Az egész akkor kezdődött, amikor, akaratom ellenére, fültanúja lettem egy felettébb érdekes beszélgetésnek. Szó sincs arról, hogy hallgatóztam volna, csak éppen arra jártam. Soha nem foglalkoztatott annyira az emberi nem, hogy érdekeljen, mit beszélnek. Hanem akkor olyat hallottam…

   Szóval, szokásos reggeli bevásárló körutamnak épp a végére érkeztem. Ők ketten álltak csak előttem. Egy meglehetősen csinos, szőke lány, és a barátja, egy huligán kinézetű, ránézésre flegma, visszataszító ember. Emlékszem, először örültem, hogy együtt vannak. De csak azért, mert így hamarabb végezhettem. Amúgy, míg meg nem szólaltak, egész szimpatikus pár benyomását keltették. Még én is szimpatizáltam velük, pedig nem igazán szeretem az embereket. Ők valahogy egymáshoz illettek. A lényeg a lényeg: a lány sietősen kotorászni kezdett a táskájában a pénztárcája után, mire a fiú váratlanul ráförmedt, hogy szedje össze magát, mert nem érnek rá egész nap. A lány gyorsan elő is kapta a tárcáját, de az, mivel szinte remegett a keze a kapkodástól, a földre esett. A fiút akkor elkapta a méreg. Rántott egyet párján, rámordult, majd ő maga vette kezébe a fizetés dolgát, azzal a nem túl szép megjegyzéssel, hogy „Ez a szuka semmire sem jó!”.

   Nem avatkoztam közbe, hiszen csak szóváltás történt, annak is elég egyoldalú formája. A pumpa azért meglehetősen felment bennem, ám ennek ellenére higgadtan kivártam a soromat, kifizettem a zsemlét és a joghurtot, majd távoztam.

   Ez volt az a pont, ahol végül is minden eldőlt. Úgy éreztem, a jó ügy érdekében kénytelen leszek megszegni a tízparancsolat egyik pontját. Nem tehettem mást.

   Követtem hát őket egészen a lépcsőházukig, majd fel a harmadik emeletre. Ott elbújtam, meglestem, melyik ajtón mennek be, aztán hazamentem, és megreggeliztem. Olyan jól joghurt és zsemle még nem esett, mint akkor.

   Még aznap délelőtt elkezdtem tervemnek megvalósítását. Az első adandó alkalommal kifigyeltem, melyik az ő ablakuk. Leültem egy padra, úgy helyezkedtem, hogy jól ráláthassak a lakásukra. Még a cselekvéssorozataikat is tisztán ki tudtam venni. Közben alaposan megfigyeltem a szomszédos lakásokat is. Az egyikből tisztán hallottam a veszekedést egy idősebb házaspár részéről. Ezek kissé megrémítettek. Hiszen – és ezt tapasztalatból mondom – akik nappal így veszekszenek, és éjjel is egy levegőt szívnak, azok nem hagyják abba. Ami azt jelentette, velük a nap huszonnégy órájában számolnom kell. Tehát alaposan ki kellett gondolnom, mit teszek.

   Így határoztam el, hogy egyszer és mindenkorra megszabadítom a világot az ilyen és hasonló alakoktól. Az a házaspár is... Most mit szapulják egymást? Ha nem bírnak kijönni, váljanak el. Vagy költözzenek külön. De nem teszik. Tudják, miért nem? Ugyanazért, amiért a fiatalabbik pár sem: szükségük van a testi kielégülésre. Mármint a szexuálisra gondolok. És ezért feláldozzák akár a lelki nyugalmukat is. Ez is egyfajta játék. Előjáték, ha úgy tetszik. Felhergelik egymást, aztán, amikor kibékülnek, már nem számít mindaz, amiért haragban voltak. Legalábbis addig, míg megkapják, amit akartak. Én mondom maguknak: állatok ezek. Az ember a legnagyobb önámító, hazug, ösztöneinek élő állat. És az ilyennek szenvednie kell!

   Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan intézzem el mindet. Az túl feltűnő lett volna, ha egyesével pusztítom el őket. Ezért úgy döntöttem, elpusztítom mind. Az egész házat. De legalábbis a szóban forgó két lakást. A többiekkel mi lesz, az egyáltalán nem érdekelt.

   Másnap és harmadnap visszamentem a szokásos helyemre, és folytattam a megfigyelést. Egyszer csak két srác libegett be a lépcsőházba, ahonnan ugyanakkor egy felettébb szép nőstény példány jött ki. A fiúk hátranéztek, ahogy elhaladtak mellette. De nem csak hogy hátranéztek, hanem úgy néztek. Éhes tekintettel szinte tapintották a lány fenekét, combját. Talán mondanom sem kell: kiszemelt áldozataim száma immár rohamosan megugrott. Én meg csak egyre törtem a fejem, hogyan pusztíthatnám el mind. Robbanószerkezet beszerzése lett volna a legmegfelelőbb, de ez képtelenség volt. Gondoltam még továbbá a szellőzőrendszerbe csempészett, mérgező gáz bevetésére, de végül arról is letettem. Nem is gondolkoztam tovább: rájöttem, az ilyen magamfajta csóró kis senki képtelen felrobbantani egy egész lépcsőházat.

   Végül arra jutottam, mégiscsak egyszerűbb lesz egyenként elintézni őket. Majd úgy dolgozom, hogy balesetnek látszódjon a dolog. Igen, a túlcsavart, sok erőfeszítést és előkészítést igénylő módszer helyett a legkönnyebbet választottam. Persze, most mondhatják, gyilkolni alapjában véve nem egy egyszerű dolog. Lelkileg sem, na meg nem mindegy az sem, hogyan hajtja végre az ember. Hiszen senki nem akarja, hogy lecsukják.

   Nos, tehát taktikát váltottam. Még egyszer, jó alaposan megnéztem legelőször kiszemelt áldozatomat. Nagy megrökönyödésemre, a srác a nap nagy részét barátnője mellett töltötte. A lányt pedig eszem ágában sem volt bántani, tehát meg kellett tudnom, mikor távozik egyedül otthonról a srác. Két egész héten át – igen, alapos voltam – figyeltem az életüket. Kora reggeltől késő estig ott ültem a padon, és vártam a sugallatot fentről. Hamar meg is kaptam. A második hét vége felé már tisztán láttam a helyzetet. A fiú hetente kétszer, kedden és pénteken elment valahová. Én azon a bizonyos, végzetes kedden követtem őt a kocsimmal. Akkor terveltem ki a részleteket.

   A srác egy elhagyatottnak látszó, régi raktárépülethez vezetett. Ott már várták a haverjai; mind kigyúrt, magabiztos nagylegények. Én távolabb leállítottam a kocsim, és egy betonfal biztos takarásából leskelődtem. Sokat nem láttam, hallani meg főleg nem hallottam, de a srácoknál lévő sporttáskákból azt a következtetést vontam le, hogy itt valami edzésfélét tartanak. Ez megmagyarázta a heti rendszerességet is.

   Egy darabig ültem a kocsimban, mígnem ötletfoszlányok hosszú sorozata rohamozta meg elmém. Lassan összeraktam magamban, miképp fogok végezni azzal a felfuvalkodott hólyaggal.

   Nos, az bizonyos volt, hogy a saját kocsimmal nem mehetek. Valamivel mégis kellett. Végül úgy döntöttem, semmiféle gépjármű nem jöhet számításba, az csak akadályozna. Mivel a hely nem feküdt túl távol a lakásomtól, elhatároztam, péntek délután felkerekedek gyalog, és pontban hatkor ugyanott fogom várni a srácot. Így is tettem aztán.

   A dolog innentől viszonylag egyszerűnek ígérkezett. Főleg azután, hogy rájuk néztem. A huligánokra. Merthogy a szememben ők mindig is azok maradnak. Szemét, aljas huligánok, akiknek semmi és senki sem szent. Röhögtek, disznó vicceket meséltek, és folyton a szexuális életükről cseverésztek. Mindnek szenvednie kellett.

