I.

- Nem - mondtam tétován, habár magam sem tudtam hirtelen, hogy tényleg képes voltam kimondani, vagy csak magamban motyogtam. –Nem –ismételtem meg kicsit hangosabban. Milyen furcsa egy szó. Csak három betű, mégis képes örökre megváltoztatni az ember életét. Három nyamvadt betű, ami akár jelenthetne egészen mást is, vagy ha más sorrendbe tesszük, nem jelent semmit. Kis dolog, mégis olyan horderejű, hogy képes embereket mélységesen felháborítani, másokat pedig teljesen kiborítani. Valaki csak ámult mikor meghallotta, és volt, aki őrjöngeni kezdett. – Nem… - mondtam harmadszor is tompán, majd a hátat fordítottam, és fejemet lehajtva kislattyogtam a saját esküvőmről.

Elmesélek nektek most valamit, ami miatt bizonyára baromi hülyének fogtok nézni. Az egész valamikor két évvel ezelőtt történt, mikor  megismertem egy jó kiállású, 27 éves pasit. Mint, a mesében. A 18 éves lány diákmunkát vállal egy rendezvényen. Ruhatárazik. Ott találkozik egy roppantmód megnyerő, bár kissé arcoskodó ügyvéddel. Megtetszenek egymásnak, randik, minden ami kell. A lány el van bűvölve, a lány szülei elsőre kevésbé, aztán a helyzet tisztázódik. A férfi egy jól menő ügyvédi irodában dolgozik, luxusautóval jár, és minden évben kétszer megy külföldre. Elsőre nem is értik mit szeret az ő kissé szeleburdi, kissé bunkó, habár nem átlagos külsejű lányukon, de aztán beletörődnek a románcba. A kapcsolat egyre komolyabb, a férfi már nyaralni viszi a lányt, és szinte együtt laknak. A lány közben egyre közelebb kerül a diplomához, jól teljesít, mindenki boldog.

Aztán a lány 21. születésnapján a férfi úgy dönt nem vár tovább, megkéri kedvese kezét, aki meghatódva igent mond. Napokig könnyáztatta szemmel bambul ki a férfi házának medencéjére. Aztán a pasi dönt, elég öreg már, tavasszal esküvő. A lány felhördül: „De nyáron lediplomázom, legyen utána!” Nem, a férfi hajthatatlan, a 30. születésnapján, március 28.-án nősülni fog. A lány megijedt. A szülők ujjonganak, anyuka szervezkedik, virágok, templom, pap, és egy gyönyörű, uszályos ruha. Ez volt a legszebb ruha, amit a lány valaha látott. Hófehér, garbó nyakú, de hátat szabadon hagyó felsőrész, elől vörös rózsamintával. A szoknya fenéken feszült, majd folyamatosan bővült, mígnem egy hosszú uszályban végződött. A fején swarovski –kristályokkal kirakott tiara.

Ebben vonult az oltár elé. De lélekben nem volt ott. Remegett a gyomra, és hiába próbálta megnyugtatni magát, nem ment. Úgy érezte nem teheti meg. Nem mehet férjhez. Nem kell neki ez a férfi. Nem szereti. Sosem szerette. Sosem fogja szeretni.

Mindenki megrökönyödésére aztán végül kinyögött egy „nem”-et, és otthagyta az egész hercehurcát. Sírás-rívás, ajtócsapkodás, beszélgetés a barátnőkkel, magukból kikelt szülők, és meglepett vőlegény. De a lány hajthatatlan volt…

Ugye, hogy nem vagyok teljesen normális? Ugye?! Csodálatos életem lett volna, de én egy rohadt megérzés miatt feldobtam az egészet. Apám azt mondta ne is kerüljek a szeme elé többet. Én összecsomagoltam, és elindultam. Még régebben apámék vettek nekem egy kis lakást, egy másik városban. Egy kis egy szobás, galériás lakáska, a ház udvarára néz. A játszótérre. Oda tartok most éppen.

