Forró volt a délután, és mi lányok a pálya szélén feküdtünk a fűben, a hasunkat süttetve. Tulajdonképpen nem is tudtunk volna mást csinálni, mert a partra most nem engedtek ki minket, de az épületben unatkoztunk volna, úgyhogy a napozást választottuk tevékenységül. A szokásos vasárnap délutáni lustaság jelentkezett rajtam. Még akkor sem volt kedvem felállni, amikor a fiúk egy labdával odarohantak hozzánk, hogy nem akarunk-e játszani. Végül is a helyünkön maradtunk.

- Holnap suli után lesz az első selejtezőnk idén! – jegyezte meg Marta. Elmosolyodtam és gondolatban hozzátettem, hogy hozni fogjuk az elvárt győzelmet. Hallgattuk a focilabda tompa puffanását, és pihentünk.

Sajnos pénteken megsérültem egy kicsit, de nem nagyon érdekelt az edzésen a dolog. Elestem és bevertem a kapufába a jobb csuklóm. Utána meg is erőltettem azzal, hogy beálltam a kapust váltani, és csak este észleltem, hogy nincs minden rendben. Szerencsémre csak egy ín zúzódott meg és dagadt be, úgyhogy nem kerekítettem nagy feneket a dolognak. Szombaton otthon voltam és anyával sétálgattunk, meg olvastunk. Örültem, hogy újra látom, és nehezemre esett visszatérni.

- Csajok! – kiáltotta valaki, és én ösztönösen hasra fordultam, hogy a labda ne találjon el nagyon. Még jó, hogy megtettem, mert különben jól hasba rúgtak volna. Felálltam, és megfogva a játékszert felkocogtam a pályára. A jobb kezem be volt fáslizva, de nem akadályozott meg abban, hogy jót szórakozzak.

- Melyik csapatba állhatok be? – kérdeztem érdeklődve.

- Legyél velünk. – vágta rá azonnal egy hosszú barna hajú fiú. Odaálltam az térfelükre, és elrúgtam a labdát. Jó játéknak ígérkezett, legalábbis mi jól éreztük közben magunkat. Óvatos voltam, hogy nehogy nagyon megsérüljek, bár egyszer sikeresen felbuktam az egyik srác kitett lábában, a tizenhatoson belül, miközben lövésre készülődtem. A tizenegyest én rúghattam be, és különösen cseles akartam lenni.

Elindultam, de megtorpantam, aztán hirtelen lőttem a bal felső sarokba, amire a kapus nem számított. A jutalmam egy pár pacsi és gratuláció volt, aztán folytattuk… de csak folytattuk volna. A pálya szélén álló locsoló fejek hirtelen spriccelni kezdték a vizet, és egész zápor zúdult a nyakunkba. Gyorsan ki akartam rohanni a területről, miközben megláttam, hogy a focisták beráncigálják a víz alá a barátnőimet. Mielőtt kapcsoltam volna, már felborítottak, és a következő pillanatban a rajtam keresztben térdelő Lucio-val néztem farkasszemet.

- Bocsáss meg, hogy megkérlek, de szállj le rólam. – mondtam neki higgadtan, mert feszéjezett a teste közelsége.

- Hehe… - kuncogott a többieken, aztán közelebb hajolt. – Örülj, hogy én tepertelek le, és nem valaki más…

- Ó, tényleg? – kérdeztem döbbenetet tettetve, de valaki őrült módjára nekiugrott és így elszabadultam. Az igyekezetem azonban nem vitt sehová. Valaki velem akart próbálkozni, de olyan rosszul estem, hogy magam alá húztam a jobb kezem is. Az a dinka pedig nem akarta abbahagyni a nyúzásomat, hogy ne próbáljak ficánkolni, és nem tudtam kihúzni a fájós kezem magam alól.

- Fejezzétek be! – jött ordítva a történelem tanár Marcelo kíséretében. A fiú gyorsan elzárta a csapokat, aztán odarohant hozzám, hogy megnézze „élek-e még”.

- Jól vagy? A kezed… - a hangja gyengéd volt, aggodalmas. Felé nyújtottam a befáslizott végtagomat, és az ajkamba haraptam, mert nagyon fájt. – Gyere be, és ott leápoljátok. – a focistákra nézett, és összeszűkült a szeme, amikor összenézett Lucio-val. Őt hibáztatta a sérülésemért.

