Annamária meg csak hallgatta, mint egykor (nem is oly rég), diákkorában, kedvenc történelemtanára élvezetes előadásait. Azokkal ellentétben viszont, most kellő kételkedéssel fogadott minden egyes szót.

   A beszámoló addig a pontig megegyezett az anyja variációjával, hogy boldog családként költöztek ide, amikor Annamária még az eszét sem tudta. Harmóniában éltek. Reggelenként az apa dolgozni ment a közeli építőipari céghez. A babára napközben édesanyja vigyázott. Már ahogy… Apja állítása szerint többször előfordult, hogy megfeledkezett róla. Sokszor még az sem érdekelte, hogy keservesen sír. Volt, amikor a szomszédok mentek át kérdőre vonni az asszonyt a kegyetlen, fülsértő lárma miatt. Közben mit csinált az anya? Nem tudta megmondani senki, mindenesetre, többszöri csengetés után ment csak ajtót nyitni. Hiába kérdezték tőle, mi a fészkes fenét művel, egyértelmű feleletet nem tudtak kihúzni belőle.

   Telt-múlt az idő, és ezek az esetek egyre sűrűbben fordultak elő. A szomszédok között terjengett a pletyka. Ki-ki saját fantáziálása szerint állt elő szebbnél szebb ötletekkel, melyeket aztán továbbadott, majd a hallottakhoz újabb, kitalált mozaikdarabkák kerültek, vagy éppenséggel eltűntek. Szájról szájra terjedt a furcsa asszony mítosza, akár egy népmese, mígnem az apa gimnáziumi osztálytársa, aki három házzal arrébb lakott tőlük, azzal állt a családfő elé, hogy felesége titokban szeretőt tart, elzárkózik az egyik szobába, és, mit sem törődve zokogó lányával, élvezi a férfi társaságát. Hogy ki az illető, nem tudta megmondani. Nem látta még sosem. Ő is úgy hallotta valakitől, és érezte, el kell mondania.

   Apja sokáig halogatta a szembesítést, ám egy nap mégis felesége elé állt, és kereken rákérdezett a dologra. Az asszony határozottan tagadott, felháborodott hangon ostoba, aljas rágalomnak titulálta a vádakat. És a férfi hitt neki. Párja még annyit felhozott a mentségére, hogy rengeteget fáj a feje, sokszor napközben is elalszik, és nem mindig ébred fel, még nagyobb hangzavarra sem. A férj elfogadta a magyarázatot, és egy darabig elfelejtették a dolgot.

   Egészen addig tartott ez a megbékélt állapot, míg egy nap a családfő korábban érkezett haza a megszokottnál. Annamária kínkeservesen ordított. Apja berohant a kis gyerekszobába, és elképedve vette tudomásul, hogy lánya eszeveszetten rángatja a rácsos kiságy oldalát, miközben torkaszakadtából üvölt. És az anyja sehol…

   A családfő átkutatta az egész házat, mire végre rátalált feleségére. A hálószobában, az ágy szélén ült, arcát tenyerébe temette. Férje érkeztére felkapta a fejét. Arca nyúzott, meggyötört volt, szeme vörös a sírástól. Remegő ajkakkal, akadozó hangon suttogta: - Sajnálom. Nem bírom már tovább.

   A férfi kétkedő aggodalommal nézte. Már akkor rájött, nem más lappang a háttérben, mint a mindennapi stressz. Leült felesége mellé, átkarolta a vállát, és gyengéden közelebb húzta magához.

   - Nyugodj meg, drágám! Majd csak átvészeljük valahogy. Itt vagyok melletted, és mindenben segítek neked.

   Az asszony azonban kibújt az öleléséből, távolabb húzódott tőle, majd felállt.

   - Nekem ez már nem elég! – kiáltotta, fittyet hányva a szomszédokra, akik nyilván minden egyes szót kristálytisztán hallottak. – Boldog életem volt… Szabad voltam… Amíg ez a… - Fitymáló mozdulattal intett a kis gyerekszoba felé, ahonnan szakadatlanul hallatszott az egyre fájdalmasabbá fokozódó sírás.

   A családfő elkomorodott. Értetlen, és egyben rosszalló pillantást lövellt felesége felé.

   - Mégis mi ütött beléd? – kérdezte, igyekezve megtartani a viszonylag nyugodt hangnemet. – Ancsikának nagy szüksége van ránk. Hogy beszélhetsz ilyeneket? És egyáltalán, mióta is hanyagolod a lányunkat az ostobaságaid miatt?