Ebben a városban laktam 14 éves koromig. Jó volt itt, bár sokat változott. Néhány dologra tisztán emlékszem. A sárga oldalú buszokra, a nagy kőcsúszdára, és egy utcára, ahol 3 közlekedési lámpa volt, és reggel, mikor anyával suliba mentem, mindig mind a három zöldet mutatott. Most is épp arra az utcára kanyarodok rá. Ismét zöldhullám van, gyorsítok…

II.

Pár napja még fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán miből is fogok megélni, hiszen a diplomamunkámat nem adtam le, talán majd egyszer… Gyakorlatilag nem volt sok választásom, ha sormelót nem vállaltam. Volt itt egy ismerősöm, aki működtetett egy bárt. Nos, igen, ez egy olyan bár volt, ahol lányok táncolnak az asztalon, és a férfiak meg nézik. Elég jó hírű a hely, szóval tényleg csak néznek. Apám nem volna büszke rám, ha tudná ezt, de én úgy döntöttem inkább jól akarok élni, mint tisztességesen. Felkerestem hát ezt az embert, aki örömmel foglalkoztatott, hiszen ismerte a táncos múltamat. Olyannyira, hogy 13 éves koromban egy táncversenyek ő volt a párom. Harmadikak lettünk…

Az élet fura. Ezt tudomásul kell venni. Én is ezt próbálom tenni, miközben nézek kifele a negyedik emeletről. Vasárnap délután három óra van, a játszótér megtelt a gyerekek zsibongásával. Tegnap éjjel is dolgoztam, ma is megyek, habár a vasárnapok nyugisabbak. Ilyenkor csak pár unatkozó üzletember ténfereg arrafelé. A péntekek és a szombatok, valamint a legénybúcsúk a legrosszabbak. Részeg, magukból kikelt férfiak, akik beszólogatnak, és tapiznak össze-vissza. Legszívesebben lecsapnád őket, de nem teheted. Nem tehetsz semmit. Tűrsz…

Nem sajnáltatom magam, mert én választottam ezt, tehát felesleges nyavalyogni. Meg minek is. Tudjátok, táncolás közben is gondolkodni szoktam. Úgy gyorsabban telik az idő. Eltűnik körülöttem minden, lehalkul a zene, csak én maradok, a gondolataim, és a betanult mozdulatok. Sokszor eszembe jut apám arca, mikor magából kikelve ezt üvöltötte: „Miért kellett ezt?!” Nem tudtam mit mondani rá, most sem tudok. Talán nem is érdemes rá keresni a magyarázatot. Talán nincs is.

Anyu ma reggel hívott, kérdezte mi van velem. De hallatszott a hangján, hogy csak a lelkiismeretét nyugtatja meg ezzel a hívással, nem igazán érdekli az életem. Szűkszavúan válaszoltam. Amúgy sem beszélek mostanában sokat. Nincs miről… És nincs kinek…

III.

Úgy döntöttem beszerzek egy macskát. A macskák aranyosak. Csak az a baj, érdekállatok. Csak akkor kedvesek, ha érdekük fűződik hozzá. Pont, mint én. Érdekes párhuzam.

Elmentem egy menhelyre, és kiválasztottam egy fekete cicát. Olyan fél év körüli lehet, az utcán találták két hete, azóta nem kereste senki, pedig kis nyakörve is volt. „Sátán” –ez állt rajta. Pár másodpercig csak néztem a nagy kerek zöld szemeket, aztán a cica nekiállt dorombolni. Tudtam, hogy ő kell nekem. Megnyugtatott.

Így már volt kihez szólnom, habár Sátán nem volt túl jó beszélgetőpartner, hiszen ha megunta a monológjaimat, egyszerűen csak otthagyott, és átsomfordált a másik szobába, vagy megszagolgatta a konyhában a tálkáját. Olyankor mindig adtam neki enni. Nemsokára ennek meg is lett az eredménye, pár hónapig elég szépen gyarapodott a súlya. Nem baj, legalább boldog. Legalábbis ezt szűrtem le a szinte állandó dorombolásából, és a nyávogásáról, mikor dolgozni indultam, és bezártam a lakásba.

