ELRABOLT SZERELEM

             Gyerekkoromban rengeteg Jókai regényt olvastam, amiben a hősnő sok szenvedésen, küszködésen keresztül érte el a szerelmét. Sokat ábrándoztam, milyen a szerelem és szerelmes voltam mindenkibe, vagy inkább szerelmes  magába a „szerelembe”. Aztán tizenöt évesen jött az „igazi”, legalábbis akkor még azt gondoltam. Szerelem első látásra, ahogy a „Nagy Könyvben” meg van írva. Hosszú hajú, magas, jóképű fiú volt, akárcsak álmaim lovagja. Én is tetszettem neki, de annak ellenére, hogy vonzódtunk egymáshoz, a sors mégis közbeszólt és elsodort bennünket egymástól. Még sokáig ábrándoztam róla, és az utána jövők valahogy nem ütötték meg a „mércét” amit Ő állított fel bennem. Teltek az évek és én szorgalmasan küldözgettem vissza a fiúk helyesírással teli leveleit, amiben jobb híján dalszövegeket írtak nekem, mivel nem tudtak egy épkézláb mondatot összerakni. „Nagy magányomban álmodoztam rólad…” „Ha itt lennél velem…”  Mint minden gyerek-lány (hiszen még az voltam) elterveztem magamban, milyen lesz a férjem. Természetesen magas, jóképű, lehetőleg szőke, de mindenképpen kék vagy zöld szemű, rock sztár,  tud gitározni és énekelni, jó humorú, kedves, okos, gazdag férfi, aki mindenről mindent tud. (A fehér ló elmaradt, ugyanis félek a lovaktól.)

             Tizenkilenc évesen ismét berobbant az életembe a „NAGY SZERELEM”. Szőkés hajú, magas, világító zöld szemű fiú volt és első látásra egymásba szerettünk. Három hónapig tartott az egész, és amikor szakítottunk, azt hittem, vége a világnak. Nem akartam többé senkit sem szeretni, annyira fájt, hogy becsapott. Valahol mégis tudtam, hogy NEM Ő VOLT AZ IGAZI.  Egy évig nem volt normális kapcsolatom, illetve volt egy fiú, aki nagyon szeretett, de nem tudtam szívből szeretni, s a kezdetektől tudta, hogy így van, mégis erőltette a kapcsolatot. Sok fiú sündörgött körülöttem, de nem tetszett egyik sem, s ehhez a fiúhoz hűséges maradtam, habár nem szerettem.  Laci elég féltékeny természetű volt, gyakran féltékenykedett, különösen a kollegámra, akivel egy irodában dolgoztam adminisztrátorként és Béla szintén adminisztrátor volt, de szimpátián kívül semmi több nem volt köztünk.  Egy szervezetnél voltunk mindketten, a főnökünk pedig Béla bátyja volt, aki gyakran volt úton. Mi pedig sokat voltunk egyedül az irodában. Nagyon nyitott volt, sokat mesélt az előző kapcsolatairól is. Már a harmadik „feleségét taposta”, s az első házasságából volt két felnőtt gyereke. ( Mint utóbb kiderült, a lányát jól ismertem.) A jelenlegi kapcsolata sem volt valami rózsás, nem jött már ki az asszonnyal, ráadásul két kicsijük halt meg súlyos betegségben. A kislány egy éves volt, a kisfiú pedig a szülés alatt. Nagyon megrázó volt, ahogy erről beszélt, látszott rajta, hogy imádta a kislányát. Azzal vigasztalódott, hogy most ismét terhes az élettársa és majd a gyerek helyre hozza a kettőjük viszonyát is. (A bátyja viszont mondta nekem, hogy többször külön voltak már, meg hogy nem is Béláé a gyerek, mert a nőnek viszonya van egy nős férfival már régóta.)

