Annamária nem csupán felébredt: felébresztették. A csengő vadul, idegesítően keresztülgázolt a csenden, míg eljutott a szobába, a lány fülébe, akinek szeme szinte azonnal felpattant. Csaknem öntudatlanul nézte a plafont. A csengetés a következő pillanatban abbamaradt. Annamária felült, körüljártatta szemét a helyiség bútorain, melyek most zord őrökként álltak a fal mentén. Fejébe erős fájdalom szúrt, érezte, hogy hevesen ver a szíve. Ráadásul minden porcikája kegyetlenül sajgott. Mintha keresztülgázolt volna rajta egy úthenger.

   Ekkor eszébe jutott, mi történt. Élénk képekként jelentek meg lelki szemei előtt a délelőtt eseményei. Erre gondolva, mérhetetlen harag öntötte el, és egyfajta szégyenérzet. Szégyellte magát, amiért ilyen, megalázó helyzetbe került. Bár tudta, nem az ő hibája, mégis önvád marcangolta. De felülkerekedett ezen érzésén egy másik, mely bosszúért kiáltott. Nem hagyhatja annyiban a dolgot. Hosszan azonban nem tudott elmerengeni ebbéli tervein, mert sűrű kopogtatás hallatszott az ajtóból, majd barátnője hangja szólalt meg: - Ancsa, én vagyok az! Minden rendben van?

   Annamária nagy nehezen elbotorkált a bejáratig, kilesett az apró lyukon, majd megnyugodva vette tudomásul, hogy csak Zsófi az, egyes-egyedül. Elsőre megrémült, hátha többen is vannak. Miből gondolta, azt maga sem tudta, de olyan benyomása volt. Ajtót nyitott, majd szembesült a ténnyel: a délelőtti támadó nyilván elcsúfította arcberendezését. Zsófi elképedve mérte végig. Mintha szellemet látna.

   - Veled meg mi történt? – kérdezte. Annamária beljebb invitálta, mégse kint kelljen ezt megtárgyalni, a szomszédok füle hallatára. Odabent aztán elmesélte, mi történt.

   - De hát ez szörnyű! – méltatlankodott a barátnője. – Akkor, gondolom, dolgozni sem fogsz jönni holnap. Mindenképpen el kell menned orvoshoz, nehogy valami komolyabb bajod legyen.

   - Hát nem valószínű, hogy bemegyek – helyeselt Annamária – De orvoshoz sem megyek.

   Arca eltorzult, valami olyasmi kifejezés jelent meg rajta, amitől Zsófi még jobban elborzadt.

   - Mit fogsz tenni? – kérdezett rá végül, kissé bátortalanul.

   - Azt hiszem – felelte Annamária eltökélten -, elmegyek egy kicsit húst aprítani.

Zsófi nem tudta, mire gondol, de abban biztos volt, hogy komolyan gondolja.

*************

áHáHhkékjldsi

   Annamária még aznap, az utolsó vonattal utazott Agárdra. Gondolkodás nélkül felkereste Gyuri bácsi házát, és becsöngetett. Egy percig meg nem fordult a fejében, hogy ostobaságot tesz.

   Reménye, hogy Gyuri bácsi ajtót nyit, hamarosan megvalósult. Az öreg álmosan kibotorkált a csengő hangjára, szemét dörzsölgetve útközben. Amikor látása kitisztult, örömében szinte futva tette meg a kapuig hátralévő pár lépést.

   - Ancsa! Hát maga az? El se hiszem, hogy ilyen hamar újra látom!

   Annamária szokásos, színtelen mosolyát eresztette meg. Megszállott tekintettel, szó nélkül követte a férfit a házba. Odabent az előszobai lámpa bevilágította az összes helyiséget. Rend volt; a lányt csodálattal töltötte el a látvány, különösen annak fényében, hogy Gyuri bácsi teljesen egyedül élt, nem szorgoskodott körülötte női kéz.

   Első útjuk a konyhába vezetett. Gyuri bácsi két pohárba ásványvizet öntött, az egyiket azonnal felhörpintette, a másikat Annamáriának nyújtotta. A lány nem leplezte, mennyire szomjas. Olyan elánnal kortyolt, mintha sosem ivott volna. Gyuri bácsi kicsit elérzékenyülten nézte, majd szeme összeszűkült, és megkérdezte:

   - Magával meg mi történt?

   Kezével végigsimított az arcán, jelezve, mire gondol. Annamária sóhajtott. Szerette volna elkerülni a témát, de ez már lehetetlenné vált. Elmesélte hát, mi történt vele délelőtt.

   - De hiszen ez szörnyű! – kiáltott fel az öreg – Azonnal szólni kell a rendőrségnek! Legalább orvosnál járt?

   Annamária a fejét csóválta.

   - És jobban érzi magát? – aggódott Gyuri bácsi, mire a lány bólintott. Az öregembert azonban ez cseppet sem győzte meg. Elöblítette a poharát, majd leült Annamária mellé a lócára. Egy darabig csak nézte sebhelyes arcát, hófehér, sápadt ábrázatát, aztán rákérdezett: - Megint elmegy az apjáék házába?

   Annamária csüggedten ráemelte tekintetét. Ez volt az a kérdés, amire otthon még könnyűszerrel választ adott volna. Most azonban, hogy Gyuri bácsi felvetette, elbizonytalanodott. Miért is menne oda? Miért hallgatna egy ostoba álomra, aminek annyi köze sincs a valósághoz, mint hátára fordított szarvasbogárnak a repüléshez?

   Ezen az éjszakán kellemesen aludt a kényelmes ágyban. Még az sem zavarta, hogy szokatlan időben tett látogatásával Gyuri bácsit a lócára kényszerítette, amiért aztán másnap egyre-másra panaszkodott fájós hátára.