1924. A kisfiú egyedül volt egy idegen város idegen templomában, úgy érezte, hogy az élet, amit élnie kell, is idegen neki. Eddigi élete, a felvidéki gyermekkor, a menekülés a határon át, csak múlt idő. Tízévesen, pár hete vett búcsút a szüleitől, beköltözött egy vidéki város katonai iskolájába, egyenruhát húztak rá, testét és lelkét kemény gyakorlatokkal igyekeztek megedzeni – és megtörni.

Állt a templomban, érezte maga körül az örökkévalóság csendes illatát, várva, hogy szabad legyen a gyónófülke.

Amikor rá került a sor, a dominikánus atyának, aki a szemében ugyanolyan szigorú volt, mint a tanárai, vagy az Isten, elsorolta gyermeki bűneit. A végén a pap feltette a szokásos kérdést:

- Más bűnöd nem volt, fiam?

A kisfiú komolyan vette a kérdést és felfedte a legnagyobb bűnét:

- Nem tudok hinni. Nem tudom, hogy Isten hogy engedheti meg mindezt, ami történik. Úgy érzem, magára hagyott minket, magára hagyott engem.

Az öreg pap összecsukta a breviáriumot, úgy szólt rá a  kisfiúra:

- Ha az olyan nagy szellemek, mint… - és itt felsorolt néhány nevet, akikről a kisfiú azelőtt sohasem hallott – nem kételkedtek, te hogyan mersz?

Abban az időben, amikor ez a mondás járta: „katonaság, klérus, a többi mind zérus”, a kisfiúnak eszébe sem jutott volna kételkedni a barát szavában, amiben feltétel és kételyek nélkül hinnie kell. És attól a naptól kezdve hitt. Figyelt a Szentmisén, naponta elmondta az előírt imákat és tudta, hogy apja és a Legfelsőbb Hadúr felett van még egy Úr, akinek engedelmességgel tartozik. Megtanulta, hogy az egyetlen érték az életben az engedelmesség és a hűség.

A kisfiúból férfi lett, elvégezte a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémiát. Avatásakor égnek emelt karddal esküdött: „a hazáért mindhalálig!”. Élete legszebb napja volt.

Pár csendes év telt el kaszárnyai szolgálatban, majd jöttek a „nagy napok”, amikért érdemes élni: bevonulás a Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe. Ezekben az időkben úgy érezte, jó úton jár, hűséggel szolgálja Istent és Isten sem hagyta magára sem őt, sem a hazáját.

De eljött 1941 és a keleti hadszíntér. Teljesítette a kötelességét és szolgált a Don-kanyarban és életében először és utoljára megszegte a kötelességét. Rohamra vezette embereit, de az ellenséges pergőtűzben egyikük a földre vetette magát, képtelen volt továbbmenni. „Aki válságos órán, csüggeteg szavakat ejt, fegyvert lőszert elhány… felkoncoltatik.” Egyértelmű utasítás, le kellett volna lőnie, de a szemébe nézett és képtelen volt  megtenni. Rákiabált, gyáva gazembernek nevezte és továbbrohant a többiekkel.

Ez az emlék sokszor kísértette még. Mert tudta, hogy helyesen cselekedett, de a lelke mélyén képtelen volt elfogadni, hogy valami lehet helyes úgy is, hogy ellenkezik a törvénnyel, a szabályzattal, amire felesküdött.

Ott a Don-kanyarban, a tiszti szálláson kölcsönkérte egyik tiszttársának- akit később, a visszavonulás során tépett darabokra egy vadászgép ágyúja- a Bibliáját és olvasgatta. S ahogy olvasta, egyre gyűltek benne a kérdések.

Katona volt, sok embert megölt a harcokban, sok halált látott, köztük nem egy kivégzést. Nézte az arcokat és figyelte az elítéltek utolsó perceit. Hiába voltak martalócok, katonaszökevények, akiket a törvény halálra szánt, a többségük mégis férfiasan fogadta a halált, s mintha az utolsó percek hitével akarták volna jóvátenni korábbi becstelenségüket. Legmélyebb nyomot egy zsidó munkaszolgálatos hagyta benne, akit hiába alázott meg, fosztott meg jogainak többségétől a Magyar Királyság, hiába ítélte halálra, a kivégzőosztag előtt, miközben előírásosan két puskacső a szívére, kettő a koponyájára irányult, így kiáltott fel utolsó szavaival: „Éljen a Nagy-Magyarország!”

Ismerte ennek a munkaszolgálatosnak a bűnlajstromát, mégis csodálta hitét a Hazában.

