Rick Conall nyúlüreg méretű lakása olyan nyomasztó, hogy az itt töltött három napban alig tudtam pár órácskát aludni. Úgy érzem, összenyomnak a szürke falak, állandóan fulladozom. Egyszerűen nem jutok levegőhöz, hiába szippantom be, az nem megy le a tüdőmig. A gyomrom is olyan nehéz, mintha egész nap csak köveket ennék. Na és akkor a medencémről már ne is beszéljünk… a terhesség összes gyötrelme boldogít, de ezek mégis eltörpülnek azokhoz a fájdalmakhoz képest, amiket a szívemben és önérzetemben érzek. 

Mióta Clay elhozott a kastélyból ide, nem is keresett. Persze mivel haragban váltunk el, nem is számítottam rá, hogy az egyik délután csak úgy betoppan és elvisz, de azért egy telefonhívás jól esett volna. Ő haragszik rám, én pedig rá… holott én semmi rosszat nem tettem ellene, csak annyit kértem, hogy bízzon bennem és védjen meg. Ő pedig nem volt képes az orránál tovább látni, nem állt ki értem az anyjával, sőt az egész családjával szemben. Igen, tudom, hogy nem ismerjük egymást olyan régóta, hogy mindent eldobjon értem, de még a vak is láthatja, hogy itt ki az igazi áldozat. 

Szóval itt tengetem napjaimat újabban, mindenféle életcél és jövőkép nélkül. Ugyanis fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek, hova menjek. Most még nem is akkora baj ez, maximum arra kell figyelnem, hogy a hasam ne lógjon le a kanapéról alvás közben… de mégis mihez kezdek majd, amikor megszületik a gyerek? Az a gyerek, aki állítólag farkas lesz. Engem senki nem készített fel az anyaságra, pláne nem erre a speciális formájára. Egyedül kell majd vigyáznom egy kis életre, akit minden falka, még a sajátja is üldözni fog, amíg csak él. Hiszen ha felnő, ő lesz az új vezér. Se őt, se engem nem fognak befogadni soha. 

 

- Sokat gondolkodtam – szólal meg Rick, mikor belép hozzám a minikonyhába. – Amióta eszemet tudom, Clay a legjobb barátom. Mindent együtt csináltunk az évek alatt, mindig kiálltam mellette. 

- Azért hozott ide, mert csak benned bízik meg, Rick – biztosítom. – Te nagyon rendes vagy velem! 

- Ne, engedd, hogy elmondjam! – kérlel idegesen. – Szóval mindig kiálltam mellette, de ebben az ügyben nem tudok. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért teszi ezt veled. Te gyönyörű vagy és szörnyen okos is… bármelyik férfi levágná a karját, ha megkaphatna, őt pedig még azt sem érdekli, hogy a gyerekével vagy terhes! Nagyon bosszant, nagyon! Nem értem… én… 

- Te? – kérdem a folytatást várva.

- Én mindent megtennék, hogy ő legyek… de én csak én vagyok… csak magamat tudom felajánlani neked, pedig tudom, hogy őt akarod! De ha beérnéd velem… talán idővel engem is megszeretnél… én segítek felnevelni a kicsit, én is átmentem azon, amin ő fog! 

- Rick, ezt nekem kell megoldanom! – mondom, hátha megnyugszik kicsit. – Ez nem a te felelősséged, ne akarj még több terhet cipelni más helyett… 

- De én segíthetek! Mindig is ott voltam melletted, mindig engem hívtál, ha baj volt és Clayton nem volt ott veled! Én mindig itt vagyok neked! 

- Tudom és ezt nagyon köszönöm, de neked még van esélyed rendes életre! – mondom zavartan. – Nem kell feláldoznod magad a barátod hibája miatt, hiszen nem te követted el! 

- Ennél azért többről van szó, Elisa – sóhajtja. – Mindig is szerettelek, de ezt te is tudod. 

- Ugyan már, Rick… 

- Az első perctől kezdve szeretlek és ne mondd, hogy ez meglep… 

- Jó, talán egy kicsit sejtettem, de…

 

Még mielőbb befejezhetném a mondatot, a férfi átkarol és magához húz. Olyan erővel nyomja száját az enyémre, hogy fogaink összekoccannak. Mikor megérzi, hogy nem örülök a csóknak, lazít az ölelésen, majd végül el is enged. Lehajtott fejjel, sírás közeli állapotban áll előttem. Hirtelen olyan elveszettnek és kicsinek tűnik ő, aki mindig egy teliszív és boldog, mókás srác. Most mégis olyan, mintha egy másik ember lenne. Egy sokat megélt, nehéz szívű férfi. Pontosan ezt akartam elkerülni… nem akartam, hogy ő is tönkre menjen, hogy az ő életének is vége szakadjon miattam. 

Igaza volt, mindig is tudtam, hogy szeret engem. Ki is használtam emiatt, mert én egy szemét ember vagyok, egy percig nem érdemlem meg az ő figyelmét. 

