Az első egyedül itt töltött éjszakám borzalmasan telik. Hiába éltem itt évekig, mégis mindentől olyan idegen érzésem támad. Akárhova nyúlok vagy fordulok, sehol nem találom a helyem. Mama hálójának még csak a közelébe se tudok menni, hiszen már az ajtó előtt megérzem régi parfümének illatát. Mikor végre kényelmesen elvackolom magam a kanapémon, kavargó gondolatok kezdenek kínozni. Vajon miért ölték meg mamámat is? Miért nem érték be velem, hiszem velem gyűlt csak meg a bajuk. Miféle kegyetlen állatok azok, akik képesek egy öreg hölgyek kímélet nélkül kivégezni a saját otthonában? Különben is, mit értek el az ő halálával? Ki állhat mindez mögött?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg bennem, s olyannyira lefoglalják az agyamat, hogy az alvásra már nem is marad szabad agykapacitásom. Valamikor hajnaltájt pár percig álomba zuhanok, de utána megint kipattannak szemeim. Hihetetlen, hogy ez a pár perc álom is elég volt ahhoz, hogy újra megjelenjen előttem a támadón. Álmomban látom magam előtt az arcát, a széles vállait… és ami még rosszabb, állandóan a lépteit hallom. Végre… végre emlékszem rá!

Miután átkutatom a spájzot titkos tartalékok után, kínomban egymás után kétszer is lefőzök egy családi adag kávét. Sőt sajnos el is fogyasztanom mindet, aminek üres gyomrom nem igazán örvend. Egyre türelmetlenebbül várom, hogy eljöjjön a reggel, ugyanis sürgősen beszélnem kell valakivel. Ha még egy fél napot egyedül maradok, biztos megbolondulok! Aki ismer, az tudja, hogy a türelem bizony nem az én kenyerem, most mégis kivárom, hogy eljöjjön az én időm.

Ahogy reggel nyolcat üt az óra, véreres szemekkel kezdek tárcsázni. 

 

- Itt Rick – szól bele a férfi álmos hangon. – Ki az? 

- Elisa – morgom. – Muszáj beszélnem veled! 

- Most? Nem érhet rá? 

- Nem! – mondom akaratosan. – Órák óta készültem már rá, hogy felhívlak… Rick, én már nem bírom tovább! 

- Jó, akkor hallgatlak – ásít nagyot. – Mi baj? 

- Clayton azt akarja, hogy felejtsem el az egészet, legfőképp a támadást, de én erre képtelen vagyok. Itt ülök mama házába, az ő dolgai vesznek körül és csak azt tudom kérdezgetni magamtól, hogy miért kellett neki is meghalni? Ki ölhette meg őt és a gyerekemet is? 

- Elisa, mi minden nyomon elindultunk, amink csak volt! Ezerszer elmentünk a házba, próbáltuk kiszagolni a támadót és követni a szagát, de valahogy elnyomták azt! Mindenre gondoltak és nagyon alaposan kitervelték… egyszerűen esélytelen, hogy megtaláljuk! 

- Nem, nem esélytelen! – jelentem ki határozottan. – Álomban megjelent előttem a támadó! Most már mindenre emlékszem… részletesen el tudom mondani neked, hogy hogyan nézett ki! Te vagy az utolsó reményem, Rick! 

- Komolyan? – kérdi gyanakodva. 

- Már emlékszem mindenre – mondom ismét. – Amikor magamhoz tértem a kórházban, napokig nem tudtam, hogy mi történt velem. Néhány részlet lassan visszajött, de most, hogy megjelent előttem a támadó, már minden világos. 

- Megkeresett téged? 

- Jaj, Rick… nem úgy értem, csak az emlékképe! 

- Oké… és? 

- Ahogy beléptem veletek ebbe a konyhába, még a szagok is visszajöttek… a szagok, fények és a lépteinek a hangja. Emlékszem a hosszú, keskeny arcára és az azt borító vörös szőrre. Széles vállai voltak, de a kést rövid ujjakkal fogta közre. Most pedig állandóan hallom a hangját, visszacseng a fülembe az a mondat. 

