2. Nap-kitörés

Amint elég erőt gyűjtöttem, rögtön kirohantam a munkahelyem épületéből és a szerkesztőség felé vettem az irányt. Fogalmam nincs róla, hogy voltam képes vezetni, a gondolataim és egész testem egy dologra koncentrált, hogy megtaláljam Sylviet.

Amint az utcát megközelítettem, csalódottan vettem tudomásul, hogy az le van zárva. Kiszálltam az autóból és gyalog folytattam utamat. Eszeveszetten rohantam, levegő után kapkodva. Az utcára kivonult embereket, mint a bójákat úgy kerülgettem. 

Már láttam az épületet, a hatósági járműveket, a sok mentőautót. És ekkor akadályba ütköztem, két rendőr volt az.

- Uram! Mit keres itt? El kell, hagyja a területet azonnal! – mondta az egyik rendőrtiszt.

Először meg sem hallottam a szavakat, megpróbáltam áttörni a két rendőr között. Sajnos ez a kísérletem kudarcba fulladt, közrefogtak és karjaimat megragadva vonszolni kezdtek, el az épülettől.

- Ott van a feleségem! – üvöltöttem az egyik arcába, elborult tekintettel. – Látnom kell!

Ez sem hatotta meg őket, tovább hurcoltak. A düh egyre csak erősödött bennem és egy hirtelen mozdulattal kitéptem egyik karomat, a szorításból. Felszabadult kezemmel, egy hatalmasat húztam be a másik rendőrnek. 

Az állát érő ütéstől, az elvesztette az egyensúlyát és én, végre teljesen szabad voltam. Egy másodpercet sem vesztegettem, rohanni kezdtem az épület felé, bár messze, csak nem jutottam.

Míg a kiütött rendőr, a sérelmeivel volt elfoglalva, a másik előkapta sokkoló fegyverét és utánam lőtt.

A lövedék, mint éles tüskék hatoltak át ingemen, egyenesen a bőrömbe fúródva. De ez nem minden, mikor az elektromos feszültség is át ért az én térfelemre, az már azonnal megállásra késztetett. Testem görcsösen összerándult, és mint egy kivágott fa zuhantam az útra. 

Bármennyire is alkalmatlan volt a pillanat, Sylvie egyik szarkasztikus mondata jutott eszembe: A padló a legjobb barátod, mert amikor zuhansz, ő mindig ott van és kifog! Hát, engem is kifogott, a betonút.

A rendőrök mellém léptek és a sértett tiszt, még egy nagyot vágott a vállamra, gumibotjával. Csak hogy biztos legyen benne, a földön maradok. Mindezt, a csuklómon kattanó bilincs nyomatékosította. 

Rövid rádióbeszélgetés után, egy kék jármű állott meg mellettünk, én még a földön fetrengtem. A tisztek megragadtak és az autóba tuszkoltak. Hiába küszködtem, most végképp eltávolodok az épülettől. 

A zsandár bepattant az autóba és elhajtott velem együtt, a legközelebbi rendőrségig.

- Faszfej zsaruk! – morogtam, magyarul, mást nem tehettem.

Őrizetbe vettek és a különc nevemre való tekintettel, arról is meggyőződtek, hogy nem-e valamelyik szélsőséges ország sarja vagyok. Miután ezzel megvoltak, röviden kikérdeztek, ami abból állt, hogy tízszer megkérdezték: mit kerestem ott?

Ezek után, bedobtak a rácsok mögé, rohadni a dühömmel és aggodalmaimmal együtt.

Egy teljes nap telt el, anélkül, hogy valaki legalább vízzel kínáljon. Aztán a déli órákban, kiengedtek és közölték, hogy megtalálták a feleségemet.

- Életben van? Mondja, hogy él! – faggattam a rendőrnőt.

De az, csak kifejezéstelen arccal nézett rám.

- Már is indulnia kell uram, a kollégáim elkísérik.

