Hosszú út állt mögötte. Amióta eljött csak az a kis krumpli volt a gyomrában amit akkor evett éppen amikor történt a dolog...Soha nem hitte volna, hogy egyszer tényleg megteszi. Egyszer tényleg feláll, azt mondja elég volt, és elindul. El, ki a nagyvilágba , mindegy hova , csak el innen. Érdekes az ember működése. Hiába van nagy lelki bánat, hiába érzi, hogy számára szinte vége a világnak, attól még megéhezik, megszomjazik, előjönnek a hétköznapi szükségletei. Ő is éhes,szomjas, és az életét adná egy puha ágyért. Valahogy mégis felszabadultnak érzi magát. Nem gondolja azt, hogy veszített...Sőt, mintha most, életében előszőr nyert volna. A szabadságot. Először tudta teljesen megérteni a szót: szabadság.

  A közelben kolomp szólalt meg. Lassan felállt a kis farönkről, ahol nem tudja mióta ülhetett. Közelebb merészkedett a hangokhoz. Valaki halkan dúdolt. Egy juhász volt, a juhaival. Szalonnát sütött, talán ennek az illata hamarabb elért hozzá mint a kolomp hangja. Megigazította a helyhez nem igazán illő városi ruháját, és még közelebb ment. A férfi felemelte a szemét a kunkorodó szalonnáról. Nem mosolygott, csak a szeme.

 Jó napot kívánok- rebegte halkan az asszony.

 Adjon az Isten! -hangzott a felelet.

Csak intett, hogy jöjjön közelebb. Nem kérdezte, kér-e enni, odanyújtott egy darab szikadt, zsírral csöpögtetett kenyeret rátette a szalonnát, és komótosan másikat szúrt a nyársra. Valami lehet ezeknek az embereknek a lelkükben...amivel megérzik mikor kell hallgatni, mikor nem kell kérdezni. Az asszony mohón falta az ételt. Életében ilyen finomat nem evett. Néha félénken a juhászra mosolygott, az még mindig csak a szemeivel viszonozta.

  Nem vette észre hogyan került a kalyibába a durva matracra. Evés után elnyúlt a friss fűvön, és elaludhatott. Bizonyára a férfi vitte be. Holtfáradt volt, fel sem ébredt. Most amint kinyitotta a szemét, az első amit látott a tűz fénye volt, előtte kissé görnyedten bóbiskolt a férfi. Arcvonásai meglágyultak álmában, szája sarkában mosoly bújkált.

Az asszony végtelen hálát érzett. Ez az ember nem kérdezett, csak adott. Ételt, aztán a saját ágyát, meleget...Sokáig nézte álmában, aztán belealudt ő is.

  Még nem pirkadt mikor újra felébredt. Most a férfi nézte őt álmában. Nem kapta el a szemét róla amikor felébredt. Tovább nézte. Aztán halkan beszélni kezdett:

  Olyan vagy mint ő...pontosan olyan...Hiába volt ő búzakalász-szőke, te meg aranybarna, hiába volt ő húsosabb, te karcsúbb, mégiscsak olyan vagy...Szerettem őt, végtelen szerelemmel. A nap is másképp sütött amíg ő itt volt velem. A csillagok járása  is más volt. Talán még a fű is zöldebb lett a lába nyomában...Amikor dalolni kezdett a madarak is elámulva hallgatták. Amikor rám mosolygott  az én szívem elolvadt, folyékonnyá vált. Amikor hozzám ért, én menthetetlenül vesztem el az ölelésében.

  Aztán eljött az a nap is amikor el kellett őt veszítsem. Elvitte magával a mosolyom...Nem tudok többé nevetni... Mindenki azt mondja, hogy önkezével vetett véget az életének, saját akaratából ugrott le arról a szikláról. Én tudom, hogy nem...Aki ennyire szeretett élni, aki így értett a madarak, virágok, állatok nyelvén, aki így tudott szeretni, az nem akar meghalni...

 És most eljöttél te...Vajon miért vagy olyan, mint ő? Hisz a külsőd teljesen más. És első pillanattól azt érzem: pontos mása vagy neki...pontos mása...

 Az asszony hallgatott. Megdöbbenést, fojtogató könnyeket érzett,amik egy gombócban gyültek össze valahol a torkánál, és most ő is azt gondolta, hogy a szerelméhez tért vissza...

A férfi most elhallgatott és könyörgő szemekkel nézett rá. Nézték egymást. Hirtelen emberek hangját hallották kintről. Mint egy álomból ébredve rezzentek össze, a juhász felállt és elindult az ajtó felé. Az asszony ott maradt , térdeit maga alá húzva ült a kemény matracon, és biztos volt benne, hogy nem a véletlen hozta ide.

( folytatása következik)