            Béla jóval idősebb volt nálam, huszonnégy év volt a korkülönbség, talán ezért is tudtam vele mindenről dumálni. Mint kiderült, ugyanazt a zenét szerettük, ugyanazok az írók, költők voltak a kedvenceink, fejből szavalt József Attilát és jól játszott gitáron. Rengeteget nevettünk és mindig azzal viccelődött, hogy mikor megyek már férjhez, hogy táncolhasson velem az esküvőmön. Úgy tekintettem rá, mint egy kollegára, akivel nemcsak jól lehet dolgozni, de jó vele beszélgetni is. Tiszteltük kölcsönösen egymást és mindketten szidtuk a főnököt és keveselltük a fizetést.

              Egyik hétfő reggel hiába mentem az irodába, zárva volt. (Mindig Ő nyitotta, mivel én a szomszéd városból utaztam át.) Sosem fordult elő, hogy késsen, úgyhogy gondoltam, hogy baj van. A főnök jó óra múlva ért oda és haza küldött, mondván, hogy lemegy az öccséhez, mert ő is bajt szimatolt. Aznap már vissza sem kellett jönnöm. Másnap reggel nyitva volt az ajtó és Béla halkan dudorászott, láthatóan jókedvű volt. Mint minden nőt, engem is evett a penész, hogy miért nem jött dolgozni, de nem akartam rákérdezni. A hétvégéről beszélgettünk, kérdezgetett, mit csináltam, voltam –e valahol. Sosem voltam egy nagy diszkóba járós, úgyhogy otthon töltöttem a napokat, viszont a barátom átjött hozzám. Hét hónapja jártunk együtt, nagyon aranyos volt, rettentően szeretett engem, de azt is tudta, hogy én nem vagyok belé szerelmes ennek ellenére feleségül kért. Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, azt mondta hogy ne adjak rögtön választ, majd a következő hétvégén újra átjön és megbeszéljük.

Béla izgatott lett, ahogy ezt meséltem és szomorúan kérdezte, hogy mit fogok válaszolni. Felsorakoztattam azokat az érveket, amiket a barátom is sorolt nekem, hogy mennyire szeret, meg hogy idővel majd én is megszeretem. Béla nem szólt semmit, nem mondott véleményt, hallgatásba burkolózott. Mivel még mindig kíváncsi voltam, mi történt vele hétfőn, visszakérdeztem, hogyan telt a hétvégéje. Nevetve válaszolta, hogy náluk buli volt.

-         Milyen buli? – kérdeztem kíváncsian sejtve, hogy ugratásra készül.

-         Szombaton Elvi diszkóba akart menni - (Az élettársa velem egykorú volt.)

-         Terhesen? –

-         Én is ezt mondtam neki. Végül kiderült, hogy ráadásul nélkülem akart menni. Persze nem engedtem. Erre egész nap duzzogott és azt mondta, megbánom még ezt a napot. Másnap, azaz vasárnap reggel azt vágta a fejemhez, hogy a gyerek nem az enyém, mivel viszonya van már majd egy éve az unokatesómmal –

-         Miii??? –

-         Igen. Egyszer már néhány hónapja gyanítottam, hogy így van, de akkor mindketten tagadták és visszakönyörögte magát hozzám. Vasárnap pedig bevallott mindent, azt is, hogy nem az enyém a gyerek. –

-         Huh. Ez kicsit sok. És te mit mondtál? –

-         Hogy pakoljon azonnal össze és menjen az anyjához vissza. Erre ő azt mondta, hogy nem megy, neveljem én fel a gyereket, mivel Zolinak van felesége és négy gyereke. Végül kiderült, hogy Zoltán nem akar vele összeköltözni –

-         Még szép. Végül mi lett? –

-         Egész nap veszekedtünk, hiába mondtam neki, hogy pakoljon el. Végül hétfő reggel én kezdtem összeszedni a cuccait és áthordtam az anyjához az összes cepe-cupáját. A bátyám éppen akkor jött ki hozzám, amikor költöztettem. Úgy kellett az ajtón kiraknom, mert nem akart menni – nevetett, felidézve a történteket.

