, ő nem kérdezett, nem mondott semmit, soha. Csak az a tekintete volt meg, amivel azt hiszem belém látott, talán ezért is nem kérdezett soha.

Nemsokára elhagytam hazámat, szüleimet és a barátokat. Nagyon nehéz volt hozzászokni a francia élethez, ott minden más volt, a gasztronómia, a mentalitás. Az ismerősök számára, csak Levi voltam. Majdnem ugyan az, mint otthon, leszámítva azt, hogy mindenki zsidónak hitt.

-      Miért adtak zsidó nevet a szüleid? – kérdezte egy ismerős, szinte sajnálkozva.

Mikor elmondtam, hogy valójában Levente a nevem és ez egy magyar név, meglepő választ kaptam.

-      Magyar? Zsidó? Nem ugyan az? Minden esetre, maradjunk a Levinél, a másikat nem tudom kimondani.

Nem tudtam mit mondani erre a kijelentésre, valószínűleg azért, mert nem tudtam igazán beszélni franciául.

       Három-hathavonta haza jártam, míg végül Párizsba kötöttem ki. Itt megismertem egy lányt, ez mindent gyökeresen megváltoztatott. Ettől kezdve, egy olyan élet kezdődött el, amit nem tudtam ott hagyni. Nem jártam többet haza és szüleimet is, arra biztattam, hogy ők látogassanak inkább meg.

A mindennapi munka és Sylvie teljesen kitöltötték a napjaimat, nem volt idő hazaruccanásokra.

       És hamarosan eljött a nagy nap is, az esküvő. Életemben minden rendezvényt utáltam, még egy kisebb összejövetelt is. Szóval ez az esküvő, igazi megpróbáltatás volt nekem.

Verőfényes napsütés volt, a szabadban rendeztük a szertartást. Sok ember gyűlt össze erre a napra, akik nagyrész Sylvie rokonai voltak. Részemről a szüleim, húgom és pár ottani munkatárs jelent meg.

A pulzusom az egeket verte, de mikor megláttam Sylviet az oltár felé közeledni, a lélegzetem is elakadt és éreztem, menten összebugyogok.

Szerencsére, Sylvie azzal a gyönyörű kék szemeivel, hamar észrevette, még a távolból is, hogy nekem annyi. Ennek érdekében, szinte vonszolni kezdte édesapját maga után, hogy mihamarabb hozzám juthasson.

Épp időben ért hozzám, megfogta a kezemet és széles mosollyal súgta:

-      Nyugalom, itt vagyok!

Szóval ilyen legény voltam én, nagy szükségem volt Sylviere, ő volt a támaszom.

Összeköltöztünk és mondhatni, hétköznapi városi életet éltünk, ami kimerült a mindennapi forgalmi dugókban, a munkában és a gyorskajákban. Ennek ellenére, azt a rövid időt, ami szabad volt, kihasználtuk és együtt töltöttük. Még ha hulla fáradtak is voltunk és már a szemünk is tikkelt a kimerültségtől, a szerelem felcsigázott bennünket és egymás ölelésében születtünk ujjá, hogy másnap újra robotokká válhassunk.

Otthoni irodánk közös volt és még egy valami, a rendetlenség az asztalunkon. Az enyémen építkezési tervrajzok voltak felhalmozva, az övé újságcikkektől roskadozott.

Újságíró volt és nagyon szerette ezt az állást, én meg ennek köszönhetően, napirenden voltam, mindennel, ami a nagyvilágban történik, még TV-re sem volt szükségem.

       Reggelente, mindig előttem kelt, neki bent kellett legyen a szerkesztőségen, de ennek ellenére soha nem felejtett el puszit lehelni ajkaimra és kávét főzni az én részemre is, maga a mennyország.

Ez is hasonló reggel volt, mire felébredtem, párom helyén csak az összegyűrt lepedő volt. Nem maradt más nekem, csak a zuhany és a kávé, Sylvie kávéscsészéje, még mindig az asztalon volt, ki sem itta teljesen. Ez is megszokott dolog, mindig rohant.

Ahogy átverekedtem magam, a reggeli dugón, az irodámba érve, rögtön bele is temetkeztem a tervrajzokba.

Számtalan számítógépes program állt a rendelkezésemre, de én szerettem mindig, egyszer kézzel megrajzolni a tervet és azután vittem be a számítógépbe, mondhatom fáradtságos munka, de megérte.

       Ezzel a foglalatossággal, annyira kikészítettem magamat, hogy már délfelé kápráztak a szemeim. Ilyenkor kis szünetet tartottam, az asztalomon lévő képet bámultam. Az esküvőnkön készült, Sylvieből sugárzott a szépség, míg én mellette, mint egy üldözött vad úgy néztem ki. Ez a kép mindig mosolyt csalt az arcomra.

Este találkozunk – gondoltam.

Ekkor az egyik munkatársam rontott be az irodámba.

-      Mon Dieu! – hagyták el száját a kétségbe esett szavak. – Merényletet követtek el, a Charlie Hebdo szerkesztőségén!

A szavak hallatán, megfagyott a vér az ereimben. Jobb kezemben a ceruza összeroppant, másik kezemmel a többnapos munkámba kapaszkodtam, összegyűrve őket.

Sylvie, ott dolgozott.