Egy óra múlva már minden világos volt. Az iskolaorvos azt mondta, hogy nem olyan komoly a helyzet, de nem játszhatom végig a meccset hétfő délután. Az igazgató úr szinte őrjöngött, elzavarta a fiát, hogy ne is lássa. Kaptam egy merevítőt és egy jó erős kötést. Egyáltalán nem haragudtam Lucio-ra, mert nekem nem kellett volna felmennem a pályára, és különben sem ő gyűrt maga alá.

A szobámban az ágyamra feküdtem és a plafont bámultam miközben vártam, hogy megszólaljon a csengő, ami a délutáni kimenőt jelezte. Szerettem volna lődörögni egy kicsit, nyugodtan, nem nagy bandával. Zita úgyis a nagymamájához készült, a többiek pedig szórakozni mentek a moziba.

Valaki kopogott az ajtón, és benyitott. Éppen annyira emelkedtem fel, hogy lássam a jövevényt, de aztán fel is ültem, mert az igazgató fia nem volt egy gyakori látvány a lányok szobájában.

- Csak szerettem volna bocsánatot kérni tőled. – kezdte.

- Nem a te hibád volt. Nem te tepertél le olyan vadul.

- De én kezdtem el, és ha én nem csinálom, akkor a többiek sem merik. Annyira sajnálom.

- Nincsen semmi baj. Részemről rendben, hogy nem kell végigjátszanom a meccset.

- Lenne kedved velem jönni a partra?

- Persze. Köszi. Átöltözök, és lent találkozunk. – kihessegettem a szobából, és aztán gyorsan felvettem valami totál merészet. A portánál találtam rá, már ki is jelentkezett, csak rám várt még. Miközben én is megbeszéltem, hogy merre megyek megpillantottam a történelem tanárunkat. Az épület sarkánál állt, és merőn bámult. Olyan volt, mintha félne, de nem foglalkoztam vele.

Lent a parton levettük a cipőnket és mezítláb sétálgattunk. Belefeledkezve megbeszéltünk mindent a focival kapcsolatban. Úgy éreztem magam, mintha nem is egy fiúval, hanem egy megértő barátnőmmel beszélgetnék. Még azt is elárultam neki, hogy mennyire nem szeretem Christiano Ronaldo-t, a portugál származású focistát. Szerencsére egy véleményen volt velem.

- Mennyi időt jósoltak a kezednek?

- Azt mondta három hét biztosan. Az alatt lesz három meccs a holnapival együtt. Mindegyiken részt vehetek tíz percig.

- Szerintem harminc perc beleférne. – rám pillantott. – Egyébként mi újság veled? Beilleszkedtél?

- Igen. Sikerült túlélnem az első hetet. Szeretek itt focizni. A hangulat sokkal jobb, az biztos.

- Itt mindig is jobb volt, bár néha jön egy-két hullámvölgy. Mégis kilábalt eddig belőle ez a kis csapat. Várom a holnapi meccset. Nyertek?

- Jó lenne. Mikorra ajánlod a beállításomat?

- Szerintem a második félidőt végigjátszhatnád, de nem teszek keresztbe a doktornőnek. A legvégén jó lesz, és betermelsz még két gólt rendben?

- Oké. – felpillantottam az égre, aztán Lucio-ra. A fiú elmosolyodott és közelebb húzódott. Megint elfogott az a különös érzés. A gyomromban pillangók repkedtek.

- Szép ez a délután. Nincsenek felhők, egy zavaró tényező sem… azok a gyerekek ott megint várat építenek. Most ne kérd el a kis vödreiket, jó?

- Ahogy akarod. – rámosolyogtam. A szeme szinte nevetett. Elkapta a tekintetét és felnézett a homokdűnékre. Szerettem volna, ha a pillanat örökké tart, de hirtelen elkomolyodott. Meglátta Marcelo-t…

- Nem jössz vissza a gimnáziumba? – kérdezte reménykedve, miközben megálltunk.

- Még sétálok egy kicsit, ha nem baj. Majd találkozunk a vacsoránál. – válaszoltam, és sajnos láttam, hogy nem tetszik neki a válaszom, de nem tudtam vele menni. Nem tudtam…

  A szőke futó után kocogtam, aztán visszanéztem. Lucio elment, és a dűne tetején ott állt a történelemtanár…