Akkor tájt töltötte be az ötödik életévét. Anyja alkoholista volt, rendszeresen, magára hagyta.

Azon, az ominózus napon, sem történt ez másként.                      

Hrr, krr, Hrr, krr, Hrr, krr, hol halkult, hol meg erősödött, és ismét ugyan úgy, halkan, majd erősebben.

Még egy ideig görcsösen kapaszkodott az álomba, de a hang erőszakosan beléfurakodott, és visszalökte a nemkívánatos valóságba.

Ez a hang itt van benn. Itt van benn, a házban.

Az a kellemesen bizsergető állapot, melyben álom és ébredés között elódázgat az ember, egy pillanat alatt semmivé lett.

 Az első reakció, a dermedtség állapota. Moccanni sem mert, még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy figyelte a hangot.

Drága nagymamája sokat mesélt neki Piroskáról, meg arról a gonosz farkasról. Minden alkalommal, rettegéssel átszőtt izgalommal várta, azt a részt, mikor a gonosz farkas…. ,és megint ez a hang!

Persze, az egészen más volt! A nagyi, a mese végén, mindig megnyugtatta a miromeóval, mielőtt elaludt volna. Ez a kettejük titkos szertartásaihoz tartozó Minden Rossztól Megóvó puszi volt.

Sajnos a nagyi már nem él, többé már nem mesél, és nem tudja őt megmenteni, a miromeójával.

Ez biztos, hogy az a bizonyos Piroskabekapó farkas lesz!

Eljött hozzá, hogy őt is felfalja! Biztos a nagyi is az ő lelkén szárad!

Kis piros harag gyulladt fel benne, aztán újra az a hang! Ez valamelyest rózsaszínné tompította a pirosat.

Érzékei annyira kiéleződtek, hogy ha valaki most megérintené, biztosan vérző sebeket ejtene rajta.

 De semmi mozgás, csak ez az iszonyú hang!

Minden bátorságát összeszedte, és olyan óvatosan, olyan nesztelenül, amilyen egy ötévestől kitelik, kievickélt az ágyból.

Az ócska konyhaasztalon két boros üveg. Az egyik úgy feküdt ott, mintha a másik, K. O-val küldte volna a valaha szebb napokat élt, jelenét,  koszhadtan, pecsétesen szolgáló abroszra.

Áporodott bor szaga terjengett, az amúgy is dohos, nedves konyhában.

Tehát az anyja, már járt itthon. Oldalvást fordította a fejét, és megpillantotta a csend, és lélekháborítót.

A férfi, fura, szinte már abnormális pózban, hátranyaklott fejjel, a díványról félig lelógva horkolt. A fiú, nagyot sóhajtott. Ez a megkönnyebbülés, kissé kínosra sikeredett sóhaja volt. Hisz ez még mindig elviselhetőbb, mint a farkasos verzió, és persze idegen férfi az anyja ágyában, ez már ismerős felállás.

Az anyja néha idegen férfiakat hozott a házhoz. Néhány napos úgymond kapcsolatai voltak. Ha elfogyott a pénz, nem volt pia, és ha nem volt pia, elmúlt a szerelem is, és a pasik, eltűntek, mintha ott sem lettek volna.

Gyomra, hangos morgásokkal zökkentette vissza a nem túl rózsás valóságba. Érthető, hisz este is alig evett valamit.

Az asztalon csak a boros flaskák, a szekrényben semmi, ami éhségét csillapítaná. Csak por, és néhány kiszáradt pók.

–Na, itt ti is éhen haltatok, – mondta szinte magának, némi iróniával. Ugyan nem tudta mi fán terem az irónia, de az érzés, az megvolt.

Egy ötévestől elvárható beletörődéssel, megvonta vállát. Ezzel konstatálta a helyzetét.

 Gondolta, ha már nem ehet, legalább a csipát kimossa a szeméből. Odament, az ütött-kopott, valaha fehérmázas lavórhoz. Egykori fehérségét koszréteg tette talányossá, a kívülálló számára, és a benne lévő víz sem volt különb állapotban. Gondolta, talán a vödörrel több szerencséje lesz. Ám tévedett, mert az ütött-kopott cimbora, üresen tátogva áhítozott, csillogó, hűs kútvíz után. Így a mosakodást is kihagyta, és ez nem is esett nehezére. Egy gyors cicamosakodással, megszabadult a kellemetlen álom gömböcskéktől.

