Rebeka mindenki szívét meg tudta lágyítani. Ragyogó kék szemeivel, olyan ártatlanul tudott belenézni az emberek szemébe, hogy még a legkomiszabbja is kezes báránnyá szelídült tőle. Lehetett akármekkora kurafi az illető, az angyali tekintetűtől semmit nem tudott megtagadni. Addig hízelkedett, addig dorombolt, míg el nem érte, amit makacs kis kobakjában megfészkelt.

Egyedül az Öreg volt, aki nem tudta őt teljesen a szívéhez engedni. Olyan hűvös lett a levegő körülötte, amikor a gyerek a közelben volt.

Rebeka a szembenszomszédék fogadott gyerekeként nevelkedett, de legtöbbet itt az öregasszonynál téblábolt. Be nem állt a szája, csacsogott reggeltől, estig. Bejáratos volt minden házba, mivel falukedvenc volt, így naprakészen tudta, hogy kivel mi történt a faluban, ki kinek a haragosa, ki milyen betegségtől szenved, tán még azt is, ki, kivel hált.

Az Öregnek, belefájdult a feje, ha dolga miatt, hallgatni volt kénytelen a szűnni nem akaró szóáradatot.

Az öregasszonynak számtalan csecsebecséje volt. Egyik másik, pénzben mérve, értékes drága holminak számított, de volt néhány köztük melyet a hozzáfűződő emlékek tettek felbecsülhetetlen értékké.

Egy balerinás zenélődobozban pihentek, és az öregasszony féltve őrizte őket.

Rebeka szerette ezeket, a csecsebecséket nézegetni, magára aggatni és ezért gyakran be kellett vetnie a dorombolós taktikáját. Nem szívesen tette, mert jobb szerette, ha valamit akart, az rögtön teljesült. Igaz, hogy azt is tudta, az öregasszony hamar rááll a kérésre.

Mikor elhangzott az igen, Rebeka máris szaladt a másik szobába, ahol a dobozka helye volt. Ahhoz, hogy a dobozt előhozza, el kellett haladnia a tisztaszoba előtt, ahová tilos volt belépnie. Ahogy hozta a dobozt kifele, megállt a tiltott szoba küszöbénél. Éberen körül kémlelt,egyedül van e, és amint biztonságban érezte magát, hangtalanul, de annál nagyobb vehemenciával, keresztül-kasul tiport, és taposott a tiltott szobán, mint aki eszét vesztette. Amikor az öregasszony, kiszólt neki, hogy mit szöszmötöl már annyit, ártatlan hangon szólt vissza, hogy csak a birsalmák illatát szagolgatja a küszöbről.

Klipszek, karkötők, gyöngysorok, kerültek elő a dobozból. Aztán a szertartás következett. Szépen sorjában, mind magára aggatta, és minden egyes darab felkerültével, megcsodálta magát a tükörben. A dobozka árván, üresen, kifosztottan tátongott, a kislány pedig úgy érezte, hogy ő most egy dúsgazdag, és csodaszép hercegnő, és az a hamis fény, ott volt a szemében. Az öregasszony ezt nem láthatta, hiszen a kor, már meghomályosította látását. Persze, ha látja, akkor sem, hitt volna a saját szemének, hisz annyira szerette, ezt a kis angyalt.

Az öreg, épp egy ilyen villanást ért tetten, amikor valamiért bement a házba. A gyerek, annyira belemerült önmaga csodálatába, hogy észre sem vette. Egy hirtelen jött légáramlat becsapott egy ablakot. Rebeka a csattanásra, ijedtében felkapta a fejét, de az a hamis fény még ott időzött a szemében, és az öregember így érhette azt tetten. Szinte hátborzongató volt ez a tekintet, hisz ez a tekintet, egy angyali gyermekarcba sehogyan sem illett bele.

Rebeka, egyvalamit nem tudott kihízelegni az asszonytól.

Azt a kis vékony aranyláncot, a medállal.

A nyitható-zárható szív alakú medál, ott lógott a vékonyka láncon a néni nyakában, soha le nem tette onnan, szinte a részévé vált.

Szerettei képmását őrizte benne, akik már csak emlékeiben, és ott abban a kis aranyszívben élnek.

Egy napon, az öregember, épp az istállóban végezte munkáját. A gyerek rikácsoló hangja, lármázta ki onnan. Rosszat sejtve, eldobálta kezéből szerszámait, és fiatalokat megszégyenítő gyorsasággal, a házban termett.

Szíve a torkában dobogott.

Az öregasszony, a padlásfeljáró eldőlt létrája mellett feküdt. Mintha egy modern, tánckoreográfia akarta volna rábírni a kopott ízületeket, egy utolsó táncra.

Feküdt ott, a hideg kövön, valami bizarr, kitekeredett pózban. Fényeveszett riadtmadár tekintete, az öregember szívéig hatolt. Csak hogy a madár, már nem dalolt, nagyon is csöndben volt, halálos, néma csöndben.

Pedig akkor, régen, milyen gyönyörűen tudott énekelni.

Az a hang csalogatta őt ide, ehhez a házhoz.

Hosszú vándorlásai során, betért a faluba, mert szomját akarta oltani. Tanácstalannak, és gyámoltalannak érezte magát.

Egyik házba, sem mert bekopogtatni, félt a durva elutasító szavaktól, hisz volt már elégszer része bennük. Akadt olyan hely is, ahonnan kutyákkal űzték el, pedig ő csak inni kért.

