Már zsenge gyerekkorában úton volt mindig. A szüleivel. Anya és Apa mindig vitte. Hol azért mert muszáj volt tovább állni, hol azért mert megunták a környéket. Laktak körgangos bérházban, hatalmas lakásban, laktak kis vályog viskóban, egy elfeledett, poros faluban, laktak pici kis faházban egy gyönyörű tisztáson.

Ez a pici kis faház lett álmai otthona, ahova azóta is visszavágyik. Ott szabad volt nagyon, ott boldog volt nagyon...Nem emlékszik, még nagyon kislány volt, hogy hol állt az a ház. A szülőket már nem tudja megkérdezni. Mindketten elköltöztek erről az árnyékvilágról. Együtt menetek el az utolsó útjukra is. Kis híján őt is magukkal vitték. Aznap elcsatangolt, kissé túl messzire ment a pesti kis lakástól. Ezért maradt életben. Délelőtt volt mikor elindult, aztán annyira belefeledkezett a sok látnivalóba, hogy észre sem vette, elrepült az idő. Mire észbe kapott már sötétedett, és ő egyvégtében rohant haza, mókásan dobálva apró kis lábait, fekete lófarka ide oda himbálódzott, nyakában a színes gyöngysor amit Anyával fűztek, néha az orrát verte a lendülettől.

A ház előtt már ott volt a tűzoltóság, a sok bámészkodó, mentők. Már az utolsó lángocskákat oltották. Nem tudni mi történt...Később hallotta amint a felnőttek beszélték egymás között, hogy pár perc alatt leégett minden, nem lehetett tenni semmit. a robbanás után azonnal hívták a tűzoltókat a szomszédok, de mire kiértek, már csak a tűzet olthatták, menteni nem lehetett senkit. Apa aznap nem ment dolgozni, öltözködés közben valami roppant a derekában, és nem tudott kiegyenesedni. Anya fektette le, és akkor mondta neki, hogy kimehet, sétálhat egyet a környéken. Ezek voltak Anya utolsó szavai hozzá: "Ne menj messze kislányom, tudod, hogy nem szabad messze menni, ugye?" Ő bólintott, és már kinn is volt az utcán.

Hiányoztak, nagyon hiányoztak a szülei. Nem voltak tökéletesek, és nem voltak a legkiválóbb szülők sem, de jó volt melegedni abban a szeretetben ami őket egymáshoz kötötte. Mert a világon mindennél jobban egymást szerették, ebből jutott neki is egy-egy kis morzsa. Apa esténként elővette a gitárját, és gyönyörű dalokat énekelt Anyának. Ez a kép is a kis faházból maradt meg benne... A kis faházban fával fűtöttek. Élénken élnek a meghitt téli esték az emlékezetében. Pattogó tűz a kályhában, hol égett fenyő, hol narancs illat terjengett a levegőben. Anya dobált rá a kályha tetejére időnként egy-egy narancshéjat vagy pár tüskés fenyőlevelet, és ettől nagyon jó illat lett. A fenyőlevelek szikráztak, pattogtak, olyan volt mintha kis hullócsillagok lennének a szobában. Apa szerelmesen énekelt Anyának, időnként a szemét is be-behunyta, Anya álmodozva hallgatta, gyönyörű hosszú, fekete haján meg-megcsillant a tűz fénye. Ő az ágy sarkában kucorgott ilyenkor, volt, hogy olvasott valamit, de szívesebben nézte a jelenetet, és azt kívánta magában, hogy neki is majdan ilyen élete legyen,ilyen szerelmes, daloló férje, egy pici kis faházban, ahonnan soha, de soha nem fog elmenni, és ahol ő is majd dobálja a narancs héjakat, a fenyőleveleket a kályha tetejére...

Apa és Anya halála után sokat hányódott, sok családnál, nevelőszülőnél megfordult, hol jó, hol kevésbé jó sora volt. De sehol nem volt otthon többé. Később, felnőtt korában munkája során sokat utazott. Vonattal járta a világot. Szeretett az ablak mellett ülni és kinézni , figyelni az elsuhanó tájat. Egyik útja során Erdélybe utazott. Egy állomáshoz közeledett a vonat éppen , amikor meglátta a házat . A pici kis faházat! Messze volt a vasúti sínektől, de tisztán kivehetően állt egy gyönyörű, fenyőkkel körülölelt tisztáson. Amint a vonat az állomásra érkezett, felkapta a csomagját és leszállt. Kis faluban találta magát. Bement az első kocsmába és megkérdezte , hogy kié az a kis ház, nem tudják, nem eladó? Hatalmas szerencséje volt. A tulajdonos ott ült a kocsmában, a szüleié volt a ház, és ő éppen túl akart adni rajta, miután az Édesanyja is követte a sírba élete párját. Hamar megköttetett az üzlet, áldomást is ittak rá.

Már csak annyira utazott vissza Budapestre míg felszámolta az ottani albérletét, elhozta szegényes kis holmiját és kivette a bankból a keservesen megtakarított pénzecskéjét. Éppen elég volt a házikó kifizetésére, még futotta egy használt ágy és szekrény vásárlására is.

Aztán szép lassan otthont varázsolt a faházból, esténként begyújtott a kályhába, narancs héjat és fenyőlevelet dobált a tetejére. Otthon volt, végre otthon. Boldog volt, csendesen, nyugodtan teltek a napjai. Tudta, hogy ha ez már megadatott neki, akkor eljön az életében az a szerelem is amire vágyott. És eljött. És pontosan úgy éltek ahogy annak idején megálmodta. Gyerekük nem született, de talán nem is baj, mert annyira szerették egymást, hogy talán annak a kis embernek is csak morzsák jutottak volna....

Esténként a férfi énekel neki... Ő ott áll a kályhánál, időnként narancs héjat, fenyőlevelet dobál a tetejére, hosszú fekete haján meg-meg csillan a tűz fénye. Hazaérkezett.

( A fotón Ősz P. Zoltán festménye látható)