Sejtésem majdnem beigazolódott, ugyanis előbb az étkezőbe visznek, ahol ezúttal komoly megfigyelés alatt fogyasztom el a „reggelit”. Megeresztek egy halvány, cinikus mosolyt, belül saját nyomoromon őrlődök. Úton a lakosztályom felé lehangoló gondolatok ezrei lepnek el. Rég tisztában vagyok vele, hogy sosem jutok ki, de most az utolsó esélyem is eljátszottam arra, hogy ismét szobatársam legyen. Magányosan, a saját elmém fogságában fogok megrohadni.

Ágyamhoz vánszorgok, hátam a falnak vetve ülök, és csak bámulok a semmibe.

Lassan telnek a napok. A környezetemből és a változásokból nem sokat érzékelek. Lekötözve fekszem, magamról alig tudva, csupán a nap és a hold váltakozásából tudom, hogy 3 nap telhetett el. Néha bejön valaki, durván beledöfi a vénámba az injekciót, valamit az altestemnél matat, majd kimegy. Ekkor jutott el a tudatomig, mi is történt. Bepelenkáztak.

Időről időre egyedül maradok az emlékeimmel és a szégyenérzetemmel, így inkább az alvásba menekülök.

Mintha ott nyugtom lenne.

Rácsok. Hideg. Sötétség. Mozdulatlanság. Hangok. Gyógyszerek. Bezártság.

Ez jellemzi a napjaim. Karjaim szorosan a testem köré rögzítve, bár a nap nagy részében szabadon lehetnek. De a hangok ilyenkor sem kímélnek. Emlékeztetnek, beszélnek, suttognak, ordítanak, könyörögnek. Egymással harcolnak a túlélésért, a felszínre kerülésért. A hatalom átvételéért. Magányomból az ajtó nyikorgása ránt csak ki, megérkezett a reggeli pirulahalom. Azt hiszik, ezekkel elnyomják a tudatom, de ez egyre kevésbé sikerül.

Az elme egy csodálatos adomány, melynek segítségével megannyi dolgot vihetünk végbe. 
Ennek épségére kell a legjobban vigyázni, hisz ha ez egyszer megbomlik, onnantól nincs menekvés, sem visszaút. Gyógyszeres kezelésekkel és szánakozó pillantások hadával kell együttélned.
Rosszabb esetben a társadalomtól való teljes elszigeteltségben kell tengetned napjaidat.

Gondolataiddal, személyiségeddel teremted meg magad köré a saját környezeted. 
De mi történik, ha valami megtörik benned?