9. fejezet

Az angyal

„Néha a könnyek a legmegfelelőbb szavak, amiket a szív szólni képes.”

A következő héten az orvos elvégzett néhány vizsgálatot és kiderült, hogy a baba teljesen egészséges és szépen fejlődik. Nagy megkönnyebbülést jelentett ez a hír a számomra, hiszen aggódtam, hogy a baleset miatt és a sok gyógyszer hatására, amiket szedtem a kórházban, esetleg baja lesz. De ezúttal Isten kegyes volt hozzám. Az ultrahang képét, amit dr. Harris nekem adott, kitettem a hűtőre és órákig ültem a széken és gyönyörködtem benne. A hasam is nőni kezdett, az étvágyam is jobb lett. A ruháim sorra kezdtek szűkek lenni. De ezúttal nem bántam.

Péntek délután összecsomagoltam egy kisebb bőröndöt, beültettem Suzy-t az autóba és elindultam Hope felé. Késznek éreztem magam arra, hogy meglátogassam a családomat. Ahogy bekanyarodtam a Hope felé vezető útra, egyszerre jó érzés töltött el. Az utcák már fel voltak díszítve a jövő heti halloween-ra. Mindenhol töklámpásokat, szalmabálákat, madárijesztőket lehetett látni.

Már esteledett, mikor bekanyarodtam a farmunkhoz vezető fasorra. A fák tarka ruhában pompáztak, leveleiket befestette az ősz ecsetje. A ház előtt parkolt Mark furgonja, ezek szerint ő is itthon van. Vele sem beszéltem egy ideje. Vajon hogyan fogadnak majd? Örülnek nekem? Haragszanak rám, amiért ennyi ideig kizártam őket az életemből? Láttam, miközben megálltam a feljárón, ahogy anyám elhúzza a konyhaablak függönyét és elkerekednek a szemei a látványomra. De a következő pillanatban már nem is volt ott, s aztán hirtelen kivágódott a bejárati ajtó és miközben kikászálódtam az autóból a karjaiban találtam magam.

- Édes kislányom! – ölelgetett és el is sírta magát. – Annyira örülök, hogy itt vagy!

- Én is, anya. – feleltem kevésbé nagy lelkesedéssel. – Jó újra itthon lenni. Csak időre volt szükségem.

- Megértem. – azzal elengedett és anyához méltóan alaposan szemügyre vett. – Na, hadd nézzem, hogy nézel ki.

- Talán kicsit jobban. – mondtam és láttam rajta, hogy egyetért velem.

- Sőt, híztál! – kuncogott.

- Szia, Gracie. – jelent meg apa is és ő is megölelt egy rövidke pillanatra, majd kivette a csomagokat a kocsiból és elindultunk mindannyian a házba. Suzy a nyomunkban volt.

Bementünk a nappaliba, ahol Mark is üdvözölt, aki épp a fényképein dolgozott, s hétfőn indult egy újabb útra Kambodzsába. Apa a szobámba vitte a bőröndömet, Suzy pedig lelkesen követte. Imádta apát és a férfiakat általában.

- Mit hozzak neked enni? – kezdte anya és már sorolta is a kínálatot.

- Van még abból a finom savanyú uborkából, amit a nyáron tettél el? – kérdeztem félénken. - Mostanában mindenhez uborkát ennék.

- Rögtön megnézem. – azzal sarkon fordult és épp elindult a konyha irányába, mikor megtorpant és lassan felém fordult. Élesen szemlélgetni kezdte a hasam. – Grace…

- Igen. anya? – mosolyodtam el. Tudtam, hogy ebből rájön. Mikor engem várt, folyton uborkát evett.

- Lehetséges ez? – csapta össze a tenyerét és akkora mosoly jelent meg az arcán, hogy majdnem körbeérte a fejét. – Babát vársz?

- Igen, anya. – bólintottam.

- Joshtól? – tette hozzá, de láttam, hogy már bánta is.

- Igen, anya.

- Úristen, John!!! – kiabálta. – Gyere gyorsan! Grace terhes! – azzal mellettem termett és ölelgetett, puszilgatott jobbról-balról.

- Mi a baj? – kérdezte apa

- Nagyszülők leszünk! Grace babát vár!

Mi sem kellett több apámnak is, ő is odarohant, felkapott, megpörgetett a levegőben és két hatalmas puszi kíséretében tett le. Suzy az ajtóban ült és okos fejét forgatta, s próbálta kitalálni, miért őrült meg mindenki.

- El kell mesélned mindent! – húzott anya a kanapé felé, s hatalmasra nyílt szemekkel várta a beszámolót.

- Előbb kapok uborkát? – kérdeztem, mire mindketten jót nevettek.