   Fogtam a harisnyát, amit álcázás gyanánt vittem magammal, és a fejemre húztam. Utána felrángattam a gumikesztyűt, nehogy ujjlenyomatot hagyjak, majd az egyik huligán kocsija felé indultam. Könnyűszerrel elkötöttem a terepjárót, és egyenesen az egyetlen bejáratnak hajtottam, majd megálltam. Ekkor kipattantam a kocsiból, fürgén az egyik ablakhoz mentem, és betörtem azt. Fogtam egy papírt, összegyűrtem, belemártottam a kezem ügyébe készített benzines kannába, meggyújtottam, és bedobtam a keletkezett résen. Ekkor nem csak odabent, de kívül is felcsaptak a lángok. Az épületet ugyanis előzőleg jó alaposan belocsoltam benzinnel. A fa ablaktokok és a külső tartógerendák egyaránt továbbították a lángokat. Szép látvány volt, na. Lassan visszasétáltam a bejárathoz, kezemben a benzineskannával. Ott már javában próbálkoztak a kimeneküléssel, mindhiába. Nos, ekkor adtam meg nekik a kegyelemdöfést. Lelocsoltam egy kis benzinnel a kocsit is, majd a maradékot az első ülésre helyeztem. Utána egy égő gyufaszálat dobtam be a kocsi ajtaján, és futni kezdtem. Félúton visszanéztem. Akik eddig próbáltak felmászni a motorháztetőn, azoknak egyszersmind elment a kedvük ettől. Visszahúzódtak a ropogó tűz ölelő karjaiba, várva a megváltó halált. Én ezt már nem vártam meg, elindultam, akár egy szökevény. Szerencsére nem találkoztam útközben senkivel. Elég későn jutott eszembe, hogy maszk is van a fejemen. Egy sötét, kihalt mellékutcában aztán megszabadultam tőle, ahogy a gumikesztyűtől is, és hazamentem. Másnap, az újságból tudtam meg, hogy kettő kivételével mindenki életét vesztette. Ami, ha belegondolok, nem is rossz arány, lévén, legalább egy tucatnyian voltak ott.

   Az eset után pihentem néhány napot, majd folytattam a megkezdett munkát. A házaspár férfitagjával már jócskán nehezebb dolgom volt. Az szinte ki sem mozdult a lakásból, a munkahelyét kivéve. Na de ugye, útban a melóba mégsem csíphettem el, hiszen olyankor annyi járókelővel találkozik az ember, hogy feltűnés nélkül még a sliccét sem tudja felhúzni.

   A pasas tehát igencsak feladta a leckét. Felesége jelenlétében sem ölhettem meg, hiszen akkor az asszonnyal is végeznem kellett volna. De én megbirkóztam a feladattal. Egy hét múlva második áldozatom is halott volt.

   Az első pár napban igencsak tehetetlennek éreztem magam. Nem tudtam, miként álljak neki. Aztán kitaláltam: ha semmiképp nem merészkedik ki a lakásból, kénytelen leszek én bemenni oda. Már csak egy olyan alkalom kellett, amikor a feleség nem volt odahaza. Ezt is elintéztem. Azon a végzetes napon, reggel, amikor az asszony lement a boltba valamiért, én utánalopódtam, és kivettem a kabátzsebéből a lakáskulcsot. Előzőleg megállapítottam, hogy valahányszor elmegy otthonról, oda teszi, így nem volt nehéz dolgom. A többi pedig magától adódott: hiszen ha a feleség biztosan tudja – márpedig biztosan tudta – , hogy magával vitte a kulcsokat, először nyilván elkezdi keresni azokon a helyeken, ahol járt. Ez, tudtam, eltart egy darabig. Addig én tökéletesen véghez tudom vinni tervemet. Ha mégis korábban hazajönne valamiért, hát a bezárt ajtón kulcs nélkül nem tud bejönni. Mire bejut, én az ablakon át – vagy akárhogy – el tudok szökni.

