- Hogyhogy én erre nem emlékszem? – kérdezett rá Annamária, félbeszakítva megállíthatatlannak tűnő apját, aki egy pillanatra össze is zavarodott. Oly vehemenciával mesélt, hogy agyában jól láthatóan összekeveredett kissé múlt és jelen. Lánya követelő hangjának hatására azonban visszazökkent.

   - Hát, azt nem tudom – felelte, de nem Annamáriára nézett, hanem valahová annak válla fölött. – Anyád, gondolom, erről az időszakról nem beszél szívesen. És hát olyan kicsi voltál még, az ember nem mindenre emlékszik a gyermekkorából.

   Annamáriának ekkor eszébe jutott valami. Sápadtan, mint akiben egy világ omlott össze hirtelen, így suttogott: - A kutya… Emlékszem a kutyára. Akkor is itt volt már, ugye?

   Apja kicsit előredőlt. Kényelmetlenné vált a laza pozíció, amit felvett.

   - Azelőtt hoztuk ide, mielőtt te visszamentél anyádhoz – válaszolta, szinte hadarva. Jól látszott, nem szívesen beszél erről a borzalmas eseményről. Ennek ellenére folytatta: - Anyád abban a két évben alaposan összeszedte magát. Azt hiszem, a hiányod megmutatta neki, mi a fontos az életben. Elkezdett törődni a háztartással, munkát vállalt, a munkahelyén megismerkedett egy nagyszerű, tényleg nagyszerű emberrel. Komolyra fordult a dolog, úgy látszott, talán össze is házasodnak. Elvégre, a válásunkat akkorra már lebonyolítottuk. Aztán a kapcsolatukból mégsem lett semmi. Arra azonban elég volt, hogy anyádban megfoganjon az ötlet, hogy visszaszerez téged. Ügyvédet fogadott, és… hát, a többit már te is tudod. A kutyát azért hoztuk, hátha összebarátkoztok, és maradni akarnál… Ez azonban semmit nem számított.

   Kortyolt az üdítőjéből, majd visszatette a tálcára.

   Annamária ezután sietve elbúcsúzott. Amilyen gyorsan csak lehet, szeretett volna távozni, de az apja még az ajtóban megállította.

   - Azért igazán felhívhatnál néha. Csak hogy tudjam, jól vagy-e.

   Annamária beleegyezően bólintott, bár belül biztos volt benne, ez a kapcsolattartás eleve halálra van ítélve.

*************

   Mielőtt hazament Székesfehérvárra, egy utolsó látogatást tett Gyuri bácsinál. Ahogy végignézett a ház kissé rozzant alakján, egyre inkább lelkifurdalás gyötörte. Hogy miért, azt egyelőre nem tudta. De valami keserű, borús köd szállt az agyára, rátelepedett szívére és lelkére.

   Nem volt visszaút. Megtörtént az, amire várt. Végre történt valami, ám most úgy érezte, énjének egy része ezzel az eseménnyel meghalt, és többé már nem lehet feltámasztani hamvaiból.

   Gyuri bácsi bőséges ebédet készített: a gáztűzhelyen, hatalmas lábasban, víz fortyogott, felszínén valamilyen szárnyas állatnak szétdarabolt testrészei úsztak. Gyuri bácsi most a zöldséget és a sárgarépát aprította fel. Amikor Annamária tekintetének súlyát megérezte, keze megállt a levegőben. Az iménti, kés okozta csattogás abbamaradt. Helyét vészjósló, bánatos némaság vette át.

   Annamária közelebb lépett, kezét az öregember vállára ejtette, aki ettől kicsit összerezzent. Aztán letette a kést, és megfordult.

   - Na? – ennyit kérdezett, majd fürkészőn vizslatni kezdte a lány arcát. Nem látott azon semmi jót, legalábbis a saját maga számára.

   - Megyek – szólalt meg Annamária, némi habozás után. Szavának nyomatékot adva, sarkon fordult, és a kijárat felé indult.

   - Nem marad még ebédre sem? – marasztalta Gyuri bácsi, bár sejtette, mindhiába. – Akkor minek főzök ennyit? Egymagamnak ez egy heti adag legalább.

   Annamária egy pillanatra megállt. Komolyan megfordult a fejében, hogy visszafordul, belemosolyog Gyuri bácsi szemébe, segít az öregnek elkészíteni az ebédet, amit aztán békésen, harmonikus állapotban együtt elköltenek. A gondolat azonban épp csupán egy heves fellobbanás erejéig tartott, aztán tovaszállt. Válla fölött csak ennyit mondott:

   - Sajnálom, nem maradhatok.

   Azzal kisétált a házból, maga mögött hagyva csalódottságot és keserűséget. Csak remélte, hogy azért némi boldogságot is sikerült csempésznie Gyuri bácsi otthonába. Sajnálta az öregembert. Tudta, ezután valószínűleg soha nem fogja már azt a gyermeki boldogságot érezni, amit az elmúlt hétvégén. Viszont azt is tudta, hogy ez ellen már nem tehet semmit. Maga mögött hagyta hát a kis házat, annak megtört lakóját, anélkül, hogy akár hátranézett volna.

   Többé nem tért vissza ide, sőt, még Agárdot is olyan messzire elkerülte, amennyire csak tudta.