Sejtésem majdnem beigazolódott, ugyanis előbb az étkezőbe visznek, ahol ezúttal komoly megfigyelés alatt fogyasztom el a „reggelit”. Megeresztek egy halvány, cinikus mosolyt, belül saját nyomoromon őrlődök. Úton a lakosztályom felé lehangoló gondolatok ezrei lepnek el. Rég tisztában vagyok vele, hogy sosem jutok ki, de most az utolsó esélyem is eljátszottam arra, hogy ismét szobatársam legyen. Magányosan, a saját elmém fogságában fogok megrohadni.

Ágyamhoz vánszorgok, hátam a falnak vetve ülök, és csak bámulok a semmibe. Magamat kímélve igyekszem semmire sem gondolni, így a legfőbb elfoglaltságom, hogy várjam az újabb gyógyszer-, és moslékadagot.

Az ajtóm halk zörejekkel társulva nyílik, egy ápoló lép be rajta. Még nincs idő, szóval erősen töröm a fejem, vajon mit akarhat tőlem. Rideg hanggal közli, hogy látogatóm van, majd karon ragad, és a beszélgető felé rángat. A hosszú évek megszokott rutinjából kiszakadva, izgatottan sietek az első ember felé, aki látni akar. Balsejtelem fog el, hisz nincs olyan élő rokonom, aki akár egy köszönés erejéig szóba állna velem. Belépve a fehér terembe érdeklődve tekintek körbe. Azt hiszem, még sosem jártam itt. Viszonylag nagy terem, hat asztallal, körülöttük székekkel. Az egyébként üres helyiség sarkában ül egy alacsony, vékony nő, tetőtől talpig feketében. Sápadt arcát fekete, áttetsző fátyol takarja kissé. Vékony, szigorú ajkai felfelé gördülnek, rám mosolyog. Helyet foglalok vele szemben, csodálkozásom nem tudom elrejteni. Megfigyelem minden vonását. Beesett orca, kiugró arccsont, túlvilágian kék szemek, amik szinte világítanak az általam feleslegesnek vélt lepel alól. Egyedül a haja nem passzol az összképbe, hosszú, vörös, göndör fürtjei valamilyen megmagyarázhatatlan hatást kölcsönöznek neki. Feláll, kezét nyújtja felém. Viszonzom, majd visszahuppanok, továbbra sem szólva egy szót sem, végül ő töri meg a csendet.

-     Régóta kutatlak már. Tudok az átkodról, ám ne tekints rá ekképp. Nagyobb hasznod lehet ebből, mint gondolnád. Kíváncsivá tettelek?

Szemöldököm összeszalad, és a vészjelző a fejemben villog. Itt valami nincs rendjén. Ám ez talán az egyetlen alkalom a szabadulásra, így aprót biccentek. Elmosolyodik, majd folytatja.

-     A segítségemmel irányíthatod a társad, így javulást fog mutatni az állapotod. Amint ez megtörténik, magamhoz veszlek. Megtanítalak uralni az elméd, és feltárni a legrejtettebb zugait.

Kérdésekre esélyem sincs már, az ápoló jelez, hogy lejárt a társalgásra adott idő. Hátrafordulok, látom, hogy közeledik felém. A pánik kiül az arcomra, és az egyetlen dolog, amit végre ki tudok nyögni, csupán ennyi:

-    Mikor látom újra?

A sejtelmes mosolya továbbra sem tűnik el, kimérten válaszol.

-    Egy hét.

Újból megragadnak, és kivezetnek. Hátrapillantgatok, a kíváncsiság majdnem elemészt. Vajon mit akar? Uralni az elmém? Hogyan? Mit jelent ez? És azt mondta régóta keres. De honnan ismer? Utoljára még rápillantok, tartom a szemkontaktust, ahogy ő is. Nem mozdul. Az ajtók lassan záródnak mögöttünk, ő pedig rám kacsint. Másnak ez észrevehetetlen lehet, de nekem annál sokkal több. A szabadságom záloga.

A nap további részében az agyam csak az ismeretlen ismerősön kattog, milliószor újrajátszom a beszélgetésünket, kielemzem minden egyes apró részletét, este pedig izgalomtól vegyes félelemmel alszom el. Álomba szenderülésem előtti utolsó kába gondolatom, hogy mégis van remény, amit egy kósza könnycsepp kísér.