Annamária korán felkelt. Már fél hatkor kivetette magából az ágy. Annyira nem tudott magával mit kezdeni, azon kapta magát, hogy a hamutartóban lévő cigarettacsikkeket veszi a kezébe egymás után, majd lassú, óvatos mozdulattal, mintha hímes tojásokat tartana, visszarakja. Ezen fontos tevékenysége közben nyitott rá Gyuri bácsi (merthogy zárt ajtó mögött aludt, nehogy megzavartasson a nyugalma). Az öreg csodálkozva állt meg a küszöbön. Nyilván nem látott még ehhez hasonló foglalatosságot. Vagy ha igen, még az előző évezredben.

   A lány megérezte a figyelő tekintetet, ezért megrezzent, egy pillanatra megállt, aztán lassan, szaggatottan az ajtó felé fordult.

   - Elnézést, hogy így megzavarom – szólt zavartan a házigazda. – Hallottam, hogy már főkelt, ezér gondútam, megkérdem, mit kér reggelire.

   Annamária akaratlanul elmosolyodott e kedvesség hallatán. Felállt, és közelebb ment Gyuri bácsihoz.

   - Mindegy – felelte – Nem vagyok különösebben éhes.

   - Azér mégis – erősködött az öreg. – Valamit muszáj ennie.

   - Akkor azt eszem, amit maga – válaszolta Annamária, majd Gyuri bácsi után indult, miután az visszament a konyhába. Az öregember elővett a hűtőből egy tojásdobozt, és felnyitotta. Miközben előkészítette a serpenyőt és az olajt, beszélni kezdett:

   - Mondja, mér jött vissza? Nem mintha zavarna, örülök, hogy itt van, de… Szóval, nem kéne magának dógoznia? Ne vegye…

   - Úgy döntöttem, nem megyek ma be – szakította félbe Annamária – Nem érzem túlságosan jól magam.

   Kezével végigsimított arcán, melyet apró sebhelyek kereteztek, de már mind kezdtek összeforrni.

   - Értem – motyogta Gyuri bácsi. Látszott, nem akar mélyebben belemerülni a témába. Feltört két tojást, a sercegő olajba dobta, majd így folytatta: - Tudja, sokat gondúkoztam, mióta hazament. Arrúl az álmáról. Azt hiszem, el kéne felejtenie. Tovább élni az életét. Hiszen biztos van sok ember, akiket szeret. Éljen! Szeresse őket, és éljen!

   Annamária elmosolyodott. Gyuri bácsi csak egy pillanatra látta ezt a mosolyt, de az elég is volt neki. A lány szemében megszállottság, az őrület egyfajta árnyalatai mutatkoztak, ami a magányos öregembert halálosan megrémítette.

   Annamária végül lehajtotta a fejét, és halkan, szinte hangtalanul, ezt mondta: - Megpróbáltam. Nem ment.

   Gyuri bácsi eleresztette válaszát a füle mellett. Tőle szokatlanul gyors mozdulatokkal kistányérra rakta az időközben átsült tükörtojást, és Annamária elé tette.

   - Kenyeret? – kérdezte a házigazda, mire a lány bólintott. Nem volt étvágya, mégis, valahogy jól esett az étel. Utána még kávét is ivott, ami különösképp felüdítette. Szíve szerint tovább is maradt volna, agya azonban másért kiáltott.

***************

   Fél óra múlva ismét az apja háza előtti kapunál állt. A németjuhász most is azonnal felemelte fejét a lábtörlőről, és ingerült ugatásba kezdett. Futásnak eredt, és a következő pillanatban már ott ugrált a kerítésnél, pofáját egyre Annamáriának szegezve, akár egy pisztolyt. Csakhogy ebből hangok jöttek golyó helyett. Hangok, melyekről a lány meg mert volna esküdni, hogy már hallotta valahol.

   De hiszen ezernyi kutyát hallhattál már ugatni, gondolta, és abbahagyta a kombinálást. Persze, az mindvégig a fejében motoszkált (míg meg nem tudta az igazat), hogy ezzel a házőrzővel találkozott azelőtt. Mi több, nagyon is közeli kapcsolatban álltak. Ám egy több mint húszesztendős eb?... Ez valahogy abszurdnak hangzott, még így gondolat formájában is. A németjuhász túlságosan is elevennek tűnt ahhoz, hogy ilyen öreg legyen.