És eljött a magyar történelem egyik legfeketébb időszaka, a nyilas őrület hónapjai. Bár, mint hivatásos katonatiszt és régi nemesi család sarja, mélyen megvetette a nyilasokat, elsősorban azért a „lovagiatlan magatartásért”, amit a zsidókkal és a civilekkel szemben tanúsítottak, összeszorította a fogát és engedelmeskedett, mert Magyarország méltatlan, ámde hivatalos vezetőit látta bennük, s csak így tud harcolni a kommunisták ellen. Hivatalos= nem hivatásos?

45-ben, egy pillanatra megállt a határon visszavonulás közben, az embereire nézett és arra gondolt, érdemes-e még folytatni. Szabad-e a magyar vért feláldozni, ha a haza földje már elveszett, ha már teljesen az ellenség kezére került. Összeszorította a fogát és arra gondolt: addig van magyar haza, amíg hiszünk benne és harcolunk érte. És harcolt tovább, egészen májusig, amikor valahol Csehországban egy Wermacht tiszt közölte vele, hogy aláírták a fegyverszünetet.

Tudta, hiába volt a becsület és az engedelmesség, most már meg kell adnia magát a sorsának. Már nem volt ereje tovább harcolni, a szökést sem kísérelte meg, úgy érezte, sorsát nem választhatja el emberei sorsától. Leadta fegyverét, átölelte a lovát, s megfogadta, hogy addig nem ül újra lóra, amíg a kommunizmus meg nem szűnik, amíg el nem mennek a megszállók.

Furcsamód a szovjet tisztek is megbíztak benne, viszonylag szabadon mozoghatott, út közben megismerkedhetett a helyiekkel, sőt egyszer még azt is megengedték, hogy a tóban megfürödjön.

Furcsa fintora volt a sorsnak, hogy Kárpátalján, ahol korábban a parancsnokságuk volt, osztották be és indították el Szibériába. Már csak egyetlen cél élt benne: ha már minden elveszett, legalább a tiszti, legalább az úri becsületét őrizze meg. Talán ez volt az utolsó, amiben még hitt. Ami megmaradt.

Ami megmaradt: egy öv és a tartás. A többi mind lefoszlott róla. Amikor a táborban munkára akarták hajtani, meghúzta az övét, ebből a mozdulattól mindig erőt merített, odaállt a táborparancsnok elé és közölte vele, hogy ő tiszt, s mint ilyen, még a hadifogságban sem kötelezhető munkára, s várta a dühkitörést, vagy rosszabb esetben a büntetést. De a parancsnok csak csodálkozó szemekkel ennyit kérdezett, szinte teljes német tudását igénybe véve: „Sie SS?” – „Nyet, ja vengerszkij officer.” S legnagyobb csodálkozására, amíg tovább nem transzportálták, nem is kellett dolgoznia.

Minden rossz véget ér egyszer, de gyakran csak azért, hogy még nagyobb rossz jöjjön helyette. Éveket töltött különböző táborokban, vagy még inkább tábornak kinevezett sztyeppén, közben mindig élt benne egy remény arról a Magyarországról, ahonnan eljött, de amikor visszatért, ez az ország nem volt már sehol. Minden vörös volt, családja börtönben vagy temetőben, egyedül édesanyját találta meg kitelepítettként egy alföldi falucskában. Tudta, a régi világból, amire esküt tett csak ő maradt meg, benne kell őriznie a múltat. Szegény asszony sokat betegeskedett, de az orvos, látva nyomorukat, az osztályidegenek cinkos összefogásával nem fogadott el tőlük pénzt. A fiú megtudta, hogy a doktor szeret kertészkedni, felment tehát a templom tornyába, összelapátolta az összegyűlt guanót s elvitte neki. S ahogy ment az utcán, vödrökkel a kezében, felidézte magában a mondatot: „ja vengerszkij officer” s felnevetett.

De az édesanyja meghalt, a kitelepítésnek is vége lett, s felköltözhetett a városba. Igaz, csak olyan  végezhetett, amit más nem vállalt, mégis megbecsülték, s a főnöke a többieket mindig úgy biztatta: „Nézzétek,  még ez az osztályidegen is hogy dolgozik!”

Ha kellett, épített, ha kellett bontott, triciklis futár volt, bármilyen munkát örömmel végzett. Mégis, amikor egy vágóhídon kapott állást, s látnia kellett, hogyan mészárolják le a lovakat, úgy érezte, az utolsó reményt is elveszik tőle, mintha a Sors (Istent nem mert mondani) meghallotta volna a fogadalmát, s minden lovat elpusztítanak, nehogy lóra tudjon pattanni, ha ez a világ véget ér s a másik visszatér.

