Teljes homályba burkolózva

Vár, haját lassan elhullatta.

Szemei idegesen járnak,

Minden zajra könnyben áznak.

Ám a neszt csak a fejében hallja már,

Rég csendes odakint a látóhatár.

Sötét emlékek törnek elő

Akár egy zabolázatlan erő,

Nyomja el a sötét túlerő;

Ide kevés már a vonzerő.

Ám a lélek is egyszer feltelik,

S mire ezt felfedik,

Darabkái már messze járnak,

És a lánynak,

Mint a szárnyaszegett madárnak

Kell átadnia magát a magánynak.

Mert ez egy mocskos világ, ami romlott emberiséget termel.
Ha teljesen őszinték akarunk lenni magunkkal, akkor be kell valljuk, hogy az állítás, mely szerint 'minden pasi egyforma', igaz. Bár kis korrekciót igényel, mely így hangzana helyesen: 'minden ember egyforma'. Mert ez a helyzet. Mindannyiunknak megvannak a maga piszkos kis titkai, amit mélyen magunkba temetve hordozunk nap nap után. Plusz stresszforrásként nehezedik ránk, nyomja vállunkat. Mintha nem lenne elég az élettel járó napi teher.

Múlandó, tünékeny tünemény. Alaposan megtervezett hazugság csak az élet, ámítás, egy drága szemfényvesztés ez, mi csodás dolgokkal kecsegtet, mézesmadzagot lebegtet előtted egész a szakadék pereméig, majd ott egy jól irányzott mozdulattal a mélybe rúg, és elenyészni hagy a nyomoroddal együtt.

Ezer meg ezer kérdés fogalmazódik meg benned, melyet fel nem tehetsz, megválaszolatlan marad mindörökké. Szóra nyitnád ajkaid, de félbeszakít, hogy balga naivitásodon jót mulatva derüljön fel.

Sejtésem majdnem beigazolódott, ugyanis előbb az étkezőbe visznek, ahol ezúttal komoly megfigyelés alatt fogyasztom el a „reggelit”. Megeresztek egy halvány, cinikus mosolyt, belül saját nyomoromon őrlődök. Úton a lakosztályom felé lehangoló gondolatok ezrei lepnek el. Rég tisztában vagyok vele, hogy sosem jutok ki, de most az utolsó esélyem is eljátszottam arra, hogy ismét szobatársam legyen. Magányosan, a saját elmém fogságában fogok megrohadni.

Ágyamhoz vánszorgok, hátam a falnak vetve ülök, és csak bámulok a semmibe.

Lassan telnek a napok. A környezetemből és a változásokból nem sokat érzékelek. Lekötözve fekszem, magamról alig tudva, csupán a nap és a hold váltakozásából tudom, hogy 3 nap telhetett el. Néha bejön valaki, durván beledöfi a vénámba az injekciót, valamit az altestemnél matat, majd kimegy. Ekkor jutott el a tudatomig, mi is történt. Bepelenkáztak.

Időről időre egyedül maradok az emlékeimmel és a szégyenérzetemmel, így inkább az alvásba menekülök.

Mintha ott nyugtom lenne.

Rácsok. Hideg. Sötétség. Mozdulatlanság. Hangok. Gyógyszerek. Bezártság.

Ez jellemzi a napjaim. Karjaim szorosan a testem köré rögzítve, bár a nap nagy részében szabadon lehetnek. De a hangok ilyenkor sem kímélnek. Emlékeztetnek, beszélnek, suttognak, ordítanak, könyörögnek. Egymással harcolnak a túlélésért, a felszínre kerülésért. A hatalom átvételéért. Magányomból az ajtó nyikorgása ránt csak ki, megérkezett a reggeli pirulahalom. Azt hiszik, ezekkel elnyomják a tudatom, de ez egyre kevésbé sikerül.

Az elme egy csodálatos adomány, melynek segítségével megannyi dolgot vihetünk végbe. 
Ennek épségére kell a legjobban vigyázni, hisz ha ez egyszer megbomlik, onnantól nincs menekvés, sem visszaút. Gyógyszeres kezelésekkel és szánakozó pillantások hadával kell együttélned.
Rosszabb esetben a társadalomtól való teljes elszigeteltségben kell tengetned napjaidat.

Gondolataiddal, személyiségeddel teremted meg magad köré a saját környezeted. 
De mi történik, ha valami megtörik benned?