Első könyv

Lépcsők

I.

A vér végigfolyt a fehér csempén, én pedig belerúgtam még egyet a mozdulatlanul fekvő testbe.

- Én megmondtam, hogy megdöglesz… Ne szórakozz a szőkével…

Eltettem a fegyvert, és elindultam a hideg folyosón visszafele. A kitört ablakokon keresztül befújt a szél, kintről behallatszott az éjszakai állatok által keltett zörej.

Kiérve az épületből megcsapott a külváros ócska bűze. Ez volt a legundorítóbb rész mind közül. Hajléktalanok, és munkanélküli, csóró emberek lakták. A lepukkant házakból néhol némi fény szűrődött ki, biztosan valami rémes szappanoperát néztek. Nincs más örömük szegényeknek az életben, csak ezek a szar műsorok.

Beszálltam a fekete terepjárómba, és indítottam, még mielőtt megtalálna magának valami csöves, és megpróbálna lejmolni tőlem. Úgyis lelőném, mint egy patkányt.

Nem többek ezek sem…

II.

„Az élet olyan, mint egy öreg motor. Ha nem megy, jól be kell rúgni.” –mondogatja folyton egyik kollegám, és ő tökéletesen követi is ezt a hitvallást. Már vagy fél éve nem láttam józanul. Ennek ellenére ő az egyik legjobb embere a cégnek. Ha nem a legjobb…

Most is hozzá tartok. Nem bírok hazamenni. Egyszerűen megöl a magány. Van, hogy órákig képes vagyok bámulni egy-egy foltot falon, anélkül, hogy megmozdulnék. Érzem, ahogy lezsibbad az agyam, és lassan „rám mászik” egy olyanféle reménytelenség, és kilátástalanság, ami elég közel visz ahhoz, hogy a tarkómhoz emeljem a fegyverem. Ilyenkor aztán gyorsan felpattanok, lerahonok a lépcsőn, bevágom magam a kocsiba, és nekiállok menni. Menni, a kihalt utcákon, keresztül azokon a helyeken, ahol régen éltem, és próbálni elfelejteni azt, hogy mi volt mindez előtt.

Talán annak a legnehezebb, aki túlélte. Mondták, megmondták, hogy előbb-utóbb eljön, de senki nem hitt akkor benne. Az inkák is megmondták, hogy 2012-ben világvége lesz. Ha nem is lett vége, de nagyon közel állunk hozzá.

Az egész 2011. tavaszán kezdődött, mikor egy hatalmas cunami végigsöpört Japánon, tönkretéve egy addigi virágzó civilizációt. Az atomerőművek befuccsoltak, hiába hűtötték őket. Egy ideig ment, aztán egyszer csak, mikor már azt hitték minden rendben lesz, egy nagy robbanás rázta meg a földrészt. Felrobbant az egyik, aztán pedig egy másik is. Az emberek pánikszerűen menekültek, ők maguk sem tudták igazán hova. Csak el, minél messzebbre. A csernobili robbanás utáni szennyezettség több százszorosát mérték, több millió ember halt meg pár napra a katasztrófa után. Ez pedig elindított egy láncreakciót. A környezetbe kerülő sugárzó anyagok felborították a természet rendjét, a világon mindenfele szélsőségesen megváltoztak a viszonyok, sok volt a savas eső, a nővények kipusztultak. Élelmiszerválságba került a világ. Iszonyatos állapotok uralkodtak.

A világ „nagymenői” persze összegyűltek, mint mindig, de semmiféle okos elhatározásra nem jutottak. Az Európai Unió, mivel nem tudtak megegyezni a munkamegosztáson, fél év alatt szétesett. Minden ország megpróbált egyedül boldogulni. Hol több, de inkább kevesebb sikerrel. Újra bevezették az élelmiszerjegyet, és megkezdődött a kaja fekete piacon való árusítása. Nagyon sokan ebből gazdagodtak meg… Az Olasz Ételmaffia, ahogy világszerte hívták őket, milliós vagyonra tett szert, és gyakorlatilag egy év alatt uralma alá hajtotta a fél világot. A másik nagyágyú Oroszország volt. Ők is azt tették, csak kevésbé burkoltan. 2013 novemberében kitört az Orosz-Német földháború, amely mindössze hét hónapig tartott, de annál több áldozatot követelt. Az oroszok győztek, Európa két részre szakadt. Az egyik felét az olaszok, míg a másikat az oroszok uralták.

