Lassan telnek a napok. A környezetemből és a változásokból nem sokat érzékelek. Lekötözve fekszem, magamról alig tudva, csupán a nap és a hold váltakozásából tudom, hogy 3 nap telhetett el. Néha bejön valaki, durván beledöfi a vénámba az injekciót, valamit az altestemnél matat, majd kimegy. Ekkor jutott el a tudatomig, mi is történt. Bepelenkáztak.

Időről időre egyedül maradok az emlékeimmel és a szégyenérzetemmel, így inkább az alvásba menekülök.

Mintha ott nyugtom lenne. 10 éve ugyanazt az estét álmodom vissza. Ha akarnám, se tudnám elfelejteni az első alkalmat, amikor először vette át az irányítást fölöttem. Ezzel az éjszakával nyertem VIP belépőt ebbe a kárhozatra ítélt bolondokházába.

Mintha betennék egy kazettát, úgy tudom irányítani a rajta lévő tartalmat. Pörgetem, megállítom, felgyorsítom, majd újra elindítom.

10 éve minden éjjel. Azt hiszem, ez a büntetésem.

Vérre szomjazik. Lassan, megfontoltan állunk fel, majd elindulunk lefelé az étkezőbe, ahol a családom épp jól érzi magát. Kicsit elönt a düh, de próbálom megfékezni a fenevadat, aki feléjük közelít és igyekszik revansot venni. Minden egyes lépcsőfoknál kísérletet teszek megállítani magunkat, de ez lehetetlen. Egyre magabiztosabb léptekkel haladunk, mígnem egészen alárendelem magam az akaratának.

Eggyé váltunk. És kurva jó érzés volt.

Az utolsó fok kissé megreccsen, így felénk kapják a tekintetüket, mintha nem értenék, miért vagyunk itt.

Mit sem törődve a konyhapulthoz sétálunk és a tartóból halkan kiemeljük az általunk legélesebbnek vélt kést. Először a férfit akarjuk kiiktatni, akit régen apának hívtunk. Most már csak egy név a listán.

Szemöldökét ráncolja és tátog valamit. Nem értem, de nem is akarom érteni mit, mond.

Hozzá lépek és egy könnyed mozdulattal gyomrába szúrom. Kárörvendve figyeljük az alatta terjedő vértócsát, miközben ordítva összeroskad, mi pedig leköpjük. Ennyit érdemel.

Egykori anyánk és húgunk egymásba kapaszkodva áll, arcuk szürke, ajkak néma sikolyra nyitva. Jóleső borzongás fut át rajtunk. Imádjuk a tőlünk érzett félelmet. Most pedig minden fájdalmunkat kamatostul kapják vissza.

Sokkjukat kihasználva lépdelünk oda, az asztalt megkerülve. Elkapjuk a kiscsaj torkát, míg a nő ijedten kap oda. Kissé megfordul, így késem veséjébe mártom. A kisebb kezünkben vergődik, akár egy szárnyaszegett madár, míg végül szeméből kihuny a láng a levegőhiánytól. Őt leejtve előbb a férfi hóna alá fogva vonszoljuk a fürdőkádba, majd szép sorban a többiek is helyet kapnak mellette. Áldozati oltárunkat hátrahagyva lépteinket a műhely fele irányítjuk. Belépve szinte vaksötét fogad minket, orrunkat betölti a jellegzetes dohos szag. Mikor hozzászokunk a fénytelen homályhoz megpillantjuk az eszközt, ami művünk ékeként szolgál majd. Kézbefogva kissé ráfeledkezünk, majd arcunk eszelős vigyorba torzul. Ráérősen sétálunk vissza a házba, hogy végre nekikezdjünk a mesterműnek. Útközben a szerszám monoton, érces „hangját” hallgatjuk, ahogy éle szüntelen találkozik az aszfalttal. A balta karcos vonyítása visszaránt a kábulatból, mintha a lelkem sírna, s vele együtt én is. Könnycsepp tör utat magának arcunkon, mire az őrült gúnyosan nevet fel. Lépteinket szaporázva sietünk a helyszínre. Az utolsó métereket futva tesszük meg, majd odaérve egy határozott mozdulattal suhan kezünkben a fejsze, mely meg sem áll az első még meleg, de már merevedő testig. Vér fröccsen a hófehér csempére, majd még több, míg nemcsak a szoba, hanem mi is vörösben fürdünk. Ordítással vegyes vihogás tölti meg a csendes házat, miközben fegyverünk megállíthatatlanul teszi a dolgát. Kiegyenesedve ujjaink szorítása enged, kicsúszik az eddig szorosan tartott harceszköz, majd hangos koppanással ér földet, jelezve, hogy a művet befejezettnek tekintjük. Hasogató fejfájással tarkítva kapom vissza helyem, ismét én uralkodok a testem felett. Elborzadva hátrálok az ajtófélfáig, majd véres kezemmel markolok a hajamba. Fájdalmas, akadozó üvöltéssel adok hangot érzelmeimnek. Menekülnék, de a lábaim nem engedelmeskednek.

A vér, a belsőségek és a végtagok kuszaságának képe jelenti kínkeserves álmom végét. Szemhéjaim lassan felnyílnak, izzadtságtól nyirkosan vergődök az ágyban. Az álomképek utáni nyomasztó érzést, ami mellkasomat nyomja a szoba falán található repedések számlálásával próbálom elnyomni. Kába unalmamból ajtónyikorgás ránt ki, erős kezek ragadnak meg, és húznak magukkal, vélhetően régi lakhelyem felé.