Annyira letaglózott a hír, hogy szólni sem bírtam. Csak látásból ismertem a nőt, de nem feltételeztem róla ilyesmit. Ez az egész olyan undorító volt. Engem is környékeztek nős férfiak, de mindig elhajtottam őket, sosem tudtam volna ilyet tenni, nemhogy így, egy kapcsolatban, ráadásul még a gyerek is mástól van. Sajnálatomat fejeztem ki a történtekkel kapcsolatban és próbáltam szavakat keresni a vigasztalására bár láthatóan nem viselte meg a dolog. – Sokkot kapott! – gondoltam és sajnálkozva tekintettem rá. A főnökünk aznap megint nem jött be, úgyhogy miután készen voltunk a munkával, beszélgettünk, mihez fog most kezdeni.

-         Az igazat megvallva, örülök neki. Mintha egy nagy teher esett volna le rólam. Már régóta meg akartam neki mondani, hogy már nem szeretem, de amikor terhes lett, örültem a gyereknek és arra gondoltam, hogy ne nőjön fel apa nélkül. Arra gondoltam, talán valamennyire pótolni fogja ez a baba a két kicsimet. Csakhogy így egész más a helyzet. Nem is szeretem, nem az enyém a gyerek, úgyhogy végre szabad vagyok. –

-         Szegény, ezzel próbálja vigasztalni magát! – gondoltam és nem tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy mégis mennyire jókedvű. A munka végeztével megkérdezte, kikísérhet –e az állomásra, mert arra lakik a testvére, meglátogatja visszafelé.

-         Rendben – egyeztem bele, hiszen így én sem leszek egyedül a hosszú úton. Az iroda és az állomás közt jó háromnegyed óra volt az út, amit minden nap gyalog tettem meg.

Ahogy sétáltunk az állomás felé, ismét a küszöbön álló menyasszonyságomra terelte a szót. Beszélgettünk már máskor is erről, de most szinte faggatott. Ő nem tudta, hogy nem szeretem Lacit, csak annyit tudott, hogy már elég rég együtt vagyunk, rendszeresen megyek hozzájuk és ő is jön hozzánk. Megint viccelődött, hogy hívjam meg az esküvőre, meg az első tánc az övé lesz, meg ilyesmi. Végül annyira felmérgelt, hogy kifakadtam.

-         Nem táncolsz az esküvőmön, mert nem is lesz esküvő! Nem szeretem Lacit, úgyhogy nem is megyek hozzá és részemről lezárom a témát! – ripakodtam rá, mert már eléggé kihozott a sodromból.

-         Tényleg nem szereted? Tényleg? – örült, mintha ez fontos lenne neki.

-         Tényleg. Úgyhogy nem megyek hozzá !–

-         Biztos?  -

-         Mi az, hogy biztos? Különben is, mit érdekel ez téged? – kérdeztem és igencsak furcsállottam, miért lelkesedik ennyire.

-         Tudod, csak azért kérdezem, mert akartam egy jó esküvői lakomát, meg minden – ütötte el a beszélgetést.

Az agyamban kavarogtak a nap eseményei és csak fél füllel hallottam a következő kérdését, úgyhogy meg is kellett ismételnie.

-         Mi a véleményed azokról a férfiakról, akik már idősebbek és fiatal nőket szeretnek? -

-         Szerintem idióták. Nem hinném, hogy egy fiatal nő szerelmes lenne egy idősebb pasiba, hacsak nem pénzes az illető. Lehet, hogy a férfi szereti, de tuti, hogy a nő nem szereti őt. Különben is, mit mondanának róluk? (Apám akkoriban jött össze egy fiatal nővel és a családban csak én tudtam róla, anyám még csak nem is sejtette, úgyhogy vörös posztó volt előttem ez a kérdés.)