A lovak fogytak és a kommunista világ csak nem akart elmúlni. Igaz, nagyon lassan, apró lépésekben kezdett emberibbé válni, felköltözhetett Pestre. Bár ez a szállás is alig volt csak jobb, mint ahová kitelepítették őket, de legalább találkozhatott egykori bajtársaival és gondozhatta a sírokat. A sírokat, ha voltak. Mert a 298-as parcellában, ahová a bátyját „temették”, nem voltak sírok, csak a sejtés, hogy valahol ott kell lennie. Igaz, sírok nem voltak, de egy elvtárs a bokrok között igen. Barátságosan elbeszélgettek, s megegyeztek, hogy ha nem október 23-a körül látogat ki, nem fogják zavarni.

Nem járt templomba, mégis naponta olvasgatta a Szentírást, megpróbálta megérteni a miértet, de nem találta benne. Sztálin születésnapján minden este megivott egy korty vodkát, a kommunizmus végső bukására, de a vodka mindig előbb fogyott el, mint a kommunizmus. Karácsony előtt valahonnan mindig kapott egy fenyőágat, kiakasztotta az ágya fölé, rárakta a nyugdíjasklubban kapott szaloncukrot.

Így élte meg a rendszerváltozást. Örült, hogy megélhette, de rossz érzése volt, amikor látta, hogy a Miniszterelnök Kossuth népéhez beszél, de Kádár népe hallgatja. Tudta, hogy hiába változott meg a rendszer, a kommunizmus a lelkekben még tovább él. Meg sem lepődött, amikor a jobboldali kísérlet először megbukott, de már akkor sem, amikor másodszor is vége lett. Naponta kellett megküzdenie az öregséggel, s tudta, hogy ezt a harcot csak elveszíteni tudja, de becsülettel meg akart küzdeni vele, s csak a halálnak akarta megadni magát. Arra gondolt, hogy majd álmában éri a halál, málló vakolatú hideg szobájában, s senkinek sem okoz kellemetlenséget. De a sors újabb megpróbáltatást tartogatott a számára, amikor közölték vele, hogy a tulajdonos eladta a házat, s építkezni szeretne. Régi katonaládájába összepakolta mindenét, a család több száz éves történetét, a régi iratokat és kardokat, s unokaöccséhez költözött, egy városkörnyéki faluba.

Először úgy tűnt, hogy az élet kárpótolni akarja a sok megpróbáltatásért; a háború óta először lakott olyan lakásban, amihez fürdőszoba is tartozott és végre családban élt, anyja halála óta először, azonban ez sem tartott sokáig: egy nyári napon összeesett és többet nem tudott lábra állni. Csak feküdt az ágyában, várta, hogy valaki bejöjjön hozzá beszélgetni, s a miérten gondolkozott. Miért kellett mindennek elvesznie, amiben hitt? Nem vádolt már senkit sem, nem vádolta Istent sem, de nem tudott megbékélni sem, s bármennyire várta a halált, az sem látogatta meg.

Beszűkült a világa: a négy fal, a diófa susogása, s a kerti lámpákba a csillagok fényét látta bele. S tudta, nem fogja megélni a kommunizmus végső bukását, mert az még tovább él a lelkekben, nem fog újra lóra pattanni, mint azokban a régi időkben.

Évek teltek el így. Mintha az óra, ami a neki rendelt időt mérte, megállt volna. Mintha a Halál is abban a régi, gyermekkori világban rekedt volna.

Egy őszi napon, a falu plébánosa meglátogatta a családot, s ha már ott volt, benézett az öregemberhez is. A pap nem volt szent, nem volt különösebb karizmája, mégis amikor jól el tudtak beszélgetni, kiderült, hogy Isten embere is régi katonacsaládból származik, hogy egy világból valók… A beszélgetés végén így szólt hozzá: „Most pedig tessék meggyónni”. S az öregember hirtelen újra kisfiú lett, aki a dominikánus atya előtt térdel, ott a határ menti városban, s gyónni kezdte sok évtized bűneit és fájdalmait. A pap feloldozta, már nem a régi latin szavakkal, hanem a zsinat utáni magyar szertartásrend szerint, mégis az öregember lelkébe ugyanaz a béke költözött, mint egykor. S nem sokkal később, egy éjszaka, visszaadta lelkét a teremtőnek.

Az unokaöccse azt mesélte, hogy amikor reggel rátalált, mosoly volt az arcán. Mint aki tudja, hogy teljesítette a kötelességét, a parancsot, még ha nem is látta át annak értelmét.