 A gyerekek, amúgy is szeretik elbliccelni a tisztálkodást, és ha nincs, aki rájuk parancsoljon, ezt mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül, meg is teszik.

Kiült a ház elé. Azt remélte, hogy hamarosan megjön az anyja. De nem jött.

Miután elunta a várakozást, játszani kezdett.

Éhes gyomorral azonban a játékba sem tudott belefeledkezni.

Várt még egy kicsit, de mielőtt belépett volna az ajtón, tekintete megakadt a szomszéd kertjében lévő körtefán.

 Ágai belógtak az ő kertjükbe. A pirosló arcú, aranysárga körték, úgy pironkodtak, mint egykoron a kislányok, ha egy fiú szólt hozzájuk.

Pironkodnak, de egyben csalogatnak is! És mennyire, de mennyire zamatosak lehetnek, gondolta!

 Lázasan törte a fejét, hogyan tudna néhányat megkaparintani, hogy csillapíthatná velük mardosó éhségét.

Ennek sajnos két akadálya is volt. Az egyik az, hogy a fa a szomszédé volt, aki nemigen szívelte a gyerekeket. A másik, ez volt a legnyomósabb ok, az emésztő a korhadt fedelével.

Ettől az utóbbitól, még jobban félt, mint a farkastól, és a morózus szomszédtól együttvéve.

A fedél, egy ellenszenves, foghíjas vicsorgó szájra emlékeztetett. Olyanra, mint aki sunyin vár valakire, hogy végre rosszat tehessen neki.

Az anyja nemigen tiltotta semmitől, de ettől igen.

– Ne merészelj még a közelébe se menni, mert nagy bajod eshet! – mondogatta neki amikor  kevésbé volt részeg.

De az éhség, eggyé vált a kísértéssel, és ezzel az erővel, legyőzték a félelmet.

Törte a fejét, hogyan tudná áthidalni az akadályt. Egyszer csak, villámcsapásként érkezett a válasz. Ez az! Áthidalni!  Izgatottan, szinte önkívületben kereste a megoldás kulcsát, a ház mellett felhalmozott lomok között. Ki tudja már hányadszor ment el mellette, mikor egyszer csak belebotlott. A már semmire sem jó, ki tudja honnan összeguberált, egymásra dobált limlomok majdnem teljesen eltakarták.

Neki gyürkőzött, és mire nagy nehezen sikerült kiszabadítania, csorgott róla a kosszal keveredett verejték. De nem bánta. Ez a sikernek, már egy morzsácskája volt.

 Először is kipróbálta, elég erős-e a hevenyészett palló. Úgy tűnt, hogy igen. Fölállította, beirányozta, aztán útjára bocsátotta. – Hurrá,– ujjongott, ez is sikerült! Örömében szökdécselni kezdett. Mikor aránylag sikerült lecsillapodnia, elindult az áhított zsákmány felé. Lassan araszolva haladt. Két kezével fogta a deszka két oldalát, a gyalulatlan fa, szálkáival ostromolta, a hívatlan betolakodót. Annyira összpontosított, hogy a fájdalmat, szinte nem is érzékelte.

A cél olyan közelinek tűnt!

Még néhány lépés, és ehet! Szinte már nyelve hegyén érezte, az áhított gyümölcs lédús zamatát!

És az első, oly nagyon áhított, már odaadóan simult is a tenyeréhez. Nem is vette észre, hogy a palló alig érezhetően megindult. Aztán hirtelen, egy nagy csattanással, a sunyi foghíjasra, zuhant. A korhadt fa, azonnal megadta magát, és a gyereket egy pislogásnyi idő alatt benyelte. Pont úgy, mint az a bizonyos farkas a nagymamát!

 Amikor valahogy magához tért, fel sem fogta, hol van. A bűzös kotyvalék, ellepte. Olyan, mintha a farkas bendőjében lennék, ez kavargott elméjében. Egyszer csak, megérezte a körtét. Még most is ott szorongatta a markában. A körte eszébe juttatta a pallót, a csattanást, és a zuhanást.

Próbálkozott valahogy talpra evickélnie magát. Kicsiny tüdeje, friss levegőért esdekelt, de ez, ebben a bűzös trutyiban, most lehetetlenségnek tűnt.