-         És ha a nő mégiscsak szeretné a pasit? Te el tudnád képzelni magad egy idősebb pasival? –

-         Viccelsz? Dehogy! Szerintem az ilyen nő csak a pénzét szereti a férfinak, semmi mást! Kizárt, hogy én egy idősebb férfival kezdjek! – mondtam és meg voltak róla győződve, hogy nem létezik szerelem egy fiatal nő és egy idősebb pasi között. A környezetemben lévő hasonló párok példája legalábbis ezt mutatta.

-         Téged érdekel, mit mondanak az emberek? –

-         Miért, téged nem? Én utánam ne beszéljenek. Különben is, anyu megölne – zártam rövidre a témát.

Ezek után másra terelődött a szó. A vonaton ülve Béla sorsán gondolkodtam. Az első két gyerekét nem tudta nevelni, az a házassága csődbe ment, megszökött tőle az asszony. A következő kapcsolata tizenhárom évig tartott, nem lett közös gyerekük és a nő a végén azzal a férfival csalta meg, akivel a mostani élettársa. Ettől a társától lett két közös gyerek, mindkettő meghalt, végül a nő is megcsalta és mástól terhes. Minden embernek elmenne az életkedve, ő mégis vidám, bizakodó. Miért? Kezdtem arra gondolni, hogy megőrült. Nem is nagyon lepett volna meg a dolog, de másnap a bátyja, amikor négyszemközt maradtunk, azt mondta, hogy Béla szerelmes egy nőbe, azért ilyen feldobott. A nő még nem tudja, de már egy fél éve nyaggatja vele az öccse, csak eddig nem mert lépni. – Így már érthető a dolog! – gondoltam, bár hittem is, meg nem is amit a bátyja mondott.

            Egész éjjel nem aludtam, állandóan Laci járt a fejemben. Ő egy nagyon kedves, de buta fiú volt. Már másfél éve ismertem és az első pillanattól kezdve tudtam, mit gondol. Mindig tudtam, mit fog nekem mondani, annyira kiszámítható volt. Kedveltem őt, de nem dobbant meg érte a szívem. Ha jött, jó volt, ha nem, az is jó volt. Nem hiányzott, ha nem volt mellettem. Mégis elgondolkodtam az ajánlatán. Szerettem volna férjhez menni, gyerekeket szülni, de nem minden áron. Szerettem annyira a barátom, hogy ne tegyem mindkettőnket egy életre szerencsétlenné azzal, hogy hozzá megyek úgy, hogy nem szeretem. Tudtam magamról, hogy nem fogom soha szeretni, legalábbis szerelemmel nem, anélkül pedig lehet élni, csak nem érdemes. Féltem a személyes találkozástól, mert már sokszor szakítottam vele, de mindig addig könyörgött, míg végül megsajnáltam és mindig visszamentem hozzá. Úgyhogy megírtam életem legnehezebb levelét és szakítottam vele, bár lelkiismeret-furdalásom volt, hiszen személyesen kellett volna vele közölnöm a döntésemet.

 Másnap kialvatlanul és lelkiismeret-furdalással küszködve mentem dolgozni és nem volt semmihez sem kedvem. Béla viszont vidáman köszöntött és amikor kérdésére elmondtam, hogy hogyan döntöttem, felugrott az asztal mellől és ujjongott. Ledöbbenten néztem és nem értettem, miért örül az én nyomorúságomnak. Mondtam is neki, hogy nem kéne ennyire ujjongani, hiszen nekem kevésbé okoz örömöt ez a döntés mert tudtam, hogy Lacit nagyon meg fogja viselni a dolog. Ezek után visszafogta magát, de látszott rajta, hogy nagyon boldog. Próbálta elterelni gondjaimról a figyelmet, több-kevesebb sikerrel. Végül, mikor készülődtem haza, ismét elkísért az állomásra. Csütörtökön ismét csak ketten voltunk az irodában, hála főnökünknek, aki akkor tájt járta az országot. (Legalábbis nekünk ezt mondta.) Nem sok munkánk volt, úgyhogy megint beszélgettünk. Én még most sem tudtam napirendre térni a felett, hogy mennyire könnyedén veszi a barátnője árulását, de ő azzal indokolta, hogy már nem érzett semmit iránta.

