Mély szótlanság. Fojtogat, magával ragad, és keringőre hív. Kéz a kézben. Egyik láb a másik után. A zord teremben egy ódon, kopott zongora áll. Mélyen búg, rezonál. Oly dallamokat áraszt, olyan gyönyörteljes melódiák hagyják el húrjainak rezdüléseinek nyomán, amit csak egy sebzett szív értékelhet igazán. Tea illat portyázik a szobában. Gyümölcsös. Forró. És édeskés. Egy hófehér csészében ücsörögve várja a meleg nedű, hogy valaki magához vegye és mélyet hörpintsen belé. Vár, és vár, kitudja, hogy meddig. Puha szőnyeget taposunk mezítláb. Kényes egy darab, vigyázva kell szárnyalni. Dallamra, lágyan, hogy a lelkünk is élvezze. Kábító szerelmes tánc ez, a saját béklyóm, amit sosem tehetek le. Sosem válhatok meg tőle. Sosem állhatok le. Ez a sorsom.
A falakról omladozik a sárgás vakolat, amit néhol vörös, értelmezhetetlen foltok díszítenek. Mint valami absztrakt művész alkotása. Az élet utolsó melódiája, vergődése, lehelete. Az illata megbolondít. Mélyet szippantok a levegőből, a dohos, kissé bűzös és gyümölcsös levegőből ami mély elégedettséggel tölti el a szívem. Itt legbelül boldog vagyok. De kívül könnyek potyognak szememből. A só marni kezdi az arcomon lévő sebeket. Szédítő érzés, a legmélyebbről jövő fájdalom és magány érzete, a gyönyörrel és boldogsággal vegyülve. Levesz a lábamról. De én csak tovább táncolok. Ez az én érzésem.
A kandalló is lágy szólóba kezd. Az égő fa utolsó lélegzetéig küzd a forró lángnyelvek ellen, de nincs menekvés. Csendes ropogásba múlik el az élete. A vörös kis démonok nyelvei újra és újra összeérnek, testük lágy, mégis erőteljes orgiába fonódik össze. Megpecsételik sorsukat, az örökkévalóságnak áldozzák magukat az oltáron. A tűz oltárán. Itt minden a halálról szól. Egy angyali haláltánc ez. Az érzelmek és az élet melódiája íródik itt, eme pokoli szobában. Ez az én szobám. Ez az én táncom.
Csak a villámok törik meg a tűzfényének uralmát. A meleg, sárgás színek csatázni kezdenek az élénk, hideg fehér fénnyel. Ahogy kavarognak a mégis koromsötét szobába, ilyen csatát érzek itt legbelül magamban is. Nem tudom pontosan hogy mivel harcolok, de azt tudom, hogy egyikünk alulmarad, és annak nincs tovább, nem jut több tánc az életben. A megmagyarázhatatlan csata. Senki sem tudja miért harcolnak, vagy hogy kik. Láthatatlan erőkkel küzdenek, homlokukról lassan csordogálnak az izzadságcseppek. Az utolsókat rúgják tán mind a ketten, vagy csak most jönnek bele? Sosem lehet tudni. De itt minden a halálról szól. De én csak tovább táncolok, mert az élet ilyen. Ez az én életem.