   Ahogy a nő eltávolodott, én gondolkodás nélkül felmentem a lakásába. Hétvége volt, a férfi nem dolgozott. Ott várt rám a nappalijában, miközben a sportösszefoglalót nézte, és sört vedelt. Na, nekem sem kellett több bátorítás. Az ilyen szar alakoknak pusztulniuk kell, gondoltam, és kulcsra zártam magam mögött az ajtót. A pasas a hangra felugrott a fotelből, kijött a fogadásomra, és értetlen, bamba-részeg tekintettel végigmért. Köszönés helyett közöltem, véletlenül erre jártam, zajt hallottam, azt hittem, segítségre szorul valaki. Erre ő elnevette magát. „A feleségem küldte?” – kérdezte. Mire én: „Nem, az ördög a pokolból. Azt üzeni, szeretne veled minél hamarabb elbeszélgetni.” Ezen valami oknál fogva nem nevetett. Önvédelmi fegyverért nyúlt – jobb híján a telefonasztalt ragadta meg. Már attól tartottam, felém hajítja, mielőtt én annyit mondhatnék: Ne tegye! Ámde ekkor, szerencsére, erőt tudtam venni magamon annyira, hogy a fürdőszoba menedékébe bújjak. Ott aztán megtaláltam, amit kerestem. A férfi dezodora tökéletesnek látszott fegyverként. Mire elhagytam a fürdőszobát, ő már a bejárati ajtó felé indult, kezében a kulccsal. Nem hagyhattam meglógni. Utánakiáltottam, és, legnagyobb szerencsétlenségére, hátrafordult. Eszméletlen, hogy az emberek néha milyen apró dolgokon csúsznak el. Ha nem törődik velem, megmenekülhetett volna, én pedig már rég a sitten csücsülnék. De hát nem… Na, szóval, amikor megfordult, szemközt találta magát a spray kifújó nyílásával. Én pedig elsütöttem a fegyvert. A fickó felüvöltött, és a szeméhez kapott. Egy határozott ütést mértem a tarkójára. Elhallgatott. Már azon kezdtem aggódni, nem halt-e meg. Az úgy túl kegyes halál lett volna. De ahogy nagy nehezen kitapogattam a pulzusát, megkönnyebbülve jöttem rá, hogy még él. Elővettem a kötelet, egyik végéből hurkot készítettem, és a nyakába akasztottam. Azután kerestem a lakásban egy masszív, erős valamit, amire felakaszthatom. Ez volt a dologban a legnehezebb. A gázcsövet azonnal kizártam a lehetőségek közül. Leszakadhat, egyáltalán nem biztos, hogy megtartja. A falra szerelt polc tartóvasaival ugyanez volt a helyzet. Hosszas töprengést követően végül rátaláltam a legmegfelelőbb megoldásra. Teljesen kitártam az ablakot, és valahogy feltornásztam a párkányra a férfit, térdelő pózba. Kissé meglöktem kifelé, de a kötéllel gyorsan vissza is húztam, épp annyira, hogy egy apró mozdulat, és… Szóval, a kötelet rákötöttem a legtávolabbi gázcsőre. Gondoltam, ha az kiszakadna, akkor is mindegy. A három emelet zuhanás alapjában véve megteszi a hatását, nem beszélve arról a sérülésről, ami a kötél megfeszülése miatt a nyakán keletkezhet.

   Miután ezzel megvoltam, ki kellett gyorsan találnom, miképp essen ki a fickó. Azonnal nem akartam kilökni, hiszen akkor, mire leérnék, már a nyomomban lennének. Valamiképp a bejárati ajtó nyitódásával-záródásával akartam összehangolni. Nos, elég hamar jött az ötlet. Egy erős damillal – mely szintén volt nálam; felkészültem alaposan – összekötöttem az ajtó és az ablak kilincsét, úgy, hogy az ablak az ajtó csukódásától szintén bezáródjon, és pont kilökje a fickót. Ezután már csak ki kellett sétálnom, és kulcsra zárnom az ajtót, hogy a feleség még véletlenül se tudja megmenteni férjét.

