A lány és a fiú este találkoztak. Zuhogott az eső, a szél orkánként süvített a kopott belvárosi házak között. Telefonon egyeztettek időpontot, de a fiú késett. A lány otthon várta a jelentkezését. Végül másfél óra múlva telefonált, hogy a megbeszélt helyen találkozzanak.

A lány sietősen haladt az utcán, kapucniját mélyen a homlokába húzta, így védekezett a metszően hideg szél ellen. Az eső megállíthatatlanul kopogott, egyhangú ütemet adva lépteinek. A fiú már várta, félénken szorította meg a lány kezét, majd megkérdezte: Hová menjünk? van valami ötleted? Nem vagyok ismerős a környéken. Itt szemben van egy  családias hangulatú kis étterem. Menjünk be oda. Átszaladtak az utcán, tócsákat kerülgetve. A fiú magas, sudár termete mellett eltörpült a lány kicsi,

törékeny alakja. Amikor beléptek az ajtón, konyhaszag és zaj fogadta őket, de nem törődtek vele. Végre meleg volt, és nem fújt a szél. A galérián találtak helyett, kis falépcsőn kellett felmenni, a fiú előzékenyen előre ment. Hosszú kabátja beleakadt a cipője orrába, amitől egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, és majdnem hátrazuhant, fejjel lefelé. A lány először megijedt, de amikor látta, hogy nem lesz baj, fülig érő szájjal ment a fiú után, persze vigyázva, hogy ő ne vegye észre. Leültek egy asztalhoz, és beszélgetni kezdtek. A fiú mesélt a munkájáról, ami teljes egészében hivatása is volt, és a

zenéről szólt. Halk szavakkal, gesztusok nélkül beszélt erről, kicsit úgy, mintha álmos lenne. A lány megállapította, hogy zárkózott, magának való művész, és nem is értette, miért őt választotta a fiú. Miért nem a hasonszőrűek között válogat? Ezt meg is kérdezte, de érdemleges választ nem kapott. Aztán a lány mesélt a munkájáról, miközben a menekülésen járt az esze. Nem tudta, hogyan mehetne el, úgy, hogy ne bántsa meg

a fiút. Lehet, hogy a fiú meglátta ezt a szemében, mert hirtelen megragadta a lány kezét. Olyan gyors volt a mozdulat, és olyan váratlan, hogy a lány szeme a csodálkozástól tágra nyílt. Erősen szorította ápolt kezébe a lány kis kezét. Valahogy felgyorsult az idő a meghitt mozdulattól. Nem tudni mennyi idő telt el így, a lány éppen egy mondat közepénél tartott, amikor a fiú épp olyan gyorsan, mint az előbb, odahajolt, átkarolta a lány nyakát, és szenvedélyesen megcsókolta. Hirtelen megállt az idő, csak a fiú mozdult. Puha, érzéki szája volt. A lány zavarban, nevetve bontakozott ki az ölelésből. Nem tudta mire vélje a történteket. Nem értette a fiút. Miért csókoltál meg? kérdezte a lány. Mert nagyon tetszel. Gyönyörűek a szemeid. Egy idő múlva szedelőzködni kezdtek, de nem mertek egymásra nézni. Az utcán még mindig ítéletidő tombolt. Fázósan mentek egymás mellett. A fiú csendesen megkérdezte, mikor láthatja a lányt. Nem tudom, érkezett a válasz. Majd megbeszéljük. A lány furcsának, különcnek találta a fiút.

Egy biztos. Még nem volt ilyen rendhagyó randevúja azelőtt sosem.