 

- Nem megy, Rick – mondom halkan. – Ne haragudj… 

- Csak egyszer az életben próbálnál meg nem magadra gondolni! – kiált rám váratlanul. – Annyira önző vagy, de annyira! Tudod, az emberek nem mindig kapják meg akit vagy amit akarnak, sőt a felnőtt élet leginkább erről szól! Te pedig csak magadra gondolsz, pedig nemsoká gyereked lesz! Az eszedbe se jut, hogy ha már a tökéletes és nagyságos Clayton elhagyott, talán megállapodhatnál mellettem, hogy legyen valaki a gyereked mellett! Valaki olyan, aki ért a farkasokhoz… kiskorom óta én segítettem Claynek, amikor átváltozott… de ez eszedbe se jut, mert neked csak Elisa Hay számít. 

 

Az egykor csendes barát szavai úgy hatolnak belém, mintha csak késekkel dobálnának. Sokszor üvöltöttek már velem, de most először hallottam olyantól, aki számít is. A csúnya szavak nem is igazán érdekelnek, azok jönnek és elszállnak a méreggel egy idő után, de az a nézés, ami melléjük párosult… azt nem felejtem el soha. Egy kiábrándult, csalódott és gyűlölködő tekintet, ami felégeti a bőrömet is.

Még csak sírni sem tudok, némán pakolom össze a holmimat. Még mindig szörnyen kevés ez a cucc… mintha nem is léteznék, nincs semmim már. 

Az pedig nem igaz, hogy csak magamra gondolok… hiszen állandóan Clay jár a fejembe. Már-már bosszantó, hogy mennyire lehet függeni egy embertől, méghozzá egy férfitól. Ráadásul valaki olyantól, aki a magasba emelt, aztán rögtön a földhöz is vágott. Sebaj, ilyen az élet. 

Köszönés nélkül hagyom el a pici lakást, de azért visszanézek egy rövid pillanatig. Valamiért elfog az az érzés, hogy ide sem jövök már többet vissza. 

Leintek egy taxit, kisebb nehézségek árán, de sikerül beülnöm. 

 

- Hova vihetem? – kérdi a sofőr. 

- Nem tudom. 

- Hogy mondja? 

- Nem tudom, hogy hová mehetnék – mondom neki. – Nincs senkim. 

- Hát a gyerek apja? – kérdi, de azonnal rázni kezdem a fejem. – Egy rokona sincs? 

- Csak a nagymamám él. 

- Na, hát akkor miért nem megyünk el a mamához? Biztos örülne egy ilyen szép látogatónak! 

- Mióta összevesztünk, nem beszéltem vele – mondom, aztán majdnem el is bőgöm magam. – Utál engem ő is… azt mondta, hogy látni sem akar! 

- Ugyan már, na! Az ember néha mond ilyesmiket, de senki nem gondolja komolyan! Menjünk el hozzá, aztán meglátjuk a többit! 

- Gondolja, hogy jó ötlet? – kérdem határozatlanul. 

- Persze, aranyom! 

 

A pocakos férfi a gázra lép, közben hátra kacsint egyet nekem. Ahogy haladunk előre, úgy múlik el a sírhatnékom is. Egyre biztosabban érzem, hogy jó ötlet elmenni mamához és tisztázni a dolgokat. Ezer éve nem láttam, azóta biztos megenyhült már ő is. Ráadásul biztos kíváncsi már, hogy mekkorát nőtt a hasam… 

Végre bekanyarodunk a csöndes kis utcába, a taxis leparkol mama háza előtt. Nem hagyja, hogy kifizessem az utat, csak annyit kér, hogy legyek boldog. Megsimogatja a pocakom, aztán elhajt. Nagy levegőt veszek, közben pedig valami idióta vigyor ül ki az arcomra. Esküszöm, képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást! 

Kopogok párat, aztán csengetek is, hátha főzés közben nem hallja meg. Mikor pár perc után sem nyit ajtót, megmarkolom a kilincset, az ajtó pedig engedelmesen kitárul előttem. Végre bejutok régi otthonomba. 

 

- Szia Mama! – kiáltok. – Elisa vagyok! Merre vagy? 

 

Még mindig nem érkezik válasz, ezért végig megyek az előszobán. Onnan befordulok a hálóba, de azt üresen találom. Bekopogok a fürdőbe is, de az is üres. 

 

- Mama! Itt vagy? 

 

Benyitok a konyhába, de ami ott fogad, arra szavak sincsenek. Amerre nézek, csak vért látok magam előtt. A padlón és még a falon is vérfoltok, pirosló ujjnyomok és tenyérnyomok látszódnak. Az asztal mellett egy a felismerhetetlenségig szétmarcangolt test hever, cipőjéből ítélve mama az. Mikor a látvány mellett még a bűz is elér, megindulok a mosogató felé. Belebotlok jó pár törött tányérba és fakanálba, mikor végre elérek a pultig, a mosogató fölé hajolok és hányni kezdek. 

