Rácsok. Hideg. Sötétség. Mozdulatlanság. Hangok. Gyógyszerek. Bezártság.

Ez jellemzi a napjaim. Karjaim szorosan a testem köré rögzítve, bár a nap nagy részében szabadon lehetnek. De a hangok ilyenkor sem kímélnek. Emlékeztetnek, beszélnek, suttognak, ordítanak, könyörögnek. Egymással harcolnak a túlélésért, a felszínre kerülésért. A hatalom átvételéért. Magányomból az ajtó nyikorgása ránt csak ki, megérkezett a reggeli pirulahalom. Azt hiszik, ezekkel elnyomják a tudatom, de ez egyre kevésbé sikerül. Az ápolónő kiégett arccal közeledik, a nyitva hagyott ajtón keresztül halálhörgéshez hasonló üvöltés szűrődik be. A váratlan kiáltásra kissé megrezzen, majd leguggol hozzám. Szuszogását érzem a nyakamon, kissé libabőrös leszek tőle. Utasít, hogy tátsam ki a szám. Beadja a gyógyszereket, vizet persze nem kapok. Minek. Vékony ajkait bámulom, majd szemeim torkára tévednek. Ütőerét figyelem, látni vélem a lüktetését. Gondolataimra újra előfurakszanak a hangjaim, és tanácsokkal látnak el. Még sikerül kizárnom őket. Az ajtó záródását jelentő fémes kattanás jelzi, hogy ismét egyedül maradtam velük. Ércesen motyogok magam elé.

- Fasza.

Hangom gyengeségén magam is meglepődök, rég hallottam már. Azt hittem már nincs is. De mégis kihez szóljak?

Ahogy az eső koppanását hallgatom az ablakot védő rácson, úgy rémlik fel bennem az az este is.

Esik. Mindig esik. Undorító. Lentről felszűrődnek a családom boldog kacajai. Undorító. Haragom egyre csak lángol.

- Kitagadnak, eldobnak, száműznek, megvetnek.

Perzselő dühöm kitörni készül, amit a már évek óta jelen levő, és engem az őrületbe kergető „társaim” sem hagynak csillapodni. Egyre csak mondják, mindig hangosabban.

- Öld meg! Végezd ki!

- Ne légy kíméletes. Nem érdemlik meg az életet.

- Ne hallgass rájuk, ne légy meggondolatlan!

Szemeim szorosan lehunyva tartom, próbálom elcsitítani őket. Idegesítenek. A fejem zúg, úgy érzem, hiába harcolok. Fel akarom adni. Egész eddigi életem szenvedés, és küzdelem.

Eldőlök az ágyon, aludni próbálok.

Ám ez csak próba marad. Az az erőszakos szarházi megint felszínre akar jutni. Érzem. Túl gyenge vagyok hozzá, hagyom magam legyőzni. Szemeim kipattannak, és az eddigi kétségbeesés helyett valami sötét, valami gonosz fény csillog benne. Darabos mozgással kelek fel, hallom a gondolatait annak a valakinek, aki most a helyem bitorolja. Vérre szomjazik.

Emlékeimből az ajtót majdnem bedöntő ápolónak nevezett hatalmas férfi rángat ki. Aztán a szobából is. Megszabadít béklyómtól, majd röviden közli, hogy reggeli és szabadfoglalkozás van. Elnyűtten mozgatom meg kezeim. Nem is értem miért aggatják rám mindig azt a zubbonyt. Egy grimasz kíséretében engedem magam belökni az étkezőnek nevezett, málló lyukba.

Ahogy belépek, orromat megtölti a jellegzetes dohos szag. Sorba állok, várom, hogy végre megkapjam a napi moslékadag egyharmadát. Valami húsnak tűnő dolgot kapok. Leülök vele és a villára szúrom, majd beleharapok. Kést természetesen nem kapok. Mintha egy állat lennék. Megint hallom a suttogásokat.

Pedig mennyivel könnyebb lenne késsel nem igaz?

A villát sem nehéz használni.

Harapok még pár falatot, majd rájuk hallgatva óvatosan ruhám alá csúsztatom a villát, remélve, hogy nem vesznek észre. Sikerült.

Szabadfoglalkozás van. Egy részük színez, van, aki ordibál éneklés címszó alatt, van, aki az ápolókat zavarja a sületlenségeivel, míg én a legfélreesőbb sarokba vonulva zuhanok újra gondolataim közé.

Sokszor eszembe jut, vajon miért a zárt osztályra kerültem? Teljesen be vagyok korlátozva, azt a pár tulajdonom, amit nem vesznek el tőlem, azt ellopják. Jó, persze, tudom, miért vagyok itt. De figyelembe vehették volna, hogy az uralkodó énem relatíve normális.

Azt hiszem, előre ittam a medve bőrére.

Érzem, ahogy a gyógyszerek hatása ellenére is furakszik. Fejem görcsöl, összegörnyedek a széken, lábaim felhúzom, fejem szorosan fogom a kezeimmel, mintha vissza tudnám szorítani. Érzem a gyengülést, a zuhanást. Megint. Rettegek, hogy mi lesz, ha újra fölénybe kerül. És ebben a pillanatban már meg is történt a váltás.

Kiegyenesedek a széken, nadrágomból előhalászom az evőeszközt, amit azzal a balekkal rakattam el. Felállok, egy határozott mozdulattal a hozzám legközelebb ülő ápolónőhöz lépek. Szám sátáni vigyorba húzódik, mire ő meglepetten pillant rám. Látom rajta, hogy nem tudja mire vélni a viselkedésem. Na, majd mindjárt megbánja, hogy nem futott el, amíg még volt ideje. Hátam mögött rejtegetett fegyverem előkapom, majd egyenesen a rám szegeződő pupillába fúrom, kissé megcsavarva azt. Fájdalmában sikít, szinte önkívületi állapotban görnyed hétrét. Amíg a látványtól sokkolva állnak, kihasználom az időm, és a másik látószervét is megcsonkítom. Kéjesen felnyögve figyelem, ahogy a vörös lé csorog le arcán, színt adva sápadt bőrének. Már hallom is, ahogy a benga tag fut felém, aki az imént berángatott minket ebbe a szefósokkal teli szobába. Felé fordulok, ujjaim kíméletlenül torkára tapadnak, majd cselekszem is. Ütőerébe szúrva véreső borít be mindent, orcámon spriccel, majd ajkaimhoz érve lenyalom a sós nedűt. Elengedem, mire összeesik, kezeit sebére szorítva vonaglik. Széles képébe taposok, ám egy szúrást érzek a nyakamon.

Picsába. Leszedáltak.

Sajgó fejjel ébredek, immár a szobámban. Képek villannak be, mire arcom tenyerembe temetem. 
Azaz, csak temetném. Kényszerzubbony.