-         Vagy mégiscsak igaz, hogy szerelmes vagy? –

-         Ki mondta? A bátyám? –

-         Tudod, hogy milyen pletykás. Persze azt nem mondta, kibe. Tényleg tetszik valaki? –

Piros hullám futott végig az arcán annak jeleként, hogy a férfiak is el tudnak pirulni. Zavartan nézett lefelé, lógva hagyva a kérdésem. Végül javasolta, menjünk együnk valamit a törzshelyünkön. Október volt, de vígan sütött a nap, úgyhogy boldog voltam, hogy kiszabadulhatok az irodából. Ahogy a gyorsbüfé felé sétáltunk, Béla csak úgy, mellékesen megemlítette, hogy mostanában megint ír verseket, de még nem merte senkinek sem megmutatni. Miután megebédeltünk, megkérdezte, elolvasnám –e az egyiket, mire én természetesen igennel feleltem. A büfé és az élelmiszerbolt között egy apró sikátor volt, oda húzódott be magával és benyúlt a zsebébe. Néhány réteg összehajtogatott kockás füzetlapot adott át és türelmetlenül várta, mit szólok hozzá.

 Kíváncsian kezdtem bele a vers olvasásába. Néhány sor után úgy éreztem magam, mint Noé, amikor a tenger hullámai összecsaptak a feje fölött és nemsokára a cet gyomrában találta magát. Lezsibbadt az agyam és alig tudtam levegőt venni a meglepetéstől. Egy szerelmes verset olvastam, amit nekem írtak, mégsem jutott el a tudatomig, vagy inkább nem akart eljutni a tudatomig. Zavartan hajtottam össze a verset és vissza akartam adni, de Béla azt mondta, tartsam csak meg nyugodtan, ez az enyém. Szótlanságomat nem tudván értelmezni, megkérdezte:

-         Na, hogy tetszik? -

-         Jó –

-         Bővebben? –

-         Nagyon jó –

-         Mégis, mit gondolsz róla? – erőltette a témát, nem kegyelmezve zavaromnak.

-         Jó a vers. Most nem tudok róla beszélni – vágtam el további kérdezősködésének fonalát és remegő kézzel tettem a táskámba a verset. Nem tudom, hogy jutottam vissza az irodába. Cikáztak agyamban a kérdések és a gondolatok, nem tudtam, mit tegyek most. Úgy éreztem, ezzel a lépésével széttörte a köztünk lévő barátságot és nem maradt a helyén semmi csak üresség.

Visszaérve az irodába nem vettem le a kabátom, mert a történtektől fáztam. Rajta is ott maradt a kabát és várakozóan nézett rám. Mivel hallhatóan megkukultam, Ő törte meg a csendet.

-         Érted a versem? –

-         Nem egészen. Kiről írtad ezt? – kérdeztem teljesen feleslegesen, de valahogy még most sem akartam elhinni.

-         Rólad. Neked. Te tényleg nem vetted észre? – mosolygott félszegen.

-         Mit? –

Erre a szóra mintha áram ütötte volna meg, felugrott a helyéről, odaszaladt az ajtóhoz és üvöltve mondta:

-         Nem igaz, hogy nem látod, hogy szeretlek! Szerelmes vagyok beléd már egy fél éve! Még Oszkár is látta rajtam, csak Te nem! Nem bírom már magamban tartani, nem érdekel, ha nem is szólsz hozzám többet! Tiszta szívemből szeretlek és nem tudok mit tenni! Tudom, hogy te nem szeretsz, de tudnod kellett! – azzal elrohant, rám csapva az ajtót.

