Kézfejemen kellemes melegséget érzek, majd amikor megmozdítom ujjaimat, a meleg tenyér szorosan körbe fog. Furcsa érzésem támad, valahogy olyan szörnyen nehéznek érzem a fejem, még ahhoz sincs erőm, hogy a szemeimet kinyissam. 

- Elisa? – hangzik el nevem. 

Végre sikerül pislognom párat, majd óvatosan körbe is nézek. Fogalmam sincs, hol lehetek vagy hogyan kerülhettem ide, de az biztos, hogy nem egy luxushotel falai vesznek körbe. Minden idegesítően fehér körülöttem, kivéve persze a penészfoltokat a sarkokban. Egy furcsa szagú ágyban fekszem, mellettem pedig ormótlan brummogó gépek állnak vigyázban. Az antik ablakban valaha fehér függöny lóghatott, mostanra elsárgult az évek alatt. Az ágyam mellett egy kis háttámla nélküli ülőke pihen, rajta Clatyon ül, aggódó tekintettel. Mögötte barátunk, Rick jár fel-alá, zavarában azt sem tudja, hogy mit kezdjen megannyi végtagjával.

- Clay? – kérdem a férfi arcát fürkészve, egyszerűen nem hiszek a szemeimnek. – Te vagy az?

- Végre magához tért! – kiált fel a farkas. – Szólj a nővérnek! 

Rick már fel is pattan, kirohan a szobából. Értetlenkedve állok a helyzet előtt, sehogy sem tudom összerakni azt a megannyi képszórványt, ami valamiért összekavarodott az agyamban. Érzem, hogy valami eszembe akarna jutni, de mégis képtelen kitisztulni egy gondolat vagy egy kép, ami segíthetne. Egyszerre érzek űrt és zavart zsúfoltságot is elmémben. 

- Ez egy kórház? – kérdem. 

- Mire emlékszel? Hogy érzed magad? 

- Nem is tudom… - dünnyögöm. – Olyan tompa vagyok! Mi történt? 

Megpróbálok felülni, de olyan fájdalom szúr bele a hasamba, hogy még fel is kiáltok. A kérdéses helyhez kapok, idegesen kezdem tapogatni. Egy percig elfog a rettegés, de aztán megérzem a már megszokott gömbölyödést és hamar le is nyugszom. 

Ekkor visszaér Rick egy fehér ruhás hölgy kíséretében. A nővér azonnal vizsgálgatni és nyomogatni kezd, majd minden szó nélkül belém nyom egy hatalmas tűt. 

- A biztonság kedvéért adok egy kis nyugtatót – mondja utólag. – Most magukra hagyom, de ne maradjanak sokáig! Sokat kell pihennie, ha haza akarják vinni! 

- Köszönjük – bólint Rick, majd az ágyam szélére ül. – Hogy érzed magad, Ely? 

- Fogalmam sincs… mi történt? 

- Elmentél a mamád házába és megtámadtak… nem emlékszel? 

- Igen, rémlik már, hogy elindultam hozzá… aztán… - hallgatok el. 

- Őt és téged is megtámadott valaki – mondja Clayton. – A mamád sajnos nem élte túl, téged is alig tudtak visszahozni az orvosok. 

- Istenem… szegény mama! Mit tettem vele… ez mind az én hibám! – kiáltok nyöszörögve. - Én csak ki akartam vele békülni, erre tessék! 

- Esküszöm, hogy megtalálom azt, aki ezt tette és meglakul a bűneiért – mondja férfi. – Egyre több nyomon tudok elindulni, érzem, hogy nemsoká megtalálom a tettest! 

- Ez sem fogja visszahozni mamát az életbe – suttogom szomorúan. – De legalább a gyerek és én túléltük… az is valami. 

Mindkét férfi arca eltorzul, hirtelen mindent megtesznek azért, hogy elkerüljék a szemkontaktust velem. Rick gyűrűjével játszik elmélyülten, míg Clay a haját igazgatja. Mindig mosolyt csal az arcomra, hogy ez a két komoly és erős férfi milyen szórakozott tud lenni. Az egyik pillanatban még komolyak és búsak, a következőben pedig már a kulcscsomójukkal játszanak. Pont, mint a kutyák.

- Mi az? – kérdem. 

- Clay és én is nagyon örülünk, hogy túlélted – szólal meg Rick, majd folytatja. – Te túléleted. 

- Ezzel mire célozol? 