- Mi volt ez a mondat? 

- „Susan Phelan üdvözletét küldi” – mondom, majd nagyot nyelek. – Rick, ébren vagy még? 

- Itt vagyok csak… - motyogja. – Biztos vagy benne? 

- Csak nemrég jutott ez eszembe, de egészen biztos vagyok benne! Érted már, hogy miért nem szólhattam Claytonnak? Ő eddig sem hitte el, hogy az anyja mesterkedik ellenem… ezért valószínűleg ő maga ölne meg!

- Erről nem beszélhetünk neki… megértetted? 

- Igen – mondom. – Te hiszel nekem? 

- Hogy nézett ki pontosan a támadód? 

- Magas volt, erős testalkatú. Az arca hosszúkás volt, de vékony. A haja barna volt, de a szakálla vörösesen csillogott. A szeme sötét volt, gonosz. A kezén nem láttam semmit, csak azt, hogy rövidek voltak az ujjai és úgy szorította a kés markolatát, hogy elfehéredek az ujjbegyei. 

- Elisa, egészen biztos vagy ezekben? – kérdi kis szünetet tartva.

- Igen, miért? 

- Mert ha ez mind igaz, akkor pontosan tudom, hogy kiről beszélsz! 

- Komolyan mondod? – kérdem hitetlenkedve. – Ki az? Ez azt jelenti, hogy segítesz nekem, Rick? 

- Segítek, de ezt titokban kell tartanunk. 

- Jó, persze. 

- Hatalmas bajba kerülhetünk… meg kell értened neked is, hogy az életünkkel játszunk! 

- Tudom, hogy sokat kérek tőled, Rick… 

- Semmi baj, segítek neked – vágja rá. – Átmegyek hozzád egy óra múlva, jó? 

- Jó. 

- Addig maradj veszteg, jó? 

- Hogyne, jó leszek! – biztosítom, majd bontom a vonalat.

 

Beslattyogok a fürdőbe, ugyanis nem ártana rendbe szednem magam, ha már vendégem érkezik. Nyitva hagyom a fürdő ajtaját, valamiért megnyugtat a tudat, hogy így hamarabb meghallanám talán, ha megint bejönne ide valaki rossz szándékkal. Pucérra vetkőzőm, majd megállok a csap feletti tükörrel szemben. Kicsit elkendőve nézem tükörképem, még mindig nehéz feldolgoznom a testemet ért változásokat. Hasam már rég nem az a tökéletes, feszes has, ami egykoron volt. Még ha kilókban nem is olyan radikális a változásom, azért szemmel láthatóan nem vagyok már régi önmagam. Pocakom még mindig gömbölyödik, bár azért petyhüdtebb és kicsit lógósnak is látom, de azért simán hihetném, hogy még mindig terhes vagyok. A köldököm körüli három szúrás nyoma még erősebben rontja testem összképét. Most már nem kell kötésekkel borítanom, de az orvos szerint örökre megmaradnak ezek a hegek már. Arcom teltebb, mint táncos koromban, de bőröm olyan, mintha ez az egész rémálom több évig nyúlt volna. Egyetlen pozitívan tudok csak felhozni, méghozzá azt, hogy életemben először vannak melleim. Persze a legtöbb nővel ellentétben, sose vágytam dús keblekre. Csak hátrány lett volna a pályafutásomban, nem egyszer láttam, hogy egy lány azért nem kapta meg a szerepét, mert mellkasban túlszárnyalta a feladatot. 

