Máté

Végre, úton hazafelé! Biztosan vár a barátnőm. Azok után, hogy a születésnapomon este hétig kellett túlóráznom, el kell viselnem azt is, hogy a nyikorogva haladó, síneken fel-le ugráló villamoson egy részeges fickó traktál a problémáival. Borgőzös lehelletét beszippantva facsarodik az orrom. Őt nem érdekli, hogy nem figyelek rá minden pillanatban. Tolja az arcomba, hogy hogyan érez, amióta  egy este rajtakapta feleségét entyem-pentyem közben a második emeleten lakó villanyszerelővel. Bánatában nyúlt az italhoz, egyébként rendes ember, magyarázza. Mégis kit érdekel? Se nem segítenem, se nem ítélkeznem nem nekem kell.

Azt is hajtja, vigyázzak a nőkkel, de nem tud izgalomba hozni ezzel sem. A párom szeret, ezt nagy biztonsággal állíthatom. Nálunk nem történhet meg, hogy rajtakapjam valakivel. Azért úgy teszek, mintha érdekelne sanyarú sorsa és időnként helyeselek. 

Arra is kitér, hogy az asszony aznap este vallotta be neki, a méretével nem volt megelégedve.

Nálunk ilyen téren sincs gond.

- Jól van, öregem! Én most leszállok. - közlöm vele, mikor meglátom a kivilágított Flórián téri parkot.

A férfi int, majd a zsebéből előhúz egy kis üveg rumot. Még azelőtt legurítja az egészet, mielőtt mindkét lábammal elhagyom a villamost. Ahogy az aluljáró felé sétálok, utánam kiált artikulálatlan hangon a nyitott ablakon keresztül.

- Vigyázz a nőkkel, pajtikám!

Pár perccel később, már a lépcsőház kapujában állok. Benyomom az elöregedett kaputelefon legfelső gombját és várok. Kicsöng, aztán sípol egyet. Belém jön az ideg. Ezek szerint Emma még nincs itthon? Netán rosszul lett?

Hátrébb lépek néhány lépést. Úgy látom, ég a villany a negyedik emeleti lakásban. Akkor meg miért nem válaszol a kaputelefonra? Ha a telefont sem veszi fel, akkor nem tudom, mit gondoljak. Mikor felhívom az is kicseng, majd jön a hosszú sípszó, mely után mérgemben durva, számonkérő üzenetet hagyok:

- A fenébe, Emma! A születésnapomon mi fontosabb van nálam? Remélem, a kádban ülsz vagy éppen most csinosítod magad. Ugye nem felejtetted el, hogy ilyenkor mindig összebújunk?

Ahelyett, hogy újra őt tárcsáznám, a közös képviselőt csörgetem meg, elvégre az ilyen emberek mindent tudnak, mindenkiről.

- Halló! Lajos bátyám? 

- Igen. Te vagy az, Máté fiam?

- Én vagyok. Beengednél? Emma nem reagál a hívásomra.

- Egy perc és lent vagyok, de valamit tudnod kell.

Amíg az elsőről leslattyog az öreg, szokásos esti öltözetében - papucs és köntös -, azon gondolkozom, hogy mire utal a nyugdíjas.

Abból az egy percből, az ő lassú lépteivel három lett. Direkt számoltam a másodperceket. 

- Mi van Emmával?

- Emmának férfi vendége van. Saját szememmel láttam, mikor felkísérte az illetőt.

- Óh, biztos csak az öccse! 

- Hát, fiacskám! Ha Emma öccse színesbőrű...

- Micsoda? - háborodom fel.

- Csak higgadtan, nyugodj le!

- Nem nyugszom le! 25 éves vagyok, nem most jöttem le a falvédőről. Az a fickó bizonyosan a szeretője.

Amint benyitok a negyediken lévő lakásba, sejtésem beigazolódni tűnik. Már a folyosón levetett ruhadarabok fogadnak, az összegyűrt szőnyegben majd el lehet bukni. Még az ágyig sem jutottak el, ahogy bejöttek, egymásnak estek. Nem nézelődöm tovább, macska módjára, hangtalanul megyek a hálószoba felé. Meglepődöm, mert az ágyunkban senki nincsen, ott is csak nyomai látszanak a lepedőakrobatikának: feltúrt ágy, egy összecsavart törülköző, és még valami. Odamegyek az ágyhoz, mert nem hiszem el, amit látok. A fényképem hever az ágy közepén megbecstelenítve egy nagy adag ondóval. Ennyit jelent Emma számára a kapcsolatunk? 

A zsebembe nyúlok zsebkendő után kutatva, hogy megtisztítsam a képet, amikor hangokat hallok a fürdőszoba felől. Hagyom a zsebkendőt és inkább az ágy alól előhúzom a baseball ütőmet. Elindulok a fürdőszoba felé.

A fürdőszoba ajtaja be van csukva, de az üvegen túl fényt és árnyalakokat látok. A kis ribanc! Éppen a feketén lovagol.

A fénykép után még dühösebbé válok egy pillanat alatt. Bezúzom az ajtó üvegét. Hangos csörömpölés és sikoltás váltja fel az elégedett nyögéseket. Meglátom Emmát, majd kinyitom az ajtót és bemegyek.

- Máté! Azt hittem, nyolcig bent kell lenned. - lepődik meg.

- Ki ez a pasi? - kérem számon.

- A szeretőm, Omar. - válaszolja nyugodtan, úgy, mintha természetes lenne szeretőt tartani.

- Én tiszta szívemből szeretlek! Hogy voltál képes felhozni őt a születésnapomon? - ordítom felé.

- Vele sokkal jobb a szex! Nem olyan tapasztalatlan, mint te és sokkal tovább bírja. - oszt ki engem.

- Igaza volt a részeg embernek. Vigyázzak a nőkkel! Te nem nő, te egy mocskos szajha vagy! - vágom a fejéhez a szavakkal együtt az ütőt is villámló tekintet kíséretében.

Emma vérző fejjel összecsuklik, teste az üvegszilánkkal borított padlón terül el. Bosszúszomjas tekintetem Omarra vetem. Ahogy csak tud, elszalad és elhagyja a lakást. 

Emma halk hangon, félig eszméletlenül a bocsánatomért esedezik. 

- Nincs bocsánat! - közlöm kegyetlenül.

Felkapom az ütőt és percekig ütlegelem a fejét, amikor egyszer eszemhez térek.

- Emma! Ki tette ezt veled? Válaszolj!

Nem válaszol. Meghalt.

Ekkor kiesik kezemből az ütő, melynek koppanása rádöbbent arra, én tettem. 

Zokogva borulok rá a testére.

A következő pillanatban arra ébredem, hogy vállamnál fogva megragadnak, két kezemet összebilincselik, levezetnek, majd rendőrautóba ültetnek. A rendőrautóban beugrik még egy kép. A szomszédok, de főként Lajos bá tekintete. Olyan megvetéssel nézett rám, mint ahogyan a gyilkosokra szoktak nézni. Mégis mit várjak. Hisz én is gyilkos vagyok.