   Hallottam én a benti hangokból, hogy tervem valószínűleg sikerült, de a kétség szikrája mindaddig bennem égett, míg odalentről meg nem pillantottam saját szememmel a hullát. Feje mellkasára hanyatlott, élettelen teste megadóan, mintegy bűnbánóan lógott lefelé. Késő, haver, gondoltam mosolyogva, és hazamentem megreggelizni. Volt otthon még egy kis szalámi, zsemle meg margarin, összeraktam hát két szendvicset. Pillanatok alatt elpusztítottam mindkettőt. Éhes voltam, na. Aztán nekiálltam kávét főzni. Miután azt is megittam, lefeküdtem egy kicsit szunyókálni. Arra ébredtem, hogy még bizony nem fejeztem be teljesen a művem.

   A lépcsőházról, melyből két állatot már kiirtottam, úgy döntöttem, egy időre megfeledkezek. Nehogy még a végén valaki gyanút fogjon. Elhatároztam, új lelőhelyet keresek. Hiszen akad bőven a városban elpusztítandó férfi.

   Akkor jutott eszembe, talán a munkahelyemre is illendő lenne lassan belátogatnom, csak hogy tudják, még élek. Hétfőn be is mentem, a főnöknél sikeresen kimagyaráztam magam, és lenyomtam a nyolc órát. Másnap is bementem, ám akkor olyasmi történt, amire még én sem számítottam.

   Azt tudni kell rólam, hogy a munkatársaim többségét ki nem állhatom. Csak bemegyek, dolgozom, végzek, aztán hazajövök. Mind kicsinyes, szánalmas, aljas, szarkeverő, nem is sorolom tovább… Hisz tudják. Közönséges állatok.

   Aznap, amikor én a gépet kezeltem, négyen álltunk egy tömbben. Három férfi és egy nő. A két fickó folyamatosan inzultálta a nőt, akinek ez szemmel láthatóan jól esett. Nagy örömében még egy zacskó cukrot is elővett. A zacskóból kimarkolt néhány darabot, és egyet-egyet adott azoknak. De csak nekik. Én, mintha ott sem lettem volna. Ne értsék félre, nem kell nekem a töltött keménycukor. Nem is szeretem igazán. De hogy azoknak a férgeknek adott, nekem pedig nem… Hát, mondhatom, alaposan felzaklatott a dolog. Akkor megfogant bennem a kérdés: miért is segítek? Ha a nőknek megfelelnek azok az állatok, akik embernek – férfinak – mondják magukat, csak tessék! Nem állok az útjukba.

   Ez három nappal ezelőtt történt. Azóta nem gyilkoltam. És most itt vagyok, uraim, tegyenek, ahogy jónak látják!

   A két detektív összenézett, majd ismét a szemközti székben ülő férfit vizsgálták, aki jelét nem mutatta izgatottságnak vagy félelemnek.

   Az idősebb, őszülő halántékú nyomozó ekkor felállt, megkerülte az asztalt, és a vallomást tevő férfi felőli oldalon annak tetejére ült. Karját összefonta mellkasán, összeszűkült szemmel méregette egy darabig, majd megszólalt:

-          Mondja csak, hogy van az, hogy egy ilyen okos, intelligens ember, mint maga, akinek komoly esélye lenne a börtön elkerülésére, önként feladja magát?

   A valló férfi sóhajtott, hátradőlt a széken, majd búsan, elmerengve így válaszolt:

   - Amikor az a nő elfelejtett engem megkínálni a cukorból, bennem egy röpke pillanatra olyan gondolat kapott szárnyra. Tudja, mint a legtöbb férfinak, aki mérges egy szép nőre. Akkor rá kellett döbbennem, ahol egy ilyen gondolat fészkel, ott számtalan hasonlónak lehet még melegágya. Egyszóval: én is csak olyan állat vagyok, mint minden férfi, intelligencia ide vagy oda. És, én mondom önöknek: mindegyik, de mindegyik ilyen mocskos féregnek bűnhődnie kell. Én ezt önként vállalom.