Elég könnyű egy macskát boldoggá tenni. Kaja, egy kis simogatás, és kényelmes párnácska. Nekünk miért nem lehet ilyen egyszerű?

IV.

Végeztem, hajnali négy óra volt, és szerda. Érdemes tudni, hogy szerdán a város meg van bolydulva, ilyenkor vannak ugyanis az egyetemi bulik. Mit érdekli az egyetemistát, hogy másnap suli, ha nincs katalógus, nem érdekes. Ha meg van, valaki csak beír. Hiányzik az egyetem. Hiányoznak az ottaniak, akikkel tartom a kapcsolatot. Igaz, ez már nem olyan, mint akkor volt, de azért mégis jó, ha néha a közösségi oldalon rád írnak a chat-en, és megkérdezik hogy vagy. Legjobb barátnőm el akart jönni hozzám, én mondtam neki, ne tegye. Nem akar most látni. Én sem szívesen nézek tükörbe. Állandóan sápatag vagyok, és elég keveset eszem. Nem baj, úgyis vissza kell nyernem a versenysúlyomat. Na meg pár napja jól meghúztam a lábamat és most nagyon fáj.

Épp a hátsó ajtón távoztam a klubból, közben a lábamat simogattam, mikor üvöltözésre lettem figyelmes. Úgy gondoltam mit érdekel ez engem így hajnali négykor, úgyhogy elindultam az autóm felé. Aztán csak nem hagyott nyugodni a dolog. Átbicegtem a szomszéd sikátorba. Régebben féltem volna, de ez most valahogy elszállt. Úgy éreztem nincs mit vesztenem. Hiszen nem is volt, úgy istenigazából.

- Hé! –kiabáltam oda. Egy nagydarab fickó vert egy másikat, aki már a földön volt.

- Mit akarsz cunci? –fordult oda. Kopasz volt, és feltűnően rosszarcú.

- Miért vered ezt a nyomorultat? –böktem oda a földön lévő felé.

- Bejött, nézte a műsort, ivott, mint aki nem normális, csak elfelejtett fizetni! –morgott. Ekkor ismertem csak fel a bár egyik kidobóját.

- Mennyi? – kérdeztem.

- 30 rugó… - lépett felém. Ő is felismert.

Kinyitottam a táskámat, és elővettem egy köteg pénzt. Jó napom volt ma.

- Nesze… - nyújtottam felé.

- De… - nézett rám furcsán.

- Hagyd békén – néztem rá fenyegetően, mire ő elvette a pénzt. Viszlát helyett még megfenyegette a srácot, aki épp akkor tápászkodott fel.

- Jól vagy? – kérdeztem tőle gúnyosan, mire ő bólintott.

Hátat fordítottam, és elindultam a kocsihoz. Egyre gyorsuló lépteket hallottam, majd megálltam, ő is megállt.

- Ezt miért csináltad? –kérdezte.

- Napi jócselekedet – billentettem oldalra a fejemet, majd beszálltam a kocsiba. Indítottam. Pár percig még néztem az út szélén esetlenül álldogáló srácot. Gondoltam rá, hogy esetleg megkérdezem hol lakik, hazaviszem. De minek?

Ráléptem a gázra, és elhajtottam.

V.

Nem sokat aludtam. Talán két vagy három órát. Nem éreztem magam álmosnak, vagy csak nem akartam álmodni. Mostanában nagyon rosszakat álmodtam, jobb nem is visszagondolni rá. Ennek ellenére sokszor beugrik egy-egy jelenet. Sötét utcák, egyedüllét, félelem. Huhh…

Adtam enni Sátánnak, kicsit összepakoltam, aztán úgy döntöttem elmegyek sétálni kicsit. Mióta itt vagyok, még nem is néztem igazán körül a környéken. Csak elmentem a bárba, aztán haza. Esetleg a sarki kisboltba kajáért. Meg kellene tanulnom már főzni is, a gyomrom már kezd kikészülni a mirelittől. De aztán lehet, hogy nem tudom rávenni magam.

