Első Levél

Szia!

Remélem egyszer célba érnek ezek a levelek, és elolvasod őket. Nagyon szeretném tudni, hogy élsz-e még vagy mi van veled. Eltűntél, mint szürke szamár a ködben. Tudom én is, nehéz helyzet volt akkor. De tudod mit? Én egyből oda rohantam hozzád. A nagy káoszban, pedig ember- embert taposott, dugók voltak, és pánik. De nyilván ezt te is átélted.

Pripjatyot annak idején evakuálták, hát minket nem, ilyen ez, mindenki menekült, amerre látott, miután azon az éjszakán felrobbant az erőmű. Megálltam az út közepén, kiugrottam a kocsiból, és felrohantam hozzátok, de ti már sehol sem voltatok. Mobilok nem működtek, én pedig el voltam keseredve. Utána persze még többször próbáltalak hívni később, de nem voltál elérhető. Féltelek, nagyon-nagyon. Amint tudsz, kérlek valahogy adj hírt magadról!

Nem tudom hova küldeni ezeket a leveleket, viszont ahogy téged ismerlek, szinte biztos, hogy ide vissza fogsz jönni… Ha újra lesz internet küldök ímélt is!

Puszil:

Stella

2012. augusztus 21.

Negyedik könyv

Az ártatlanság ára

I.

- Itt már mindenki bűnös. Mindenki mocskos már valamiben, a legkisebbektől kezdve egészen az öregekig! – csapta hozzá a korsót az asztalhoz Steven.

- Nyugodj meg… - gyújtott rá egy szivarra Adam. – Most már mit pattogsz? Ideje lenne végre beletörődni a dologba…

- A beletörődés… Mindig csak ez… Mindig ez van… Mindig… - hajtotta a fejét a tenyerébe.

Steven édesanyja két hete halt meg. Lassan romlott az állapota, már az összes ismert rákbetegséget megkapta, de küzdött. Aztán végül mégis kénytelen volt feladni. Így is jóval túlélte a hasonló sérülteket.

- Emberkereskedelem… - nyögte ki végül Adam – Új biznisz. Rohadtul virágzik. Egy csomó nőnek nem lehet gyereke, de rohadt sokan akarnak. Gazdagok, és bármennyit megér nekik egy egészséges csöppség.

- Feladat? – néztem rá közömbösen.

- Kiadom, hogy honnan kell elhozni a kicsit, te pedig viszed a pénzt, hozod a gyereket… Lájtos meló – kortyolt bele a borba.

- Én ezt már nem vagyok hajlandó! – állt fel Steven az asztaltól.

Mindene remegett, és kapkodta a levegőt. Az arca halálsápadtra váltott, a szembogara pedig ide-oda járt idegességében.

- Steven, kérlek, ülj le… Ne csináld a feszkót! – parancsolt rá Adam.

- Ez már így nem jó, ebben én már nem… Én ezt már nem bírom! – kapta elő a fegyvert az övtartójából. Erre a mozdulatra a kocsma népe már rutinosan gyorsan a földre vetette magát, a pultos pedig nagyot sóhajtva nyugtázta, hogy már megint elment valakinek a józan esze.

- Nyugodj meg – léptem oda hozzá. – Add szépen ide azt. Neked az most nem kell!

Nyúltam felé, ő elkapta a kezem, magához szorított, és a fejemhez tartotta a fegyvert.

- Látjátok! Itt egy bűnös! Bűnös, akinek bűnhődnie kell, az emberiség elveszett! Mindenki meg fog halni! Mindenki, értitek! – üvöltött.

Ahhoz képest, hogy egy dühöngő őrült karjaiban voltam, elég nyugodtan tűrtem. Nem is nyugodtan, inkább semlegesen. Megbékéltem a sorssal, és, ha meg kell halnom, hát akkor meg kell. Ha itt és most, akkor itt és most…

- Hagyd már ezt a baromságot, és engedj el! – kezdtem el fészkalódni.

- Kussolj, mocskos némber! – vicsorgott, majd a fegyvert a magasba emelte és belelőtt a plafonba. Pont a pofámba hullottak a vakolatdarabkák.

- Azt a kibaszott! Te veszett fasz! – tátottam nagyra a számat meglepetésemben.

- Ütött az óra! – súgta a fülembe, majd szétlőtte a saját fejét. Éreztem ahogy a vér és az agyvelő beteríti a fele arcomat, az engem tartó kezek pedig elernyednek. A test összecsuklott, majd nagyot posszant a padlón.

- Hát ez… - töröltem le az arcomról a trutyit.

Néhány perc után, miután már mindenki megnyugodott, a nagydarab pultos asszony mérgesen lépett oda.

- Aztán takarítsátok ám el nekem…  - fenyegetőzött. – Már elegem van, hogy mindig nekem kell elrendezni ezeket a rohadt hullákat…

Összetakarítottuk, kivittük a városi temetőbe, kerestünk egy üres placcot, és elástuk. Elment vele a fél éjszakánk…

II.

Matt feküdt az ágyon. Kiterülve, mint egy béka.

- Jól vagy? -  kérdeztem tőle, majd helyet foglaltam az ágy szélén.

- Kurvára minden bajom van! – nyögte.

- Nem kellene ennyit inni… - nyújtottam neki az ásványvizes üveget.

Mindig megcsodáltam egyébként, hogy hogy a fenébe tud úgy fekve inni, hogy nem folyik mellé semmi.

- Jöhettél volna igazán te is! – kelt fel szobatársa a számítógép mellől.

- Tanulnom kellett… Volt ma egy fontos zh-m – bólogattam.

- Jaj, kicsilány! Simogatta meg a fejem. Itt nem boldogulsz tanulással. Vagy elmész innen vagy bűnöző leszel…

- Én inkább lennék bűnöző, mint csóró! – vettem el tőle a vizet. – De elmenni innen nem fogok…

III.

A fiatal, piszkosszőke hajú nő betessékelt a városszéli, meglehetősen rossz állapotban lévő házba.

- Kér valamit? Esetleg egy kávét? – nézett rám ijedt arccal.

- Nem köszönöm, ne fáradjon… - mondtam diplomatikusan.

Látszott rajta, hogy kicsit megijedt, és talán most tudatosult benne, hogy én miért is jöttem pontosan.

- Akkor én… én.. én.. most kihozom… Verát… - mutogatott az egyik szoba felé.

Eltűnt a kopott ajtó mögött, majd nemsoká megjelent egy fehérbe bugyolált kis csecsemővel.

- Ő lenne az. Egyedül kellene nevelnem, közben a beteg édesanyámat ápolni, nincs rá kapacitásom – hajtotta le a fejét. Majdnem sírt.

- Kérem szépen! – vettem át a babát, akinek a mellkasára egy kis cetli volt tűzve. – Mi ez, használati utasítás? –kérdeztem némileg cinikusan.

- Valami olyasmi. Néhány fontos információ… - harapott bele a szájába. – Ugye jó helyen lesz?

- Gondolom valami gazdag családnál. Nekem csak annyi a feladatom, hogy elhozzam és kifizessem. Apropó, ott van a pénz, abban a táskában – mutattam az ócska kanapéra.

- Köszönöm – nyögte alig hallhatóan.

Ezután kikísért, de az ajtónál nem jött tovább. Csak lehajtott fejjel állt ott, miközben én becsatoltam a gügyögő kicsit a gyerekülésbe.

Köszönés nélkül hajtottam el, arra már több szomszéd kinn állt a házak előtt, furcsállták mit keres egy ilyen autó, ezen a környéken. Szegény nő…