Ösztönösen cselekedett, és maga sem tudta hogyan, de valahogy sikerült függőleges helyzetbe vergődnie magát!

Egy ki, és befurakodott gyökeret, sikerült rácsavarnia a karjára, és az, megtartotta őt.

A fekália, még így is az álláig ért. Végre levegőhöz jutott! Nem volt az valami, hű de ózondús, viszont az életet jelentette, és reményt!

A nagy eséstől minden porcikája sajgott, de most ezt is hanyagolta.

Ne akar meghalni! Arra már gondolni sem mert, hogy mi az, amiben nyakig van! Megpróbálta külső szemlélőként átvészelni a helyzetet, talán így menni fog!

Segítségért kell kiáltani! Nyitotta a száját, de csak valami gurgulázó, artikulátlan hang tört fel belőle.

Újra nekigyürkőzött! – hksszegítség, vhkavalaki, hksszegítszen! hkhaaanyaaaa!–

Olyan idegenül hangzott, mintha nem is ő kiáltana!

 Végül is, a szomszéd mentette meg.

Hallotta a nagy csattanást. Először azt gondolta, hogy megint a gyerek rosszalkodik odaát. Aztán meghallotta, a kiáltást. Ekkor rohant át megnézni, mi lehet a baj.

Átvitte a fiút a saját házába, letisztogatta, még valami ruhafélét is adott neki. Amikor nagyjából meggyőzte magát róla, hogy a fiú, úgy, ahogy rendben lesz, egy szatyor körtét nyomott a kezébe. Rendesen bánt vele.

–Máskor kérjél! Akkor szívesen adok! –Ezekkel, a szavakkal bocsátotta útjára.

Mikor hazaért, az anyja már otthon volt, a már megszokott, totál bódult állapotában.

Azt sem kérdezte, hol járt, mit csinált idáig.

Az asztalon egy újabb félig üres boros flaska, néhány szelet parizer, meg egy csücsöknyi szikkadt kenyér.

–Hoztam kaját, nesze egyél!– Ennyi telt tőle.

–Nnnnem kkkkérek,– suttogta válaszul. Nagyon gyengének, nagyon elesettnek érezte magát. Az eséstől is, de leginkább az anyja, és maga miatt. A konyhakőre ejtette a szatyor körtét, és betámolygott a szobába.

Ez már nem a régi ötéves énje volt. Az a halovány, ami eddig még megvolt, az is elmúlt, visszahozhatatlanul.

Az anyja cserbenhagyta. Felőle, meg is halhatott volna.

Azt, hogy a fiú dadog, csak két nap múlva vette észre. Azt is csak úgy, hogy a gyerek nagy nehezen rászánta magát, és elmesélte neki, a szerencsétlen kalandot.

Persze most is részeg volt.

A történtek hallatán, röhögésben tört ki. Röhögött, az alkoholisták, emberi és erkölcsi mértéket nem ismerő, bántó, megvetendő, lélekölő röhögésével.

Aztán mikor végre abba hagyta a röhögést, még hozzá tette.

– Na, te aztán nyakig voltál a szarban! Ráadásul mekegsz, mint egy kecske!– és újra röhögött, és röhögött, és csak röhögött.

 Sok év telt el az óta. Most már felnőtt férfi. Ha teheti, sokáig alszik. Álmában nem dadog, főleg amikor a nagymamával beszélget. Szeret a nagymamával beszélgetni, most ő mesél a nagyinak, sokat, és nem félelmeteseket, és folyékonyan, úgy, mint régen. Talán majd egyszer ébren is menni fog. Beszédterápiára jár, és bizakodik.

Az anyját, néhány éve elvitte az ital, de valahogy nem tudta őt elsiratni. Próbált neki megbocsátani, de hiába, nem sikerült. Az eset előtt szerette, hisz az anyja volt. Akármilyen is, de mégis csak az anyja! Csak akkor valami apró szilánkokra törött. Utána már, úgy gondolta, és úgy érezte, és hitte, az ANYÁK, nem ilyenek! Nem szabad, hogy ilyenek legyenek!

Az a röhögés, még most is gyakran felhangzik álmában. Egy valamiért nem bánja! Amikor majd saját családja lesz, az ő gyerekének, sohasem kell hallania, sem ébren, sem pedig álmában!