Szóval elindultam. Fura volt nappal látni a környéket. Tömbházak és szürkeség. Csak a madarak csiripelése dobta fel a kedvem egy kicsit.

Kikeveredve a lakónegyedből egy hídhoz értem, a híd alatt kacsák úsztak, vidáman rázták a feneküket, ahogy eveztek a lábacskáikkal. Ezután egy üzletsor következett, majd az egyetem épülete. Az itteni egyetemé. Megfordult anno a fejemben, hogy ide jelentkezzek, de elvetettem az ötletet. A párom miatt. Amiatt a férfi miatt, aki miatt végül most mégis itt vagyok. Elmosolyodtam.

Az egyetem mellett volt egy kis klub. Ide jártak az egyetemisták órák előtt, után vagy helyett. Nagy volt a zsibongás, nevetés vagy vicces számítógéphangok szűrődtek ki a nyitott ablakon. Háttérzajnak kilencvenes évek gyöngyszemeiből ment egy válogatás. Lementem.

Ahogy beléptem az ajtón minden szem rám szegeződött, hiszen az ottani társaság már ismerte egymást, az pedig, hogy egy idegen idetévedjen elég valószínűtlennek számított. Mindenki alaposan végigmért, ahogy elsétáltam a szűk „folyosón” egy hátsó asztalhoz. Lehuppantam a fekete műbőr kanapéra, és csak bambultam magam elé. Gondolkoztam. Illetve próbáltam, bár az agyamban összekeveredtek az infók. Minden régi, és új emlék egy nagy csomóban, összegubancolódva volt jelen az elmémben.

Ekkor láttam meg azt a srácot, pár asztallal odébb. A tegnap estit. Az arcán még jól látszottak a sebek és zúzódások. Ennek ellenére mosolygott. Épp valami lökött oldalt néztek a haverja laptopján. Észrevette, hogy nézem. Látszott rajta, hogy azon gondolkodik, ki is lehetek én, honnan ismerhet.

Közben kihozták a teámat, én pedig nekiálltam szürcsölgetni. Szerettem a teát nagyon. Főleg az erdei gyümölcsöset. Annak van egy olyan fura zamata, egy olyan mellékíze. Olyan, mint az életben a jó dolgok. Szerintem minden jónak van valami rossz mellékíze.

- Szia! –zavart bele valaki a gondolataimba.

Felnéztem. Az összevert arcú srác volt.

- Szia! –válaszoltam.

- Leülhetek? –kérdezte.

- Ülj.

- Te vagy a lány szerdáról ugye? – foglalt helyet mellettem – Még meg sem köszöntem… -hajtotta le a fejét.

- Felesleges…

- Az adósod vagyok… - tette szét a kezét.

- Nem vagy – zártam rövidre a témát, majd felvettem a kabátomat, és felálltam a kanapéról.

Egy darabig csak nézett utánam, aztán felpattant, és az ajtóban megállított.

- Nem értem miért vagy ilyen velem? Nem is ismersz… - fordította oldalra a fejét.

- Nem is akarlak –löktem félre.

- Te vagy a legbunkóbb nő, akit valaha ismertem – kiabált.

Nem érdekelt. Sem ő, sem az érzelmei, hálával pedig végképp nem tartozott. Nem érettem, miért foglalkozik egyáltalán velem. Már azon is meglepődtem, hogy utánam jött. Nem hívta senki.

Aztán elindultam hazafelé. Vissza sem néztem. Nagyon hiányzott az egyetem és a barátaim, akiket hátrahagytam. De ezt az istennek nem vallottam volna be magamnak.

VII.

Félmondatok…

Azok a mondatok, amiket valamiért félbehagysz. Vagy azért, mert beléd fojtják, vagy azért, mert te nem bírod tovább mondani, vagy megcsókolnak közben. Nos, velem is megesett ez nemrég. Nem a csók, nem is a félbeszakítás, hanem a harmadik lehetőség.