Beszálltam a rendőrautó hátsó ülésére és két zsandár kíséretében elindultunk.

Amint megláttam, hogy a St. Antoine kórház előtt állunk meg, fellángolt a remény bennem, de nem sokáig.

Amikor beszálltunk a liftbe, a zsandár a -1 jelzésű gombot nyomta meg. Ez a mozdulat, nem csak a remény lángját fojtotta el bennem, hanem a lélegzetemet is.

Egy sötét terembe léptünk be, ahol mindent inoxfém borított. A boncasztal fölött, világított csak erős fény. Tisztán láttam, hogy egy test van a fehér lepel alatt.

Az asztalhoz léptünk.

- Készen áll? – kérdezte az egyik zsandár.

Szemembe könnyek szöktek és ajkamba harapva bólintottam.

Lehúzták a leplet, a test felső feléről és akkor villám csapott belém. 

Már a liftben tudtam, hogy már nem él, de most láttam is és ez mélységesen lesújtott. Hangosan zokogva fogtam meg élettelen karját és remegő újakkal nyúltam arcához, amit a balfelén, szétroncsolt a fejét ért lövedék.

Egyetlen dolog volt a régi, most is táncolt a lámpa fénye hosszú, sötétbarna haján, mint mindig.

A fájdalom, mint parázson hevített vörös vas mart bele a szívembe. Nem bírtam ki, ájultan estem össze.

A következő pillanatban, már a kórház folyóssólyán találtam magam, egy tolókocsiban. Kitoltak az autóig, beszálltam és visszavittek a rendőrségre.

Amint beléptünk, ismerős arcot vettem észre. A rendőrtiszt volt, akit megütöttem. 

- Monsieur, úgy döntöttem, nem teszek feljelentést önellen. Szabadon távozhat!

Nem jött ki hang a szájamon, csak bólintottam és toporogtam egy helyben.

- Menjen csak bátran! – ismételte meg a rendőrtiszt.

Tétován sarkon fordultam és kiléptem az utcára. És ekkor eszembe jutott, hogy előző nap, az utca közepén hagytam az autómat.

Sejtettem, hogy az óta elszállították, ezért fogtam egy taxit és elindultam visszaszerezni az autómat. Természetesen visszaszolgáltatták, egy bizonyos összeg fejében. Beszálltam az autóba és haza indultam. Már előre féltem belépni a lakásba. Arra gondoltam, hogy bárcsak feljelentést tett volna ellenem a rendőr, bárcsak bezártak volna örökre, hogy ne lássak többé senkit és semmit.

Remegő kezekkel babráltam a kulcsokat, míg végre megtaláltam azt, ami nekem kellett. Kattant a zár és én beléptem. Hiába sütött be a nap a lakásba, hiába csillant meg a fehér bútorzaton a fénye, nekem minden szürke volt. A zene automatikusan elindult és kedvenc lemezünk, dallamai töltötték be a lakást. Joe Satriani, imádtuk. Először az Amerikai Faterben hallottuk és egyből bele szerettünk. Még egy közös dolog bennünk, imádtuk a rajzfilmeket. 

Beléptem az amerikai stílusú konyhába és kimerülten a gőzelszívóba kapaszkodtam, két kezemmel, fejemet neki támasztva.

A gitárszóló, eközben belehasított az elmémbe, bele mart a szívembe.

„Always with me, always with you” – a nagy francokat gondoltam.

Megint hatalmas méreg kerített hatalmába, felemeltem a fejemet és még erősebben megmarkoltam a gőzelszívót. Fogcsikorgatva rángatni kezdtem, míg az recsegve-ropogva, kiszakadt teljesen a mennyezeti falból. Ezzel a lendülettel, egyenesen a zenefelszerelés felé lendítettem, teljes erőmből. Hatalmas csörömpölés kísérte és a zene megállt, akárcsak az élet.

Azt hiszem, valahol itt kezdődött el Jayson Herbert élete.