Nekünk átlagembereknek mindez tökmindegy volt, hiszen a legkisebb gondunk is nagyobb volt ennél. Élelmiszert csak fejadagra, vagy kajajegyre kaphattunk, hosszú sorban állás után. Nem volt munka, hisz teljesen felborult az eddigi rend. A kórházak tele voltak betegekkel, a temetők hullákkal. Mindenféle, eddig ismeretlen betegség ütötte fel a fejét. Ezek általában gyors lefolyásúak, és roppant fájdalmasak voltak. Nem volt gyógymód, vagy ha lett is volna, nem volt ember, aki azt megfizesse. A szüleim is így haltak meg…

Én egyetemista voltam, mikor beütött a krach. Vidám, bulizós, átlagos húsz éves, akinek a világon a legnagyobb gondja csak annyi volt, hogy kitől szerez majd puskát a zh-khoz.

Aztán eltelt négy rohadt év, és minden széthullott. Áldom az eget, hogy elkezdtem oroszul tanulni. Pedig akkoriban ez nem volt nagy divat. Ha ez a tudásom nem lenne, ugyanott lennék, mint azok a prolik ott a város szélén. De nem mondom, hogy a munkámhoz csak ennyi kell, mert kell hozzá egy jó adag becstelenség, és erőszak is, de ahhoz hogy manapság boldogulj ez elengedhetetlen. Kiveszett belőlem minden félelem ezalatt a pár év alatt.

Holott nekem még lenne is mit féltenem…

III.

- Hogy vagy? – kérdeztem tőle, majd lehuppantam a nagy bőrkanapéra.

- Mint eddig… - válaszolt kurtán, majd meghúzta a boros üveget. Róla tudni kell, hogy nagy borrajongó. Amikor megismertem még csak pohárból itta, és az öröm kedvéért. Most már üvegből issza, és a túlélés miatt.

- Tudod, az élet már csak ilyen… - sétált oda a hatalmas üvegablakhoz és kinézett rajta. –Egyszer fenn, egyszer lenn. Én most épp marhára lenn vagyok.

Lehajtottam a fejem. Nem tudtam mit mondani. Hiszen nincs annál rosszabb, mint egy kisbabát elveszteni. Még fél éves sem volt a kislány. És imádták a szülei. Főleg az apja…

- Mondanék valami okosat, de nem tudok…

- Tudod, van, amikor nem is kell mondanod semmit… - nézett rám. - Vannak olyan dolgok, amikre nincs magyarázat. Mint erre az egészre, nincs, egyszerűen nincs, érted.

Az asztalra dőlt, ahol a kislány képe mellett egy másik bekeretezett fotó is leledzett. Öt fiatalt ábrázolt, egy szökőkút előtt álltak. Jobb oldalt egy rövid szőke hajú lány a napszemüvegét igazgatta, miközben egy magas srác épp szamárfület próbált mutatni neki. Mellettük egy vidám párocska mosolygott a kamerába, a vigyorgós barna szemei csillogtak, a fiú pedig gyengéden ölelte át. A kép másik sarkában egy nagyra nőtt, kócos pasi támaszkodik egy világos szőke, hullámos hajú leányzóra, aki megvető, de egyben pajkos pillantást is vetett felé.

- Ez milyen régi… - sóhajtottam, majd a kezembe vettem a fotót.

- Nemrég találtam a gépen, gyorsan ki is nyomtattam… - húzta el a száját.

- Amikor még azt hittük a legnagyobb ellenségünk a Neptun-rendszer – röhögtem el magam, majd évekig gyűjtögetett gombócot akadt meg a torkomon.