Sírok, üvöltök és hányok egyszerre, ahogy csak a csövön kifér, aztán hirtelen mintha csak lapoznék, elmúlik minden. Csöndben bámulom a remegő kezeimet borító vért, aztán ismét a testre nézek. Nagyon úgy tűnik, hogy egy kis felületet sem hagytak sértetlenül, olyan kegyetlenséggel végeztek ezzel a szegény idős nővel, amit én még életemben nem láttam. 

Hirtelen ajtócsapódás hallatszik mögülem, s mikor a hang irányába fordulok, egy idegen férfit pillantok meg felém igyekezve. Termetes, sötét tekintetű férfi, kinek széles vállai egyre közelebb kerülnek hozzám. Még ha fel is fognám, hogy mit kéne tennem, akkor se lenne rá időm már. Ő sokkal gyorsabb és erősebb, egy röpke pillanat alatt előkapja kabátja alól a kést, szabad kezével pedig vállamra fog. A habozás legkisebb szikrája nélkül vágja belém a pengét, egymás után háromszor. Az utolsó szúrásnál már nem húzza ki, hasamba fúródva hagyja fegyverét. A szemébe nézek, egy hang se jön ki belőlem. Sose láttam még ilyen ronda, gonosz arcú férfit. 

Elengedi vállamat, rögtön cipője mellé zuhanok. A férfi lassú léptekkel hátrál, majd a konyhaajtóban megáll pár szóra. 

 

- Susan Phelan üdvözletét küldi – mondja, majd elillan. 

 

Hátamra fekszem, majd megemelem fejem, hogy lássam a belőlem kiálló kést. A penge valahol a köldököm felett lehet, de annyira rosszul vagyok, hogy még odanyúlni is képtelen vagyok. Igazából fájdalmat nem érzek, az egyetlen furcsaság csak az a melegérzet, ami egyre inkább szétáramlik testemen. Ez a kis meleg még jól is esik, hisz szörnyen elkezdtem fázni ezen a hideg konyhakövön. Mamára pillantok, aztán nagyon lassan elkezdek felé araszolni. Könyökeim segítségével tudok csak haladni, de végül odaérek. Újra lenézek hasamra, ekkor már megértem, hogy miért éreztem melegséget. Mindenem tiszta vér, akárcsak ez az istenverte konyha, ahol megannyi süteményt és főzeléket kellett lenyomnom a torkomon, hogy az öreglány örüljön. Mindig is utáltam ezeket a csempéket, olyan rondák és régiek!

Eszembe jut hirtelen, hogy hetek óta most először nem érzem, hogy a gyerek állandóan rugdalna. Jobb is most így, csak még jobban fájna a hasam tőle. Előhúzom farmeremből a mobilomat, de annyira erőtlenek a kezeim, hogy a képernyőt se tudom feloldani. Aztán arra gondolok, hogy ha sikerülne is, mégis kit hívnék fel? A férfit, akit szeretek, de ő nem szeret vagy a férfit, aki szeret, de én nem szeretem őt. Nem tudok választani kettőjük közt, úgyhogy inkább lerakom a telefont. 

Újból ajtócsapódást hallok, majd lépteket. Próbálok felkelni vagy legalább odébb csúszni, de egyszerűen nincs rá erőm. Egy idős hölgy lép a konyhába, mikor meglát minket, szájához kapja kezeit. 

 

- Édes istenem! – sikít fel. – Te vagy az, Elisa? 

- Claudia néni? – kérdem, majd hunyorogni kezdek, mikor felismerem az idős szomszéd arcvonásait. 

- Jóságos ég… azonnal hívom a mentőket, várj egy kicsit! – mondja, majd telefonálni kezd ősrégi mobilján. – Elisa, ki tette ezt? 

- Susan Phelan embere volt – nyökögöm. – Susan… 

- Jól van, hallgass – csitít. – Ne beszélj, aranyom! 

- Mama meghalt… 

- Cssss…. ne beszélj! Jönnek már érted a mentőstök, jönnek! 

- Olyan fáradt vagyok, Claudia néni! – mondom erőtlenül. – Annyira kimerültem, azt hiszem, alszok egyet, jó? 

- Ne, ne csukd be a szemed! – rázogat. – Maradj ébren, hallod?

- Csak egy egészen kicsikét… alszok egyet, aztán kitakarítom a konyhát, jó? Nem lehet itt ekkora rendetlenség.

- Jól van, édesem – mondja fejemet simogatva, halkan szipogva. – Ez a te telefonod, Lisa? Kit akartál felhívni, kicsim? 

- Nem tudom… - nyögöm fáradtan. 

- Egy bizonyos Clayton számát látom, őt kerested? Hívjam fel neked? 

- Mama nagyon mérges lenne, ha ezt látná! – döbbenek rá. 

- Szólnunk kell neki… Ki a gyerek apja? Elisa? ELSIA! 

 

Elsötétül minden, nagyot koppan a fejem.