- A gyerek elment, Elisa – mondja Clay barátját kimentve. – Nagyon sajnálom, de nem tudták megmenteni az orvosok. Háromszor is hasba szúrtak, rengeteg vért vesztettél. Már az is csoda, hogy te köztünk vagy… szerencsére időben megtalált egy idős hölgy és szólt a mentősöknek. 

- Ez hülyeség… hát nem látsz a szemedtől? Nézz a hasamra, látszik, hogy terhes vagyok! Olyan gömbölyű, mint eddig volt, semmi nem változott… 

- Az orvosok szerint idő kell a regenerálódásra. 

- Ez teljesen kizárt! – üvöltöm, mire mindketten lefognak. – Te mocskos hazug disznó! 

- Próbálj megny… 

- Te mocsok szarházi! Hogy mersz ilyenről hazudni nekem? Hogy van bőr a képeden még ehhez is? Nem tettél már így is eleget?! 

A nemrég távozott nővér meghallja üvöltésemet, sietős léptekkel tér vissza a szobába. Kezében ismét tűt látok, ami azonnal belém is hatol. Újabb löket nyugtatót kapok, kezdem érzeni, hogy elernyedek. Mikor kezeim ellazulnak, a fiúk elengednek. Még mielőtt hátrébb léphetnének, ismét vergődni kezdek minden erőmből. Addig mocorgok és addig dobálom magam, amíg el nem hagy az erőm teljesen. Foggal és körömmel küzdök, kihúzom magamból az undorító csöveket, sőt a dulakodás közben még a hálóingem is szétszakad mellkasomon. Egy percig sem érdekel, hogy a hasamat széttépő fájdalomtól már szinte hánynom kell, semmi sem érdekel. Jobb karomat végre sikerül kiszabadítanom és ez pont elég is ahhoz, hogy Clayton nyakára fonjam ujjaimat. Az összes bennem maradt szusszal szorítom a férfit, bár elég lennék ahhoz, hogy elvegyem az életét. Bárcsak ne tűrné szótlanul, szomorú szemekkel, hogy bántom. Miért nem szenved ő is annyira, mint ahogy én? 

A nővér ekkor ismét közbe lép, újabb adagot nyomat belém, de annyira még futja, hogy körmeimet végig húzzam a bőrén. 

- Biztos kell neki ekkora mennyiségű nyugtató? – kérdi Clay rekedten. 

- Jobb lesz neki is, ha egy ideig leszedáljuk – közli kimérten. – Már megint felszakadtak a varratai… 

Válasz nem érkezik, de most végre el is találja a megfelelő mennyiséget a nő, bódult mozdulatlansággal meredek magam elé. 

----

Türelmetlenül ülök az ágy szélén, már legalább egy órája összecsomagoltam és indulásra kész állapotba vágtam magam. Annyira undorodom már ettől a kórházi környezettől, hogy elmondani sem tudom. Hányingert kelt bennem a szoba, de leginkább az ágy. Akárhogy szellőztetek, esélyem sincs eltűntetni ezt a tipikus szagot. Az is csoda, hogy ezt a majdnem egy hónapot le tudtam húzni idebent, de most már tényleg nem bírok ki egy percet sem. Addig még egészen jól mulattam, míg aktívan drogoztak a fájdalom miatt, de aztán ezt az örömöt is elvették tőlem. Az elmúlt héten betoltak mellém egy harmincas anyukát, helyhiányra hivatkozva. Ő autóbalesetben sérült meg, aztán vetélt el később és annak ellenére, hogy komoly fájdalmai vannak, a beszéd mégsem okoz neki gondot. Állandóan, nem viccelek, állandóan beszél. Számomra érthetetlen kísértést érez arra, hogy az élete minden területébe beavasson engem, ráadásul mesélés közben mindig eszébe jut, hogy ő már a babakocsit is megvette és még a szoba is ki lett festve. Ilyenkor persze zokogni kezd, én pedig totálisan magamba fordulok. Aztán megkérdezi, hogy én mit érzek és én hogyan dolgozom fel a veszteségem, ezekre pedig képtelen vagyok válaszolni. Javarészt úgy érzem magam, mint egy kiégett vénlány, akivel már minden megtörtént az életben és nem is akar már elérni semmit, pláne nem boldogságot. Magam sem tudom, hogy mit érzek, minden olyan kacifántos. Soha nem akartam gyereket, aztán mégis kaptam. Ez pedig a legkevésbé sem igazságos, hiszen megannyi pár küzd hiába ugyanezért… Szóval nem akartam eleinte, de aztán megbékéltem a dologgal. Pont, mikor felfogtam ennek súlyát, a képembe vágták ezt az egész hajmeresztő farkasos sztorit. Ennél a pontnál megint azt éreztem, hogy nem akarom, bár ne lenne. Aztán jött az első rúgás… utána pedig az első mocorgások. Éreztem őt és ezzel minden olyan valóságos lett. Fellángoltak a hormonjaim és mindent olyan szépnek láttam, még akkor is, mikor vérrel volt átszőve. Hirtelen lett mellettem egy férfi, akire mindig vágytam legbelül. Nem tartott sokáig a nagy boldogság, először a férfi, aztán a gyerek veszett el. Azt nem tudom, hogy én valahol a kettő közt, vagy pedig csak a végén vesztem el, de már nem vagyok. Persze élek, de ez nem olyan már, mint régen. Volt egy bizonyos Elisa Hay, aki volt amilyen volt. Aztán idővel formálódott és haladt előre az úton, most pedig van egy üres test, ami mozog, de nem érez. 