Hiszen ezek közül az emberek közül, csak kettővel tartom igazán a kapcsolatot. Volt, aki elköltözött, néha beszélünk az interneten, van aki máshová ment férjhez, és van aki azt mondta, haza kell mennie, és azóta nem hallottam felőle. Ketten pedig neveltek egy gyereket fél évig…

- Dolgozol a héten? – kérdezte aztán pár perces csönd után.

- Volt egy melóm tegnap… Nem volt nagy ügy – húztam meg a vállam.

- Hogy bírod?

- Jól fizet… - mosolyodtam el.

Ő is ezt tette. Tudta, hogy jó helyen vagyok. Tudta azt is, hogy egy idő után belefásulok majd.

- Nem tudom meddig megy ez így – nézett el az ajtó felé.

- Senki nem tudja… - mondtam.

Totális létbizonytalanságban tengődtünk már évek óta. Habár a gyárak felszívtak valamennyi embert, az állam és a nagyobb bankok kezdtek talpra állni, mégis minden olyan káoszos volt. Rettegtünk, hogy épp ki veszi át a hatalmat vagy mikor fog kitörni egy újabb háború.

Minden korrupt lett, és a legjobb helyek mindig a tűzközelben voltak. Én pedig már elég közel kerültem hozzá. Ő is.

- Arra gondoltam, átkérlek hozzánk – közölte némi gondolkodás után.

- Naneee! Hogy te legyél a főnököm? – háborodtam fel. – Szó se róla.

- Ugyan, tudod, hogy nálunk kevesebb a rizikós meló. Egy kis sofőrködés, néha pénzbehajtás, de semmiképp sem az, amit most csinálsz – mondta szigorúan. –Tudod te is, hogy ez az eszetlen hentelés nem a te műfajod. Tönkreteszed magad. Én tudom, hogy dühös vagy, tudom, hogy haragszol a világra, én is, de hagyd ezt azokra, akiket nem vár senki haza.

Először egyből nemet akartam mondani, aztán elgondolkodtam.

Igaza volt…

Második könyv

tető

I.

Még mindig nem voltam biztos benne mit is akarok csinálni. Nem akartam otthagyni ezt a munkát! Egyszerűen nem bírtam, annyira kevés ilyen hely volt! Viszont Adamnak meg igaza volt abban, hogy ezt nem lehet örökké csinálni. Még előttem az élet.

Megigazítottam a puskámat. „Nem lesz ez így jó… Nagyon nem” –motyogtam, majd állítgattam rajta valamit. Lenéztem a negyedikről. Csendes volt az utca, sehol senki, csak néhány kóbor kutya futkozott ide-oda. Kaját kerestek a kukákban, látszólag nem túl sok sikerrel.

Megremegtem, ahogy a kicsit csípős kora nyári szél végigsimította a bőrömet. Rég éreztem ilyet, furcsa volt, hogy egyáltalán normális nyarunk lett volna. Általában mindig zuhogott valami, vagy ha nem, akkor hűvös volt. Hiányoztak a régi nyarak, mikor csak kiült az ember a teraszra, és hallgatta a tücskök ciripelését, megbontott egy sört, és élvezte az életet, a pillanatnyi gondtalanságot.

Felnéztem az égre, a csillagok szabálytalan rendben sorakoztak fel a nagy, fekete égi harcmezőn. Legalább ez nem változott. Aztán gyorsan az órámra pillantottam, meglepve konstatáltam a tényt, hogy már megint elnézelődtem az időt. Újra a puska fölé hajoltam, és még valamit állítottam a szögön!

- Tökéletes – motyogtam – bumm a fejbe, és volt gond, nincs gond!

- Ezt én is pontosan így gondolom! – jött egy hang a hátam mögül, én pedig megfordultam, és szembe néztem egy Colt-tal.

Akkor megijedtem…

II.

- Basszátok meg! Hogy a fenébe tudtok ilyen mocsokban élni? – néztem körbe a koszos albérleten.

- Rám ne nézz, én csak most költöztem ide! – röhögött.

- Káosz - Néztem végig a mosogatóban halmokban álló koszos edényen, amelyen a maradékok már némi szagot is árasztottak.