Egyedül maradtam az irodában, s az ajtót bámultam. Mintha nem is velem történne az egész, annyira hihetetlen volt a számomra, hogy Béla ezt mondta nekem. Az nem lehet, hogy nem vettem észre semmit?! Az agyam vissza-vissza pörgette az előbb történteket, de mintha nem is velem történt volna, mintha csak egy filmet néznék. Aztán úgy fél óra múlva, amikor már elmúlt kissé a zsibbadás, felbukkant bennem néhány kép. Májusban felköszöntöttek a szülinapomon, és Béla ragaszkodott hozzá, hogy Ő adja át nekem a virágot. Amikor puszit váltottunk, olyan vörös lett, mint a rák. Vagy amikor egy üzleti megbeszélésen féltékeny lett az egyik férfira, aki udvarolt nekem. Egy másik alkalommal, szintén egy üzleti út során a főnök meghívott bennünket egy ebédre és amikor végeztünk, Béla egy csokit nyomott a kezembe (a kedvencemet). Nem beszélve a célozgatásokról, aminek akkor nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Rengeteg kérdésem volt, de nem volt kinek feltenni, mert nem volt sehol. Több mint egy órát vártam, mire visszatért.

-         Hol voltál? – kérdeztem és az izgatottságtól alig tudtam nyelni.

-         Sétáltam. Meg kellett nyugodnom. Veled mi van? – és csak egy kicsit remegett a keze, ahogy rágyújtott a sokadik cigarettájára.

-         Kicsit megdöbbentem. Szerintem, te félre beszélsz. Nem hiszem, hogy szerelmes vagy belém, szerintem csak a nemrégen átélt csalódásod miatt vagy ilyen és meg vagy zavarodva. Vagy lehet, hogy így akarsz Elvirának visszavágni – mondtam meggyőződéssel a hangomban, hiszen még most sem tudtam elfogadni a helyzetet. Elemeztem neki az állapotát, mintha egy beteg gyereknek magyarázná a doktor néni, miért dagadt be a mandulája.

-         Hidd el, igazat mondtam. Nem hazudtam neked soha. Miért mondanék ilyet, ha nem lenne igaz? – győzködött hevesen.

-         Mert megbántott vagy, és így akarsz vissza vágni. Különben is, miért nem mondtad eddig? Hétfőn külön leszel a feleségedtől, csütörtökön pedig szerelmet vallasz nekem. Te nem furcsállanád? – érveltem.

-         Nem vagyok megbántott. Nem mondom, hogy jól esett, amit Elvira csinált, de nem szeretem már rég, ezért nem is fáj a hiánya. Hidd el, örülök, hogy megszabadultam tőle. Szólni pedig azért nem szóltam, mert egyrészt gyáva voltam. Ha még nem tudnád, a másik nevem „Majré Pajtás”, elég nehéz volt összeszedni magam, hogy meg merjem mondani az igazat. Másrészt pedig én eddig egy kapcsolatban voltam, úgy tudtam, hogy gyerekem lesz, tehát próbáltam elnyomni magamban az érzéseimet. Különben pedig úgysem foglalkoztál volna velem, mivel nős voltam és ismerlek már annyira, hogy te nem vagy „olyan” lány.  Ráadásul ez nem is az én stílusom. Eddig ha kapcsolatban voltam, mindig hűséges voltam –

-         Oké. Igaz, ha hamarabb mondod, nagyon csalódtam volna benned. Bár én még mindig azt mondom, hogy ez egy félreértés és még az is lehet, hogy visszamész a párodhoz. Egyébként is, mi csak munkatársak vagyunk, semmi több! Ezt pedig visszaadom neked – vettem ki a táskából a versét. Tudtam, hogy ezzel megbántom, de ez is volt a célom. Nem nyúlt a papírért.  

-         Lehet, hogy még csak munkatársak vagyunk. Egyelőre. Hidd el, én őszinte voltam hozzád, tényleg szeretlek. Nem tilthatod meg, hogy szeresselek, nem tudok és nem is akarok többé parancsolni az érzéseimnek. A vers pedig a tiéd. Neked írtam és ha nem tetszik, tépd szét. Azért remélem, hogy egyszer több leszek, mint a munkatársad –válaszolta és ismét el akart kísérni az állomásra. Megkértem, hogy ne jöjjön. Nem akartam, hogy hiú reményeket keltsek benne.