- Végre! – pattanok fel, mikor Clay és Rick belép a kórterembe. – Mi tartott eddig? 

- Ne haragudj, más dolgunk is volt ma – mondja Rick bűnbánó arccal. – De azért siettünk! 

- Jó… nem érdekel – hadarom. - Itt a táskám, mehetünk! 

- Csak ennyi? 

Olyan szúrós pillantást vetek Conall felé, hogy még a vér is megfagy benne. Minden további szó nélkül emeli fel a félig üres táskát, majd indul meg a kijárat felé. A két manus közé lépek, majd végre elindulunk a szabadságom felé. Ahogy kilépek a bűzös épületből, megtöltöm tüdőmet a „friss” városi levegővel. Bepattanunk Clay kocsijába és már el is süvítünk. Negyed órába se telik, hogy megérkezzünk, a farkas leállítja a motort. Miután kiszállunk a kocsiba, Rick mellém sunnyog. 

- Biztos, hogy nem akarsz nálam csövezni inkább? – kérdi halkan, hogy ne hallja meg a farkas. – Tudom, hogy múltkor kicsit furán váltunk el, de… visszavonok mindent, ha akarod és visszaköltözhetsz! 

- Ugyan már… Mama rám hagyta a házát, nem szeretném, ha üresen állna vagy ha idegenek laknának benne… 

- Biztos? 

- Igen, de azért köszi – mondom mosolyogva. 

- Még valami – szól utánam. – Ne haragudj a múltkoriért… kicsit kibuktam, nem szoktam így viselkedni! Nem akartalak megijeszteni vagy elkergetni! 

- Semmi baj, nem haragszom rád. Megértem, hogy miért mondtad, amiket mondtál. 

- Ti meg mit pusmogtok? – kérdi Clay közénk lépve. – Lemaradtam valamiről? 

- Nem, dehogy – legyintek. – Menjünk be, jó? 

Mikor belépek a házba, erős tisztítószerszag csapja meg az orrom. Néhány tüsszögés és puffogás után mindhárman magunkhoz térünk és a konyhába vesszük az irányt. Míg én a kórházi ágyat nyomtam, a kisebb Phelan kiküldött ide egy takarítóbrigádot, hogy minden egyes csepp vért és koszt tűntessenek el örökre. Ahogy elnézem a házat, csodás munkát végeztek. 

Sóhajtva állok a konyha közepén, ott, ahol nemrég még saját véremben fetrengtem a padlón. Ahogy ránézek a pultra, azonnal beugrik a kép, mikor azon támaszkodva öklendeztem. Aztán lenézek az asztal mellé, ahol mama teste hevert cafatokra szedve. Olyan élesen látom ezeket a véres képkockákat, mintha bent ragadtam volna abban a pillanatban és azóta is a múltban lennék. Állandóan eszembe jut, hogy mi minden történt itt azon a napon. Megannyiszor lejátszom újra és újra a fejemben, sőt még álmomban sem hagy nyugodni. Végül mindig azon kezd el kattogni az agyam, hogy mit kellett volna máshogy csinálnom. Például sokkal korábban felkereshettem volna mamát, akkor legalább lett volna esélyem beszélni vele. Amikor nem nyitott ajtót, gyanút foghattam volna, elvégre megannyi filmben látható ilyesmi vészjósló jel. Figyelmesebbnek kellett volna lennem, vagy talán életre valóbbnak. Valahogy védekeznem kellett volna, amikor az a férfi megjelent. Láttam, hogy támadó szándékkal közeledett, mégis lebénülva vártam a vesztem. Még csak a kezeimet se kaptam hasam elé, hogy felfogjam a szúrásokat az alkarommal vagy tenyeremmel, vagy bármivel ami nem a terhespocakom volt. Ebből az egészből látszik, hogy az életösztön mellett az anyaiak is hiányoznak belőlem. 