Felértem a negyedikre, és álmosan nyitottam ki a lépcsőházajtót, mikor arra lettem figyelmes, hogy valaki kucorog a küszöb előtt.

Odarohantam. A lány felnézett rám, én szó nélkül megöleltem. És percekig öleltük egymást. A sírógörcs kerülgetett, de nem sírhattam, én sosem sírok.

- Mit keresel itt? –kérdeztem elcsukló hangon.

- Mondtam, hogy eljövök hozzád… - nézett rám kék szemeivel.

- Én... én… Gyere be! –kerestem elő a kulcsot - Gyere…

Aztán betessékeltem, és órákig beszélgettünk. Beszélgettünk mindenről, ami eddig történt, meséltem neki, bár nem volt sok újdonság. Ő is mesélt. Én pedig sírtam. Kegyetlenül sírtam.

VIII.

Pár napig minden olyan volt, mint rég. Sétáltunk a városban, kávéztunk, és fagyiztunk. Végigjártuk azokat a helyeket, ahol felnőttünk, előjött a sok emlék. Nevettünk. Boldognak éreztem magam, habár nálam a boldogság egy eléggé nehezen definiálható fogalom. Bár szerintem mindenkinél. Mindenki mástól boldog, sőt van, amikor azt hiszi boldog, akkor sem az. Az a legrosszabb, igazi önámítás…

- Szeretném, hogy haza gyere – mondta aztán, mikor munkába készültem. Az ágyon feküdt, onnan nézett rám.

- Nem tehetem –ráztam meg a fejem. – Nem tudnám megtenni.

- Nem számít mit mondanak mások, neked nem ez az élet kell! –állt fel –Te erre vágytál? - szorította meg a vállaimat. –Én azért jöttem, hogy hazavigyelek! És haza is foglak vinni!

- Engedj el! – másztam ki a szorításból –Te ezt nem érted. Én elcsesztem mindent. Eljátszottam a lehetőségeimet, érted?!

- Lehetőségek mindig vannak…

- Vannak… - motyogtam, majd kiviharzottam az ajtón.

Egész éjjel ezután ez a dolog járt a fejemben. Valahogy minden tisztább lett, és valahogy kezdtem utálni, ezt amit csinálok. Rettenetesen utálni. Aztán pedig a barátnőmre lettem mérges, aki felnyitotta a szememet. Egyre jobban tudtam, és egyre tisztábban éreztem mit kell tennem. Ez lesz itt az utolsó napom. Ha megdöglök is, megszerzem a diplomát, és sikeres leszek. Egy nagy pofon kellett mindehhez. Egy olyan pofon, ami letaszít a földre, egy olyan, amitől ideiglenes agyrázkódást kapsz, és idő kell, hogy kitisztuljon a kép.  Kitisztult.

Felhívtam a barátnőmet, hogy pakolja ki a cuccaimat, és zárjon be. Hazamegyek. Rendbe teszek mindent. De előbb még van egy kis dolgom.

A kollégiumhoz hajtottam.  Reggel hat volt, a portás nem kicsit furcsán nézett rám. De én nem hagytam annyiban. Végül megtudtam, hogy itt lakik a megvert srác. Megtudtam a nevét is. Rávettem a portást, hogy hívja le nekem. Pár perc múlva aztán egy ócska köntösben, álmosan megjelent a lépcsőn. Én odarohantam, és megöleltem.

- Remélem még találkozunk –súgtam oda, majd se szó, se beszéd elrohantam.

Nem értették, én sem érettem. Úgy éreztem ezt meg kell tennem, mielőtt elmegyek. Fel voltam dobva. Beugrottam a kocsiba, és elindultam.

Elmosolyodtam, mikor a már ismerős utcához értem. Pár perce kapcsolták be a lámpákat. Éjjel mindig sárgán villognak, de ilyenkor újra működésbe lépnek, felkészülve a reggeli csúcsforgalomra. Én beletapostam a gázba…

Aztán már nem emlékszem másra, csak csörömpölésre, és egy piros fényre. Átállították a lámpákat.

És erről nekem senki nem szólt…