Az utolsó autóbusz is elhagyta a várost. A felkavart por még szálldogált egy rövid ideig, aztán csendesen letelepedett az utcafronton elterülő házak ablakpárkányán, várva a következő napot, ami talán újabb izgalmakat rejteget. Ha nem is újabbakat, de lényegesen eltérőeket mint a mai. De mindhiába! Hiszen egy ilyen kisvárosban, mint Szürkeháza, semmi sem történik. Telnek múlnak a napok, egyik a másik után, de egyik nap sem különbözik a másiktól. Az emberek felkelnek, elkészülnek, a szokásos napi rutinnal bemennek a munkahelyére, esetleg az iskolába.

A csend ölel körbe nap-nap után,

Tévelygő álmok valós árnyai.

Sétálgatok bent ma is oly bután,

Egy lélek megtört vágyai.

Hazug percek, hazug jövőt hoznak,

Kényszerű mosoly a magányban.

Keserű ízét érzem a bornak,

Újra rossz utat találtam.

A holnap ígérete bármi is, kevés.

A rab láncai húsba vágnak.

Az időt nyalja a semmittevés,

Közben édes mosolyok várnak.

Ugrani kell ismét, bele a semmibe,

Fekete árnyékok vakítanak.

Egyetlen

Menni…enni…lenni…

Miközben másodpercek maradnak ki

Egy öntudatlan pislogással.

Egyetlen szív vagyok.

Mit kezdjek magammal?

Az egyetlen vagyok, aki értem magam

Mert az egyetlen voltam, aki érteni akartam.

Ki akarok bújni önmagamból,

És átölelni, ahogyan csak én tudom.

Üres vagyok. Ennyire ember nem lehet!

Csak az Egyetlenhez könyöröghetek.

Nincs már szívem?

Fekszem az ágyon, a plafont bámulom,
Lelkem félholtan s gondolkodom,
Elhagy az erő, elalszok végre,
Egy újabb napnak is vége.

Álmomban gyötörnek a rémek,
Felkelni nem tudok, mert félek,
Még ez az érzés is jobb, mint a valóság,
De vége lesz egyszer ez az igazság.

Kinyitom a szemem, s a fejem oldalra borul,
S mellkason csap a valóság, szívem vadul zakatol,
Kereslek, de nem vagy sehol,
Az igazság megint a fejembe hatol.

Nyúlok az üvegért, hogy szebbé tegye a napom,
Egy pohár, két pohár, megárt de hagyom,
És az érzés homályba vész megint,
Már késő megállni s az ördög rám tekint.

Jan ír

Már csak a reggeli maradványai voltak az asztalon, tányérok, amelyeken megcsillant a rántotta alatti zsír, kukoricapelyhes doboz, kiürült tejes pohár. Jan egykedvűen nézett maga elé, mint mindig, és a bácsikája elmélyülten piszkálta a fogait. A rántottás villát használta ehhez a művelethez, teljes figyelemmel és nagy odaadással közelítette meg a beakadt falatot. Mennyivel jobb a nőknek, egészen hosszúra növeszthetik a körmeiket, azt mondhatják, hogy csak divatoznak, amikor – Hagyd abba, mordult rá a néni, most azonnal menj ki a fürdőszobába, és mosd meg a fogad.

Valamikor Murnauban

Szeretem a hegyeket. Ők kevésbé szeretnek engem, visszazavarnak, ha egy meredekebb emelkedővel próbálkozom. A nézelődést még elviselik. Egyszer Svájcban a szálloda erkélyén ültünk, igaz, hogy onnan a tó látszott jobban, a Thuni tó, a szelídebb az ikrek közül – egyszer Ausztriában, az út szélén, derűsen virágzó gazok között – ott néztük a Dachsteint, és tényleg úgy éreztük, hogy csak mi ketten nézzük, egyedül a mienk

Sziasztok. Ez a versem még 2003-ban íródott, mert a középiskolás barátnőm osztálytársa -Marietta- szívelégtelenségben meghalt 14 évesen. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.

Egy elveszett bárány

Egy báránynak írom ezt a verset szomorúan,

Azon gondolkodom vajon hol járhat megboldogúltan?

Lehet, hogy most felhők között száldos, vagy angyalokkal táncolt?

Azt viszont tudom, hogy elhagyta ezt a világot.

A sors, mely érzéketlen és kegyetlen, elragadta tőlünk,

De emléke örökké élni fog, igen, itt bennünk.

Imádkoztam.

Hittanban jártas gyermek voltam, mégis ritkán emeltem kezem imára. Úgy hittem, Isten lát, tudja, mit gondolok. Féltem, ha szavakká formálom, valaki meglopja vágyaim. Nyári este volt, hátam alatt a kőbástya melege bódított. Ködös szemekkel néztem a holdat, és a fényében játszó udvart. Felsóhajtottam. Elmorzsoltam egy utolsó Áment. A szeretteimért.

Bután éreztem magam, mocorogtam, felültem. Vér szökött a fejembe a fülemben lüktetett egy ér.

Kilátás az emlékek tengerére,
Koszt, kvártély, bitófa.
Kietlen sötét kis szobák ezrével.
Ne szállj meg itt soha!

Kerítése hideg véres szögesdrót.
Ablakai töröttek,
A szél fagyos hangja rajtuk ki-beszól,
Hangosan zörögve.

Bent halkan gyászt simogat a hold fénye.
Zordon rácsok között,
Egy megszaggatott foszlány emlékképe
Utoljára süvöltött…

(2010)

Nagy Viktóriának ajánlva

I.

- Nem - mondtam tétován, habár magam sem tudtam hirtelen, hogy tényleg képes voltam kimondani, vagy csak magamban motyogtam. –Nem –ismételtem meg kicsit hangosabban. Milyen furcsa egy szó. Csak három betű, mégis képes örökre megváltoztatni az ember életét. Három nyamvadt betű, ami akár jelenthetne egészen mást is, vagy ha más sorrendbe tesszük, nem jelent semmit. Kis dolog, mégis olyan horderejű, hogy képes embereket mélységesen felháborítani, másokat pedig teljesen kiborítani.

Craziness...


Téged akarlak. Újra érezni ujjaid érintését, melyek csigalassúsággal szántottak végig testemen, fokozva a gyönyör minden egyes percét. Mikor ajkaid vadul martak rá enyéimre, mikor forró leheleted megcirógatta hasfalam, s minden mozdulatodra az édes őrület ragadott magával. Vágyom rád. Akarlak. Félek... Tőled félek. Attól, ami lettél, aki lettél. Már nem úgy nézel rám, mint pár hónapja. Valami megváltozott, és nem tudom, mi lehet az oka. Éjszakákon át álmatlanul forgolódom ágyamban, miközben folyton te jársz a fejemben, és az az éjszaka.