- Gyönyörűek ezek a csempék – szólalok meg elérzékenyült hangon. 

- Kicsit régiek, de nem rossz – vonogatja vállát Rick. – Azt hittem, hogy mindig is utáltad!

- Nem, ez pont tökéletes. 

- Biztos, hogy egyedül akarsz itt élni? – kérdi aggódó barátom. – Ez a környék olyan… öreges, nem? Van egyáltalán bolt a közelben? 

- Hagyd már, úgyse venne kaját – szól közbe Clay. – De valóban találnál ennél szebb otthont is, Elisa. 

- Ez a ház tökéletes, értsétek már meg! – mondom kissé emelt hangon. – Ennél már csak akkor lehetne tökéletesebb, ha gyereksírás töltené meg, de mint tudjuk, erre már nincs esélyem! 

A fiúk gyorsan elhallgatnak, a további kétségeiket és kérdéseiket szépen elharapják aztán le is nyelik. Egy bizonyos szinten kedves tőlük, hogy aggódnak, de ha reálisan nézem a dolgokat, akkor rá kell jönnöm, hogy semmi beleszólásuk nincs abba, hogy én hol fogok lakni a jövőben. Az egy dolog, hogy eljöttek hozzám a kórházba, ahogy megtudták, hogy baj van… de akkor még nem tudhatta senki, hogy a gyerek nem éli túl. Sajnos a baj megtörtént, ezzel pedig valószínűleg megszakad a kapcsolatom a Phelan és Conall bandával. 

- Szívesen főznék nektek kávét, de ahogy elnézem, teljesen kipucolták még a szekrényeket is – mondom zavartan. – Még egy poharat se találok így hirtelen… 

- Nem baj, nemsoká úgyis indulnunk kell – mondja Clayton. – Szeretnék még veled kettesben beszélni kicsit, ha Rick nem bánja! 

- Nem, dehogy – vágja rá barátja. – Akkor én el is köszönnék, hogy ne zavarjalak titeket… 

Rick elém lép, majd magához ölel. Akkorát sóhajt, mint akinek hatalmas teher esik le a válláról és mint aki biztos abban, hogy többet nem találkozunk. Legalábbis nekem ez a furcsa érzésem támad hirtelen. Pár pillanat után elengedjük egymást, ő pedig kisétál a házból. Bár nem néz vissza egyszer sem, mozgásából ítélve mégis mintha habozna kicsit. 

- Szóval, miről akarsz beszélni? – kérdem a morcost. 

- Rick mesélt ezt-azt a napokban – kezdi. – Szerinte nyomozgatni akarsz az én hátam mögött a támadód után. Azt is mondta, hogy szerinted az egészet anyám tervelte ki. 

- Ez így is van – bólintok határozottan. – Tudom, hogy ő a felelős ezért, több bizonyítékom is van. 

- Szerintem nincs bizonyítékod, maximum egy megérzésed... Nem tudod alátámasztani az állításaidat semmivel, csak vádaskodsz! Én már jó pár hete nyomozok és semmi nem vezetett eddig az anyámhoz! 

- Ebből látszik, hogy rossz nyomon vagy. 

- Valóban? Nem tudom, hogy miért vetted a fejedbe, hogy az anyám a főgonosz, de javaslom, hogy engedd el inkább ezt az őrült gondolatot… mielőtt megmérgezi a lelked. Örülj neki, hogy életben maradtál és verd ki a fejedből ezt az egészet! 

- Csak úgy verjem ki? Felejtsem el, hogy megpróbáltak megölni? Neked eszedbe se jut, hogy lehetett volna egy közös gyerekünk? 

- Én csak azt mondom, hogy szerencsés vagy, hogy még itt vagy! Nem akartad azt az életet, amibe belecsöppentél és most esélyt kapsz arra, hogy visszatérj a régi kerékvágásba! 

- Ezt hogy érted? 

- Visszamehetsz táncolni, vagy elmehetsz tanítani másokat… csak rajtad áll, hogy mihez kezdesz, érted? – erőlködik. 

- Nem egészen – mondom összehúzott szemekkel. – Tényleg azt hiszed, hogy holnap reggel felkelek és mintha mi sem történt volna, elindulok a régi életem felé ismét? Szerinted visszamehetek táncolni valaha is? Láttad már, hogy milyen sebek vannak a hasamon? 