            Így kezdődött a mi mély barátságunk, ami részemről barátságnak indult. Kitartóan bontogatta a köztem és közte felépített falat, amit előítéletből és félelemből építettem. Rendszeresen írt nekem verseket, egyszer még egy gitárral slágereket is énekelt nekem, ami persze nagyon tetszett. Fokozatosan megkedveltem és leveleztünk egymással, mivel a munkahelyen egyre ritkábban voltunk egyedül, így hát így kommunikáltunk. Decemberben már éreztem, hogy többről van szó, mint szimpátia és amikor már éjjel nem tudtam aludni és karácsony előtt elutasítottam egy fiatal srác közeledését azzal az indokkal, hogy nem akarom, hogy egy „másik barátom” megbántódjon, tudtam, hogy több van köztünk, mint munkakapcsolat és barátság. Lassan megszelídített, mint a kisherceg a rókát. Karácsonyra már tisztában voltam vele, hogy szerelmes vagyok belé. Lehet, hogy közre játszott az is, hogy rengeteg szerelmes levelet és általa írt verset írt nekem, minden nap kikísért az állomásra és a beszélgetéseink során egyre jobban megismertem, de az eddigiektől eltérően nem testi hanem lelki vonzalmat éreztem először és nem a szép szemeibe, hanem a szép lelkébe szerettem bele. Sokat vívódtam vele és magammal. Olyan volt ez, mint egy tangó. Harcoltunk minden nap egymásért, miközben vonzott engem, mint lepkét a láng. Mégis volt egy óriási akadály, ami bennem épült fel és nagyon nehezen romboltam le. Rettentően zavart a huszonnégy év korkülönbség. Igaz, Béla nem nézett ki negyvennégy évesnek, mindenki harminckét-harmincháromnak saccolta és a baráti köre csak velem egykorúakból állt, de mégis zavart. Talán azért, mert apám gyerekkori barátja volt, s anyám egy évvel volt fiatalabb nála és féltem, mit fognak szólni az emberek. Neki ez nem volt probléma, hiszen minden kapcsolata fiatal nőkkel volt, sosem volt korabeli nőkkel dolga. Sokat győzködött, hogy ne foglalkozzak vele, mit mondanak mások, merjek boldog lenni, de nehezen ment. Végül mégiscsak kialakult egy „titkos, tiltott szerelem.”

"Nem vagyok fiatalabb nálad. Nem számít, milyen öreg vagy, milyen fiatal vagy. Csak az számít, amit érzünk. Nem érdekel, hogy gazdag, szegény, hogy százéves vagy, vagy húsz. Ha az ember szeret valakit, akkor ezek a dolgok nem számíthatnak."
(Danielle Steel)

 Januárban már együtt voltunk, de csak márciusban vállaltam fel nyíltan a kapcsolatunkat és oda is költöztem hozzá.

              Nagy szegénységben, de nagy boldogságban teltek a napok, hónapok. Novemberben összeházasodtunk és rá egy évre megszületett a gyönyörű kislányunk. Közel tizenkét évig semmi sem zavarta a szerelmünket, hiába volt intrika, furkálódás a család és az ismerősök részéről. Voltak nehéz pillanataink, se sosem kettőnk között, inkább anyagilag éltünk nagyon nehezen. Végül mégiscsak talált jó munkát, amit megfizettek és szeretett is, nekem is volt munkahelyem, a házunk viszonylag rendben volt és a lányunk értelmes, kedves, jól nevelt tinédzserré vált. Arra gondoltunk, hogy most már kettesben is elmehetünk ide-oda néha, úgy mint régen, amikor borzasztó dolog történt.