Belépek az öregecske kádba, majd megengedem a vizet. Pontosan hatvanháromig kell elszámolni ahhoz, hogy a hidegvizet felváltsa a meleg. A zuhanyfej bal oldala annyira vízköves, hogy már csak a másik felén jön víz. Átkutatom a csempére erősített műanyag polcot, de egy darab sampont sem találok. Egyéb lehetőség hiányában, intimmosót nyomok a hajamra, majd ujjaimmal átmasszírozom fejbőrömet. Egy habos kis csepp utat nyer magának, kegyetlenül beleszalad bal szemembe, aminek hála, félig megvakulok. Pislogok, majd öblítek, aztán megint pislogok és ezt az agyament folyamatot ismétlem, egészen addig, míg ki nem sikerül mosnom lelkem tükrét. Felsikítok, mikor lábaimra nézve pirosló vizet pillantok meg. Felkapom az elejtett zuhanyfejet, amiből víz helyett vér folyik. Egész testemet tűzpiros vér borítja, úgy folyik le rólam, mintha egy horrorfilm meghallgatására mennék.  Nyúlsebességgel ugrok ki a kádból, vacogó szájjal nézek végig magamon ismét, de most már egy csepp vért sem látok. Visszanézek a kádba, ahol szintén pirosmentes, egyszerű vizet látok. Megtapogatom magamat, hátha olyan helyen van egy vérző sebem, amit nem látok így hirtelen, de most sem találok ilyesmit. Te jó ég, kezdek megbolondulni?!

Elzárom a vizet, aztán feltörlöm a padlóra spriccelt vizet. Magamra húzok egy köntöst, aztán gyorsan elhagyom a fürdőt. Mikor beérek a szobámba, még mindig remeg kezem-lábam. Kinyitom a fehér ruhásszerkényt, majd sorban kipakolom régi ruháimat. Természetesen mindegyik nadrág olyan kicsi, hogy még a fenekem aljáig se tudom felrángatni őket. Találok egy bordó szoknyát, ami szintén szűk, de legalább feljön rám. Egy sima fekete pamut felsőt választok hozzá, majd beleugrok térdig érő bőrcsizmámba. Ismét a tükör elé állok, fésülködés közben is csak piros szemeimet tudom nézni. Szörnyen fáradt vagyok, valósággal húz lefele a fejem. A konyhába megyek, újabb adag kávét főzök le. Ez a csotrogány kávéfőző rápöfékeli a forró gőz alkaromra, felszisszenek a fájdalomra. Letörölgetem magam egy megszürkült konyharuhával, majd összerezzenek a csengő hallatán. Gyorsan rápillantok mobilom kijelzőjére, ekkor jövök rá, hogy észre se vettem az idő rohanását. Már le is telt az egy óra, amit Rick ígért, így több mint valószínű, hogy ő szeretne bejönni. 

 

- Szia! – mondom, közben kinyitom előtte a kaput. – Gyere, menjünk be a házba! 

- Nagyon csinos vagy! 

 

Beérünk az előszobába, elveszem tőle vászonkabátját. Néhány pillanatnyi ácsorgás után átölelem a férfit, ő pedig habozás nélkül viszonozza a gesztust. Mellkasom az övéhez ér, érzem, ahogy szívverése egyre gyorsabbá válik közelségemtől. Kibújok az ölelésből, majd a konyha felé vesszük az irányt. 

 

- Sajnálom, hogy megint téged zaklatlak, Rick – szólalok meg. – Senki más nem maradt nekem… reméltem, hogy te még azért nem fordulsz el tőlem. 

- Azt sose tenném, te is tudod – mondja. – Még akkor megígértem, hogy mindig segíteni fogok, amikor megismertelek. 

- Igen, de a többség nem tartja a szavát. 

- Clayton nagyot hibázott, de ez az ő dolga. Ne beszéljünk most róla… 

- Három cukorral kéred? – kérdem a kávéra mutatva.

- Legyen négy. 

- Még hallani is szörnyű…

- Nem-nem, cukor nélkül kávézni a szörnyű! 

 

Vigyorogva nézem, ahogy a férfi belekortyol az édes feketeségbe. Arcára azonnal kiül az öröm, majd boldogan ropogtatja a még fel nem olvadt cukorkristályokat. 

 

- Szóval… azt mondtad, hogy a támadó haja barna, de a szakálla vörös? – érdeklődik. 