- Jó, akkor nem kell táncolni. Fiatal vagy, rengeteg lehetőség áll előtted és… 

- Ne haragudj, kicsit megzavarodtam – szakítom félbe. – Most az apámmal beszélek vagy azzal, akivel anno még nemi életet éltem? 

- Csak segíteni próbálok! – győzköd esélytelenül. – Amikor megtudtad, hogy terhes vagy, azt mondtad, hogy ezt te nem akartad soha. Táncos akartál lenni, méghozzá a legjobb. Miattam és a gyerek miatt ezt fel kellett adnod, de most már nem áll semmi az álmod útjában! 

- Te hallod, hogy miket beszélsz? Úristen, magadnál vagy? Már rég elment az a vonat, amivel a tánckarrierem felé mehettem volna! Te azt hiszed, hogy kilépsz az életemből és nekem van bármiféle esélyem a jövőre? Ennyit jelentett ez az egész neked? Voltunk mi, volt gyerek, de már nincs… mégis hogy gondoltad ki? Most kisétálsz azon az ajtón és többet fel sem hívsz? 

- Valahogy így gondoltam, igen – ismeri be. 

- Azt hittem, hogy szeretjük egymást… illetve én biztosan megszerettelek, pedig egyáltalán nem így terveztem. Mégis megtörtént és annyi mindenen mentünk át együtt… te pedig… neked semmit nem jelentettem? – kérdem könnyezve. 

- Értsd meg, hogy köztük sose működött volna! Teljesen más világban élünk, mások vagyunk. Megpróbáltuk, hogy milyen lenne együtt, mert muszáj volt! 

- Ehhez képest te nem engedted, hogy elvetessem a gyereket – tájékoztatom. – Tisztán emlékszem, hogy meg akartad tartani és megígérted, hogy segítesz felnevelni és nem hagyod, hogy bajunk legyen… ehhez képest nem védtél meg minket. 

- Pont ezért nem lehetünk együtt, látod? – kérdi most már kiabálva. – Velem lenni kész öngyilkosság, nem érted? Bárkivel tragédia történne, mert az én életem ilyen… Egy félvérrel pláne nem lehetek együtt, minden farkastörvény tiltja! Megkaptam a büntetésem, amiért ezeket megszegtem veled. 

- Működött volna, ha kiálltál volna mellettem – mondom, majd meglököm vállaihoz érve. – Ez az egész a te hibád… miattad halt meg a gyerek, mert te magunkra hagytál! Egyszerűbb volt elküldeni és látod el is érted, amit akartál! Már nem kell velem foglalkoznod, vége! Hogy irigyellek… visszatérhetsz a fontos farkasdolgaidhoz és többet eszedbe se jutok. 

- Elisa… - sóhajtja szenvedősen. – Túlreagálod! 

- Teljesen félreismertelek… végül én is beleestem ebbe a hibába és megvezetett egy idióta férfi… - nyögöm. – Hallgatnom kellett volna Rick-re, ő tényleg mellettem lett volna… Most pedig takarodj innen! Többet látni se akarlak! 

Clay nem mozdul, csöndben nézi, ahogy zokogom. A sok hétnyi elnyomott fájdalom most egyszerre tör a felszínre belőlem. Levegő után kapkodva, záporozó könnyekkel kezdem a férfi mellkasát ütni ökleimmel. Továbbra is mozdulatlanul tűr, s kivárja, míg lecsillapodok. Mikor elfáradok és már nem tudom tovább ütlegelni, megállok és így sírok tovább. A farkas tarkómra rakja kezét, majd fejemet a vállához húzza. Mindkét kezével átölel, alig érezhetően ringatni kezd. 

- Miért csinálod ezt velem? – kérdem még mindig szipogva. 

- Azért csinálom, mert szeretlek – mondja halkan. – Sose szerettem még így senkit, de vagyunk, akik vagyunk és mi soha nem lehetünk együtt. Nézd csak meg, hogy ilyen rövid idő alatt is mennyi fájdalmat okoztam neked. Majdnem meghaltál, az ég szerelmére! Képtelen vagyok úgy élni, hogy mindig veszélyben legyél, nem lehetek mindig mindenhol ott, hogy elhárítsam a támadásokat. 

- Biztos megoldanánk, ha te is akarnád… 

- Te is tudod, hogy soha nem lennél boldog, ha visszavinnélek a Phelan házba. Én nem jöhetek el onnan, nem élhetek emberek közt. 

- Én pedig nem élhetek farkasok közt? 

- Így van.  

Clayton Phelan két ujjával végig simítja arcomat, aztán kisétál a házból, talán az életemből is. Bizton állíthatom, hogy sose fájt mégy így semmi sem…