- Én itt el fogok mosogatni… - léptem be a szobába, ahol szintén nem fogadott nagyobb rend.

Ruhák, cipők szanaszéjjel, a szekrényen jó pár hónapos por, valami terráriumféle, amiben valaha valami állatok laktak. Egy nagy tv, amire egy X-Box van rákötve, de az sem működik, mert elromlott a kontroller. Nabumm… Egy hokedlin egy kisebb készülék, antennával, azon be lehet fogni pár adást. Kisvártatva be is nyomtuk, valami hülye jósműsor ment éppen. Sosem értettem emberek hogy lehetnek annyira hiszékenyek, hogy beveszik ezt a maszlagot. Felhívod, és megtudod a jövőt, meg kapsz pénzenergiát! Hogyne, én meg az angol királynő vagyok.

Míg ezeken tanakodtam, Matt kb. háromszor lefejelte a csillárt, persze nem szándékosan, csak ebben a lakásban valahogy semmit sem az ő méreteire terveztek. Aztán inkább úgy döntött leül az ócska kihúzható kanapéra.

- Nem jössz ide? – kérdezte.

- Csak leteszem egy olyan helyre a kocsi kulcsot, ahonnan nem mászik el – húztam el a számat, majd a laptop mellett találtam egy viszonylag tiszta placcot.

- Éreztem némi iróniát a megszólalásodban, – húzott oda magához – bár nálad ez nem meglepő.

- Látod… - mosolyogtam rá.

Matt közel hajolt hozzám, és a nyakamat kezdte el csókolgatni. Kicsit eltoltam magamtól, aztán hátralöktem az ágyon, és pajkosan ránevettem.

Kihasználtuk az időt, amíg a lakótársai odavoltak, és utána még a nevemet is aranyba foglalták, hiszen még elmosogatni, és rendet rakni is volt időm.

Azóta ez a tömbház üresen áll…

III.

Lassan levettem a kezem a puskáról, és felemeltem. Tudtam, hogy most én vagyok kiszolgáltatott helyzetben, és azt is tudtam, hogy aki nekem szegezi a pisztolyt, nem fog habozni, ha arra kerül a sor.

- Oké, elengedtem a puskát! – közöltem vele nyugodt hangon, majd mindkét kezemet a feltartottam.

- Lassan állj fel, és lépj hátra két lépést… - most már nem a fejemnek, hanem a hátamnak nyomta a fegyvert.

Megtettem, amit kért, aztán csendben vártam mi fog következni. Igazából végigfutott az agyamon, hogy valahogy megpróbálok meglépni, de inkább nem kockáztatok. Így több esélyem van arra, hogy megkegyelmez. Ha pedig nem, hát akkor ez ennyi volt…

Hallottam, hogy az alak közelebb lép, éreztem a parfümje illatát, aztán pedig a kezét, ahogy végigsiklik a csípőmön, és megmarkolja a fenekemet. Másik kezével közben a mellemet fogta. Úgy tűnik eltette a pisztolyt. Itt lenne az ideje annak, hogy lelépjek. Épp ki akartam magamat szabadítani a szorításból, mikor egy határozott mozdulattal maga felé fordított, és megcsókolt. Én pedig vissza. Olyan finom csókja volt, és annyira jó érzés öntötte el a testemet, ahogy simogatott. Egyre jobban hozzásimultam, és szinte vágytam minden egyes érintésre. Aztán felkapott, én a derekára kulcsoltam a lábaimat, ő pedig közben már kikapcsolta a melltartómat is, és a csupasz melleimet csókolgatta. Olyan állatiasan és ellentmondást nem tűrően közeledett, hogy esélyem sem volt ellenkezni. Nem mintha akartam volna. Kellett nekem ez a férfi. Ott és akkor a négyemeletes ház tetején. Eközben egy magasabb betontömbre rakott, pont olyan magasságba, hogy aztán könnyen belém tudjon hatolni. Mindenem lüktetett, remegő kézzel engedtem ki az övét. Mohón lehúztam róla az alsónadrágot, és a számba vettem a kemény, merev farkat. Nem hagyta, hogy sokáig élvezzem az ízét, jobb kezével hátralökött, ballal félrehúzta a tangámat, és mire feleszméltem, már bennem is volt. Először csak kisebbeket lökött, aztán teljesen belém nyomta méretes hímtagját. Nagyokat nyögtem, sikítani nem mertem. Olyan volt, mintha tudná mit szeretek, és ismerné minden egyes mozdulatomat, rezdülésemet. Imádtam.  Már mindenem remegett, mikor egy mozdulattal megfordított, feltérdeltetett a kőre, és hátulról kezdett el dugni. Ez volt a kedvenc pózom, valamiért ilyenkor tudtam a legnagyobbat élvezni. És ő csak csinálta, csinálta, mint egy gép, legalább fél órán keresztül, én pedig már azt sem tudtam milyen nap van. Aztán hirtelen abbahagyta, ismét megfordított és a mellemre élvezett. Pár másodpercig csak lihegtünk mindketten, majd zsepit nyújtott felém…