- Igen, határozottan emlékszem – bólintok. – Szörnyen visszataszító volt! 

- Egy pár éve még eljártam kártyaestekre – meséli. – Ezeken az összejöveteleken csak farkasok és keverékek jelenhettek meg. Rendszeresen járt oda egy fickó, akinek vörös volt a szakálla. Mindig találgattuk, hogy vajon a haját vagy a szakállát festi-e, aztán egyszer elkísértem Clay-t egy portyázásra. Akkor még fiatalok voltunk, vele tartottam, nehogy valami baj történjen. Én a kocsiban ültem, míg ők átváltoztak, aztán berohantak az erdőbe. Amikor ez a vörös szakállas fickó megjelent, a saját szememmel láttam, ahogy átváltozik farkassá. Nem akartam elhinni, amit látok, de az égre esküszöm, hogy farkasként is ezekben a színekben pompázott. A szőre barnás volt, míg a szája körül vörös volt a szőrzet. Életemben nem láttam még ilyet… 

- A nevét is tudod?

- Rafferty a családneve – mondja félve. – Nincs jó hírük… 

- Ezt hogy érted? 

- Köztudott, hogy nem igazán tartják be az ősi törvényeket, szeretnek a saját fejük után menni. Egy dolog érdekli őket csak az életben, az viszont nagyon. 

- Mégpedig? 

- A pénz. 

- Oh… értem – sóhajtom. 

- A Rafferty sarjak régóta dolgoznak bérgyilkosként – mondja gondterhelten. – Mindig is keringtek olyan pletykák, hogy ők takarítják el az útból azokat, akikkel meggyűlt valakinek a baja… ők nem is farkasok, inkább hiénák. 

- Szuperül hangzik… szóval Susan Phelan bérgyilkost küldött rám. 

- Ezt ne kiabáljuk el! – figyelmeztet. – Bár az tény, hogy csak olyannak dolgoznak, akiknek tele a zsebük.

- Rick, emlékszem, hogy mit mondott Rafferty! 

- Tudom, de arra is gondolnunk kell, hogy valaki csak rá akarja kenni Susan-ra! 

- De ki másnak állt érdekében a halálom? 

- Még nem tudom – nyögi. – Bármelyik falka szóba jöhet sajnos, bőven volt rosszakaród! Senkinek nem állt érdekében, hogy megszüljed a félvér gyereked és egyszer ő álljon a falkák élére. Tudod a hatalom mindig jó indok a gyilkosságra… 

- Mi lesz, ha megtudják ezek a rosszakarók, hogy én túléltem? 

- Clay bejelentette a halálod, sőt az áltemetést is megszervezte. Mi biztosan nem árulunk el! 

- Susan is azt hiszi, hogy halott vagyok? 

- Amennyire én tudom, igen. 

- Jó, ennek így is kéne maradnia… 

- Clay ezért nem akarta, hogy beköltözz ide! Félünk, hogy figyelik még a házat… de te olyan makacs vagy, nem tudunk sehogy lebeszélni! 

- Ezt a házat nem hagyom egyedül – ismétlem századjára is el. – Soha többé. 

- Ettől még őrültség! 

- Ettől még inkább tudom, hogy itt a helyem, Rick! Az én életemet nem fogják irányítani és fenyegetni, engem nem abból a fából faragtak, hogy megijedjek egy vén tyúktól… Hol találjuk meg ezt a Rafferty-t? 

- Nos… úgy tudom, hogy ő még szeret pókerezni… - mondja, majd sejtelmesen kacsint egyet. – Van szép ruhád? 

- Ezt komolyan kérded?... 

 

Hatalmas vigyorral rohanok be szobámba, térdre vágódva kezdem el túrni a szekrény alját. Eltart egy ideig, hogy a száz éves farmerok és haspólók csapdáján átvergődjem magam, de végül megtalálom, amit annyira keresek. Izgatottan húzom ki a nagy fehér szatyrot a szőnyegre, majd szépen széttépkedem a csomagolást, hogy a kincshez érjek. Végre elérem a finom anyagot, széthajtogatom az álomszép ruhát, majd a magasba tartva gyönyörködök benne. Még ennyi idő után is pont olyan szép, ahogy az emlékeimben szerepelt. A fény úgy csillan meg az anyagon, mintha a legszebb arany ékszert tartanám kezeim közt. 