   - Á, szóval ostobaság! – kontrázott az asszony. – Minden, amit én mondok és érzek, az ostobaság! Bezzeg ha rólad van szó…

   - Álljon meg a menet! – kiáltott az apa, már nem törődve a finomkodással. – Azért ne egyszerűsítsük le ennyire a dolgokat! Nekem egy percig eszembe nem jutna ilyet mondani. Még ha van benne igazság, akkor sem… Ez a gyerek a mi lányunk, akiért felelősséggel tartozunk.

   De feleségét nem sikerült meggyőznie. Az asszony kirohant a szobából, és bevágta maga mögött az ajtót.

   Ettől kezdve kapcsolatuk gyökeresen megváltozott. Elhidegültek egymástól, kerülgette egyik a másikat. Néha köszöntek, azt is csak félvállról. Ami Annamáriát illeti, az ő sorsát is alaposan megpecsételte e nézeteltérés. Mivel jórészt anyja gondjaira volt bízva – mert ő volt vele otthon –, nem kapta meg a kellő figyelmet és szeretetet, amit megérdemelt volna. Apja ugyan próbálkozott, de többnyire csak este tartózkodott a házban, ezért nemigen volt együtt a lányával. Ráadásul, mint azt most töredelmesen beismerte, nem szívesen járt haza. Ha csak tehette, elhúzta a távollétet, ameddig csak tudta.

   Annamária pedig csak cseperedett és cseperedett, és szülei egyre kevesebbet foglalkoztak vele. A lány később mindig úgy emlékezett vissza, mintha akkoriban holmi kolonc lett volna a nyakukon.

   Körülbelül hatéves lehetett, amikor apja elkészítette neki a hintát, amit végül a diófa legvastagabb, vízszintesen oldalra nyúló ágára akasztott.

   - Használd egészséggel! – mondta neki a férfi, amikor kész lett. Annamária pedig előszeretettel használta. Ha egyedül akart lenni, vagy ha csupán szórakozásra vágyott, ráült, és hajtotta magát. Fel-le, fel-le, fel-le… És élvezte ezt a játékot. Bár idővel megunta, és kénytelen volt továbbfejleszteni kis mókáját. Elképzelte néha, hogy repülőn ül. Olyankor behunyta a szemét, és élvezte az arcába csapó szél érintését. Vagy beleélte magát egy ágyúgolyó különös helyzetébe, mely épp a kilövés előtt áll. Ilyenkor gondolatban végigpörgette az útvonalat, melyen végighaladna, ha a kilövés megtörténne. És egyre jobban megszerette ezt a hintát. Emlékeiben mégsem pozitív fényben tűnt fel, mert azt elhomályosították annak a bizonyos, végső veszekedésnek a képei, melyek most minden addiginál elevenebben törtek elő, és amelyeknek ő épp itt, a hintán ülve volt szem- és fültanúja.

   - Ha annyira menni akarsz, miért nem takarodtál már el? – kiáltotta az anyja, miközben a nyitott bejárati ajtó felé tolta a férjét.

   - Mert nem vagyok olyan, mint te – válaszolta gúnyosan a családfő. – Én nem volnék képes magára hagyni a gyerekemet a saját személyi szabadságom érdekében.

   - Én sem hagytam itt, ha nem tűnt volna fel! Maradtam!

   - Ja, de gyakorlatilag teljesen olyan, mintha itt sem lennél. Hiszen én adok neki először enni reggel, aztán meg, amikor hazaérek este. Ráadásul, pedig nem szoktam, napközben is kénytelen vagyok hazajönni, ellenőrizni, minden rendben van-e. De ez így nem mehet tovább! Elmegyek, és magammal viszem Ancsikát is, egy olyan házba, ahol foglalkoznak is vele. Ha már a saját anyja nem képes rá…

   - Nem viszed sehová! – kelt ki magából végképp az asszony. – Itt marad, és velem fog élni.

   - Azt kötve hiszem. Az utcában sokan tanúsíthatják, mennyire törődtél vele. Biztos lehetsz benne, hogy engem fognak támogatni.

   Így is lett. Annamáriát épp abban az évben, mikor iskolába kezdett járni, az apjának ítélte a bíróság. Két szép évet töltött ott. Szerették. Apja, Judit és ő, boldog családot alkottak. Bár erről az időszakról idővel teljesen megfakultak az emlékei.