A munkát természetesen nem tudtam elvégezni, azt hazudtam, megtámadtak és csak nehezen szöktem el. Néhány hét pihenőre küldtek.

Harmadik könyv

 Csak egy lakás a földszinten

I.

Nem volt sem időm, sem kedvem a zárral szarakodni, úgyhogy egyszerűen csak berúgtam az ajtót. Valami iszonyú büdös csapta meg az orromat. Oké, hogy ez egy elhagyott lakás, bedeszkázott ablakokkal, de akkor sem kéne olyan szagának lennie, mint egy pöcegödörnek. Zseblámpával körbevilágítottam először az előszobán. Itt még semmi extra, csak rohadt sok por, és mindenféle ízeltlábúak fogadtak. Aztán továbbmentem a szag irányába. Lassan bekémleltem a fürdőszobába, ahonnan egyből vissza is hőköltem, aztán próbáltam nem kidobni a taccsot. A fürdőkádból egy több hónapos, már szanaszét ázott, és folyt hulla nézett rám a szeme helyén tátongó fekete üregeivel. A kukacok, amelyek meglepték az oszló testet, már a padlón is százával nyüzsögtek, ellepve egy másik, jóval régebbi tetemet is.

- Mi a kurvaélet! – kiáltottam fel, majd egyből tovább is mentem. – Ne feledd kislány, csak egy táska kell! Hozd el a táskát! – motyogtam magamban, miközben a konyha felé vettem az irányt. Bár ne tettem volna, a helyzet itt is majdnem olyan rossz volt. A fazékban egy koponya úszkált, az padlón pedig szétfolyt belekben tocsogtam. Még egész frissnek tűnt ez a mészárlás, kivéve a fejmaradékot, az már szerintem több éve ott ázott abban a mocskos lében.

Nem tudtam mire számítsak még, de a sírógörcs kerülgetett.

- Hol lehet az a rohadt táska! – üvöltöttem, miközben ócskábbnál-ócskább edényeket söpörtem ki a szekrényekből. De nem találtam mást, csak csótányokat.

Tovább mentem a szobába, ahonnan pár másodperc múlva sikítva rohantam is ki. A plafonról egy félig elrohadt férfi lógott, az élősködők potyogtak róla. Nem lehetett régi a hulla. Egyre jobban kezdtem megijedni, itt bizony valaki még garázdálkodik. Méghozzá valami pszichopata sorozatgyilkos. Villámgyorsan átvágtam a mocskos szobán, sé próbáltam nem odafigyelni semmire. Kinyitottam a szekrényajtót, ahol dohos ruhák tömkelege fogadott.

- A franc essen beléd! –söpörtem ki mindent, nem törődve azzal, hogy éppen mire is lépek rá, vagy mibe nyúlok bele. Minél előbb végezni, és kész.

Aztán az egyik kisebb szobából mintha valami nyögdécselést hallottam volna. Eltoltam az ajtó elé helyezett ágyfélét, és berúgtam az ajtót.

- Te atya úr Isten! – nyitottam tágra  a szemeimet, majd szinte gondolkodás nélkül odarohantam a szoba közepére a megkötözött lányhoz.