A ház ajtaja nyitva állt. Valami hűtlen kedvesről énekeltek odabent. Szinte megbűvölten hallgatta a keserédes dallamot, mely néhány pillanatra, visszaröpítette gyermekkorába, ahol édesanyja is így énekelt. Hogy kinek szólt akkor az, az ének, máig sem tudja, de nem is ez volt a lényeg.

Néhány csodás percig ringatózott, e varázslat puha dallamtakaróján, aztán, mint a gyermekkor, és mint minden ezen a földön, a dallal a varázslat is abbamaradt. A csönd, visszazökkentette a valóságba. Ismét, csak egy szomjas csavargó volt.

Felindultságát, még le sem hagyta csillapodni, hirtelen sarkon fordult, és már éppen tovább akart állni, mikor valaki megszólította. –– Kér egy pohár vizet? –

A dalos madár volt az, a házból. A meglepetéstől meg sem tudott szólalni, csak bólintott, egy kurtát.

Aztán szép szóval ott marasztalták, hát maradt. Belefáradt a sok csavargásba, végre otthonra lelt. A faluban sem vájkáltak a múltjában. Nem kérdezték honnan jött, nem bolygatták a múltját. Elfogadták olyannak, amilyen. Lakhatásért cserében, segített a házban, és a ház körül. Éltek, mint öreg, akik a hosszú együtt eltöltött idők során, szinte eggyé váltak, akiknek nem kellettek szavak ahhoz, hogy értsék a másikat…

A falu népe, hamarosan összecsődült a szörnyű tragédia hírére. Kit a sajnálat, kit a segíteni akarás vezérelt, de legtöbbjüket, a soha ki nem elégíthető kíváncsisága.

Először, csak tompán, olyan méhkasszerű zümmögésként érzékelte a hangokat. Aztán egyre csak közeledett, és erősödött ez a fura zaj, míg végül eljutott a tudatáig a szomorú valóság. A visszazökkenés, nem volt kedvére való, egyáltalán nem, sőt, ha lehet mondani, fájdalmasan érintette. Mint tudjuk a lelki fájdalom, tud fizikai fájdalmat produkálni. Most is ez történt.

Értetlenkedve álltak az eset előtt, vajon mi vezérelhette a nénit arra az elhatározásra, hogy létrára másszon. – mi a csudát akarhatott a padláson – hallatszott, innen, is, meg onnan is a kérdés.

Nem akart semmit, ezt az Öreg nagyon jól tudta, hisz a padlás is az ő dolgára volt bízva. Aztán valaki a sokaságból halkan megjegyezte, hogy - szegénynek, még a lánca is elszakadt az esés közben, ott fityeg a nyakában -.

Egyszer csak, mintha valaki parancsot adott volna ki, csönd lett. Még, a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha…

A padlás irányából zeneszó hallatszott. Az, a jól ismert muzsika, amelyre a balerina lejtette kör-körös táncát, amikor valaki megnyitotta a dobozka fedelét.

Az Öreg, egy röpke pillanatig dermedten állt, majd felocsúdva dermedtségéből, a kislányt próbálta megtalálni tekintetével. Persze hogy, ott volt a bámészkodók között. Kezét a háta mögé rejtve próbált utat törni magának a tömegben. De a tömeg, nem eresztette, így nem sikerült eliszkolnia. Riadtan kapkodta tekintetét a kijárat, és az öregember között.

Hirtelen összetalálkozott a tekintetük, és az angyali szemekben újfent, az a hamis, árulkodó csillogás.

 Megindult a gyerek felé. A tömeg, kapuként tárult ki előtte, senki nem állta útját.

Mintha tömeghipnózissal irányította volna őket valami titokzatos erő, és a parancs így szólt volna, hogy – adjatok szabad utat az öregnek, a lányt, ne eresszétek –. Végre elérte a gyereket, és tüstént megragadta a vézna, ám meglepően erős kezeket.

A kislány ujjait csak nagyon nehezen tudta szétfejteni.

Végre feltárult a rejtek, és a kicsiny hidegverejtékes tenyérben ott lapult az aranyszív.

Rebeka, a történtek után, bevallotta a rendőröknek, hogy ő csalta fel az öregasszonyt a padlásra. Mikor senki sem látta, felsurrant a dobozzal.

Kivárta, míg a néni a szoba felé veszi útját. Ekkor felnyitotta a dobozkát, mely egyúttal beindította a muzsikát.

A néni először szólongatta, hogy – Rebeka, te vagy odafönt?– de ő meglapulva hallgatott, mint a sír, csak a zene szólt megállíthatatlanul. Kivárta, míg a néni már majdnem felért a létra tetejére, és akkor, hirtelen elindította útjára a létrát. A néni ugyan még kapálódzott, valami fogódzót keresve, de sikertelenül.

Akkor szakadt el a lánc, amikor megmarkolta a medált, de nem azért, hogy a nénin segítsen, csak, mert oly nagyon vágyta. Aztán a létrát visszahúzta a madzaggal, és lemászott, utána már csak fel kellett döntenie a létrát, hogy balesetnek látsszon…

– Ha az, a büdös macska nem ragad fenn, és bosszúból nem borítja fel a dobozt, akkor a balerina nem kezd el zenélni, és akkor mindent el tudtam volna tusolni a nagy, zűrzavarban – mondta később, szinte magából kikelve, a rendőröknek.

– Bár így már nem is olyan szép!

– Mi nem olyan szép?– kérdezte a rendőr.

– Hát a medál, hogy elszakadt a lánc, így már nem olyan szép, mint amikor a láncon lógott! – mondta Rebeka durcásan, mint az igazi kisgyerek, akinek elrontották a játékát.

Dunavecse 2009. 05.

Javított változat:

Szigetszentmiklós 2012. 03.