   Kisvártatva előjött Annamária apja, kissé kócosan, rövidnadrágban és pólóban. Lányát megpillantva arca különös ragyogást öltött. Annamária kételkedett benne, örül-e, vagy csak bosszankodik, amiért ebben a korai órában megzavarják a nyugalmát.

   A férfi erélyes hangon rászólt a kutyájára, mire az állat szófogadóan, lehajtott fejjel visszabandukolt a ház elé, leheveredett a számára leterített lábtörlőre, és meg sem nyikkant többet. Annamáriát újfent lenyűgözte ez az engedelmesség. Csupán egyetlen szó, és a házőrző megértette, elfogadta, hol a helye. Okos kutya volt. És a lány egyre inkább meg volt győződve róla, hogy találkozott már vele azelőtt.

   Az apa erős, határozott léptekkel indult őt beengedni. Dörmögő, szinte barátságtalan hangnemben köszöntötte lányát. Annamária nem akadt fenn a durva fogadtatáson. Halkan köszönt, majd követte apját a házba.

   Mielőtt idejött, számtalanszor végiggondolta, mit fog mondani, tenni. Most azonban minden, amit eltervezett, távolinak tűnt. Nem volt hozzá ereje, sem elszántsága. Itt volt, mert úgy érezte, itt kell lennie. De ez minden. A düh és elkeseredés pumpálta harag elszállt, végleg kiűzte belőle egy érzés, melyet leginkább a szomorúsághoz tudott hasonlítani, viszont mégsem egyezett vele teljesen.

   Apja behozta az átlátszó kancsót, benne az almalével. A kisasztalon, egy ezüsttálcán három pohár állt, ragyogó tisztán. A férfi kettőt teletöltött az itallal, egyiket lánya elé tolta, másikat magának húzta oda. Egy darabig szótlanul ült a kanapén, majd megfontolt, színtelen hangon megszólalt:

   - Minek jöttél vissza? Legutóbb úgy tűnt, egyáltalán nem érzed jól magad itt. Vagy tévedek?

   - Nem tévedsz – vágta rá Annamária – Valóban nem érzem jól itt magam. Eljöttem, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, és megtudjam, ki kivel van. Mert már beleőrülök a tudatlanságba. És ez… - mutatott az arcán lévő sebhelyre, mely apjának figyelmét szemmel láthatóan elkerülte. – Ez még csak a kezdet. Egy hisztis hülye liba műve. De lesz még több ilyen, ha nem tudok végre megbékélni azzal, ami történt. Úgyhogy most azonnal elmondasz mindent, hogy miért hagytál el minket, és miért foglalkoztál velem olyan keveset, vagy esküszöm, olyat teszek, amit magam is megbánok!

   Apját meglepte ez a váratlan kitörés. Egyáltalán nem volt jellemző a szelíd, mindig visszafogott lányára. Lassan visszatette poharát a tálcára, majd harsányan felnevetett.

   - Szóval ezzel tömte a fejed – mondta vidáman – Én vagyok a rossz, a gonosz, amiért elhagytalak titeket. Én nem törődtem veled? A maga részét kifelejti a dologból. Ő mit tett? Gondolom, arról nem mesélt.

   Annamária szeme elkerekedett. Édesapja szájából ezek a szavak igencsak hitelesen csengtek. Egy percig nem volt kétsége, hogy amit hall, némi igazságot azért tartalmaz. Még ha minden bizonnyal a saját érdekei is mondatták vele azokat.

   - Na ugye? – folytatta az apa – Nem is gondolnád, mennyi mindent elhallgatott előled szerető anyád.

   Arcára erőltetett komolyság ült. Annamária látta rajta, legszívesebben elnevetné magát.

   - Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtudd az igazat. A színtiszta igazat…

   Köhintett, nekidőlt a kanapé támlájának, tekintetét mélyen Annamáriáéba fúrta, és lassan, megfontoltan, minden egyes szót alaposan megrágva, mesélni kezdett.