A lány nem lehetett több 12 évesnél, csak egy ócska ing volt rajta, szája bekötözve. Egy oszlophoz bilincselték a kezét. Testét sebek borították, néhány már csúnyán elfertőződött. Szinte körbe sem néztem a szobába, talán jobb is, elég volt, amit félhomályban láttam. Fiatal lányok hullái hevertek szanaszét, némelyik már egészen mumifikálódott állapotban.

- Hogy hívnak? – kérdeztem tőle, miután kivettem a szájából a rongyokat.

- Ste… Ste… Stefany… - sírta el magát.

- Én Stella vagyok… Most szétlövöm a bilincsedet, ne ijedj meg! – léptem hátrébb, majd tüzeltem, a fém szépen kettényílott.

- Stefany! Nézz rám! – vettem a kezembe a fejét. – Nekem kell egy táska! Nem találkoztál vele?

A kislány nem szólt, csak egy ládára mutatott a sarokban. Odarohantam, és felnyitottam. Valóban ez volt az. Kiemeltem a patkányok által már megkezdett régi bőröndöt, aztán kézen fogtam a lányt.

- Stefany, tudsz járni? – kérdeztem tőle, mire bólintott, és belém kapaszkodva az ajtó felé bicegett.

A lakásból kiérve, a lányt a kocsihoz vezettem.

- Tudod mikor szokott hazajönni ez az állat? – adtam a kezébe egy csokit.

- Hamarosan… - nyögte, majd szinte egészben lenyelte a darab édességet.

II.

- Te mit vennél egy ilyen bulira… - kérdezte Matt, miközben az italbolt előtt ültünk a kocsiban.

- Én a legutóbbi buliba skót whisky-t vittem… - húztam meg a vállamat.

- Jó,de neked ilyen kifogyhatatlan készleted van – húzta fel a szemöldökét.

- Nehogy azt hidd! – néztem rá mérgesen, mire egy puszit nyomott az arcomra.

Pár percig még tartott valami kismonológot, de arra már nem igazán figyeltem oda. A kormányon doboltam, közben az ide-oda suhanó felhőcskéket néztem az égen. Gondolkoztam. Féltékeny voltam. Igazából nem volt nekem ő senkim, mégis iszonyúan féltékeny voltam, mert ismertem. Szerette a nőket, és ez a dolog kölcsönös volt. És ettől evett a fene…

- Kitaláltam! – ugrott ki végül az anyósülésről, és beviharzott a boltba.

III.

Az ajtóban álltam. Hallottam ahogy nyílik, és készültem. Aztán kinyílt és a másik oldalon megjelent egy csuklyába burkolózott alak.

- Megvagy, te köcsög! – szegeztem rá a fegyvert.

Utólag meggondolva ez egy elég nagy butaság volt, hiszen bele sem gondoltam, mi van, ha neki is van fegyvere.

- Te meg? – kérdezte, mire én se szó se beszéd lábon lőttem.

Ahogy összecsuklott, a fejéről leesett a kucsma, és egy fiatal nő képe jelent meg a szemem előtt.

- Azta kibaszott… - léptem hátra.

- Férfira számítottál mi? – köpött a mocskos padlóra.

- Hogy lehet valaki nő létére ennyire aberrált?! – mentem oda hozzá, és rúgtam bele párat.

- Te ezt nem érted… - nézett rám zsírós, kócos, haja mögül.

- Nem is igazán akarom! Erre nincs magyarázat! – üvöltöttem.

- Ezek itt mind… - kezdte – Megérdemelték…

- Az a kislány ott a hátsó szobában?! Pont úgy nézett ki tényleg… - szegeztem neki a fegyvert.

- Szörnyek ezek mind! Pokoli teremtmények! – sírt – Nem szabad a világra szabadítani őket.

- Én ezt nem hallgatom tovább! – néztem rá undorral, majd fejbe lőttem.

Átléptem a hullán, becsuktam az ajtót, és többet még csak a közelébe sem mentem a háznak…

folyt.köv.