            Szabadságon volt, a gyerek a keresztlányomnál, úgyhogy kedvünkre szerethettük egymást. Nagyon meleg nyári reggelre ébredtünk. Július tizedike volt és miután gyorsan felöltözött, kiült az udvaron lévő padra, elszívni a szokásos reggeli cigarettáját, amíg én elkészülök. Mint mindig, együtt akartunk menni a boltba vásárolni. Amikor felöltöztem, kimentem az udvarra és szóltam neki, hogy mehetünk. Azt mondta, nagyon zsibbad, úgyhogy inkább menjek egyedül. Máskor is zsibbadt már a keze és a lába, gondoltam, ez is olyan, mint a többi, majd elmúlik.  Közel lakunk a bolthoz, úgyhogy hamar otthon voltam. Akkor már az egész teste zsibbadt, szédült és nem igazán tudott menni. Kért egy kávét és csinált néhány tornagyakorlatot, hátha jobban lesz. Ekkor valamelyest enyhült a zsibbadás, már csak a bal oldala zsibbadt. Nem is akart orvoshoz menni mivel eddig sosem volt beteg, én erősködtem, hogy menjünk be. Végül engedett és a háziorvos oxigén-hiányra gyanakodva felírt neki egy gyógyszert ami kb. tizennégy nap után fejti ki a hatását. Kicsit megnyugodtunk és hazamentünk. Öt napot volt otthon és nemhogy javult, de rosszabbodott az állapota. Nem akart vissza menni az orvoshoz,  mire végül a hatodik nap addig erősködtem, míg vissza nem jött velem. Rossz előérzetem volt, mert már az első nap felmerült bennem, hogy másról lehet szó, s szerintem agyinfartust kapott. Az anyja is ebben a betegségben szenvedett, ezért is éreztem úgy, hogy talán itt is ez a gond. Amikor meglátta a háziorvos, azonnal mentőt hívott. A DIAGNÓZIS AGYINFARTUS. Akkor még csak sejtettem, mit is jelenthet ez. Persze már az első nap nehezen mozgott, s a bal kezét alig tudta emelni. Mire néhány nap múlva haza jött a kórházból, úgy nézett ki, mint egy hetvenéves ember. Alig tudott beszélni, járni, enni. Ez már két éve történt. Ez idő alatt annyira leépült, hogy nemrég fel kellett mondanom a munkahelyemen, persze őt is nyugdíjazták, s halvány árnyéka csak önmagának. Nem nagyon beszél velünk, egész nap fekszik és a plafont bámulja, mivel nehéz neki ülni is. Minden gond rám szakadt és az addig nélkülözhetetlen tanácsai nélkül egyedül maradtam. A lányunkkal sem beszél, pedig a betegség előtt nagyon jó volt a kapcsolatuk, sokat játszottak és beszélgettek. A legfájóbb az, hogy már meg sem tud ölelni. Esténként úgy aludtunk el, hogy odabújt hozzám, a derekamra tette a kezét én pedig fogtam az övét. Most nem lehet hozzá érni, mert fájdalmai vannak és beremeg a bal keze. Mindig szomorú, kedvetlen, szótlan. Ha kérdezek tőle valamit, nem válaszol. Régebben gyakran mondta, hogy meg akar halni, nem akar így élni már, de amióta egy alkalommal sírógörcsöt kaptam emiatt, azóta nem mond ilyeneket. Néha, nagy ritkán felvillan a régi önmagából  valami, de ez tényleg csak egy villanás. Tehetetlen vagyok, nem tudok rajta segíteni, nem tudom visszahozni azt a csodálatos férfit, akit szerettem és még mindig szeretek.

Ez a betegség elrabolta a szerelmemet és soha többé nem kapom vissza!  

"A szerelemben nincsen sem szégyenkezés, sem tartózkodás, a szerelem két ember közös tulajdona, akik közt nincs semmiféle korlát vagy büszkeség, mert ami az egyikkel történik, az történik a másikkal is, mert minden érzésük, minden mozdulatuk, testük és lelkük minden rezzenése közös."
(Daphne du Maurier)