 

- Az arany ruhám… - sóhajtom. – Istenem, de hiányoztál! 

- Öhm… hagyjalak kettesben vele? – kérdi Rick, miután megköszörüli torkát. – Úgy látszik, hogy gyengéd érzelmeket táplálsz iránta! 

- Ennek a ruhának lelke van, ne gúnyold ki! – figyelmeztetem. – A régi, szép időkre emlékeztet… 

- Sejtettem, hogy megvan a maga sztorija. 

- Ezt a ruhát az érettségi bálra vettem – mesélem. – Szegény mama készített nekem egy ruhát, de olyan rémes volt a színe, hogy nem voltam hajlandó felvenni. Összekuporgatta nekem a pénzt egy újra, aztán azt mondta, hogy látni se akarja, mit veszek belőle. Elmentem egy csodás szalonba, ahol persze hamar kiderül, hogy messze nincs elég pénzem. Szóval mentem tovább, aztán megláttam egy plakáton, hogy a színház kiárusítja a színpadi ruhákat és kellékeket. Elmentem hozzájuk, akkor szippantottam be először azt a levegőt. A színfalak mögött árulták ezeket a már lejárt lemeznek számító szépségeket. Ott válogattam a ruhákat és kalapokat, amikor odalépett hozzám egy cigarettás nő. Azt mondta, hogy ő a ruhatervező és valamit látnom kell. Követtem a szobájába, ahol a kezembe nyomta ezt az arany ruhát. Nem is hittem a szememnek, olyan káprázatos volt! Az anyag, a fazon, a csipke mellrész… minden kis részlete tökéletes. Felhúztam és láss csodát, mintha csak rám öntötték volna! 

- És erre már elég volt a pénzed? 

- Teljesen ingyen megkaptam. 

- Hogyhogy? 

- Illetve volt egy felvétel – javítom ki magam. – Felvételiznem kellett a Táncművészeti iskolába. 

- Ahha, szóval innen indult ki az egész táncosdi? Már mindent értek… 

- Igen, a kelleténél kicsit nagyobb hatással volt rám ez az arany ruha. 

- Már máshogy alakítanád az életed? 

- A mai fejemmel? Talán igen, nem tudom. Nem hiszem, hogy boldog lennék jogászként vagy bolti eladóként… nekem a tánc volt az életem, még akkor is, ha rövidke volt. 

- Azért nincs még vége az életednek, Ely! 

- Persze, de egy bizonyos szempontból mégis vége van. 

- Téged nem féltelek, majd megtalálod a helyed – biztosít. – Ma este pedig aranyba bújhatsz! 

- Már ma? Komolyan? – kérdem csillogó szemekkel. 

- Igen, minden szombaton összejövetelt tartanak… - nevet. – Még annyit árulj el, hogy sikered volt-e a bálon! 

- Még szép! – mondom büszkén. – Én lettem a bál szépe! 

- Ó, igazán gratulálok! – hajol meg előttem, majd játékosan megcsókolja kézfejem. 

- Fordítsuk kicsit komolyra a szót! – mondom határozottan. – Mi a terv? Hogy kapjuk el? 

- Ez jó kérdés… nagyon jó! Amúgy fogalmam sincs… - motyogja.

- Szóval terv nélkül megyünk be a farkasbarlangba? 

- Az művelet fedőneve csak ennyi: pezsgő arany. 

- Ez komoly? Kicsit… buzis, nem? 

- Akkor mi passzol az aranyhoz? Álom? 

- Ebben a helyzetben leginkább a farkasszőr – mondom töprengve, majd le is zárjuk gyorsan ezt a bugyuta névadós játékot.