Hol kezdődik az elmebetegség? Milyen határai vannak az emberi agynak, léleknek? Mikor mondhatjuk magunkra, vagy másra, hogy megőrült? - Tűnődött magában az ágyban fekve. A feje felett világítottak a csillagok, amiket évekkel ezelőtt ragasztott fel. Feküdt, egymagába, és csak merengett. Próbálta kiszűrni a fejéből, a nappaliból beáramló hangokat, kiabálásokat, de nem járt sikerrel. Kezdett beleőrülni. Egy kicsi lakásban, egy kicsi szobában, teljesen egyedül önmagával és a bajaival. Itt senki sem segíthet, ide senkit nem hívhat. Magára maradt. Mint mindig. Rántott egyet a vállán, és a baloldalára feküdt.
Ha magamban beszélek, vajon őrült vagyok? Ha már sírni sem tudok, talán őrült vagyok? Ha akkora a falam magam körül, hogy nem hagyom hogy segítsenek, már őrült vagyok? -ekkor újra látta az alakot az ágya mellett. Lankadt szürke fény vette körül, alig észrevehető, de tudta jól, hogy hol szokott állni.
-Sóhajtott keserédesen. - Már megint miért állsz itt, mond?
De válasz nem jött. Az alak továbbra is ott állt nem tudni merre nézett, a szemét nem lehetett kivenni, ahogy azt sem, hogy férfi-e vagy nő, vagy hogy mennyi idős lehet. Csak annyit lehetett róla tudni, hogy a gyermekkorból már régen kinőtt. Csak állt, állt rendületlenül, mint egy ólomkatona. Talán az ő szíve is kettétört - Gondolkodott el a lány. - S ha kettétört, vajon miért? Talán neki is hasonló élete volt? Kizárt... Mindenkinek nehéz, a maga módján, de senkinek sem ugyan olyan... Tényleg megőrültem. Azon gondolkodok, hogy az árnyak milyen sorsa volt. Sőt, egyáltalán van sorsa egy ilyen magadfajta árnyak...?
Az árny, nem szólt, csak sóhajtott egyet. Ez is újdonság volt, még sosem csinált semmit a álldogáláson kívül.
-Miért mindig akkor jössz, mikor valami baj van? ... A barátom vagy, ugye?
Barátság egy rég elfeledett árnyal, érdekes gondolat. Kinek mi jut, mondhatjuk, de ez nem igaz. Sokszor egy árny sokkal többet ér, mint egy ember. Néha nem a szavak vigasztalnak, hanem egy jelenlét is éppen elég. Egy ember elárulhat, megsérthet és bánthat. Könnyeket csalhat a szemedbe, és ostoba lépésekre kényszeríthet. Jól van ez így? Hol kezdődik, egy háborodott elme gondolatai? Ha már a saját fajtájában sem bízik, és inkább barátságot köt, egy némán álldogáló személlyel, akiről semmit sem tud? Normális ez vajon? Ki tudja?
-Ha nem változik valami, én is ilyen sorsra jutok, mint te... egy semmibe meredő, némán maga elé tekintő lény leszek. Színem megkopik, s elhalványul az élők előtt... Jól van ez így? - Az árny megrázta a fejét. Egy újabb gesztus, ami azt merte feltételezni, hogy szép lassan megnyílik a lánynak.
-Én nem akarok olyan lenni mint te... Ne haragudj. De én nem leszek kopott fényű árny... Én fényes akarok lenni, és ha azt a fényt csak nagyon kevesen látják majd, már attól boldog leszek. Végtelenül boldog.
Az árny kezdett egyre jobban elhalványulni. A lány felpattant az ágyból, utána akart kapni, de egy nagy, fényes villanással eltűnt a szeme elől. Csak nézett maga elé, nem értette miért tűnt el. Nem értette miért kellett eltűnnie. Szó nélkül. Ki tudja... Talán megsértődött, és bánatában magára hagyta volna, örökre a lányt? Vagy tán neki is új értelmet adott a beszélgetés? Esetleg a lány jövőjét akarta ábrázolni? Kit tudja... Hol kezdődik az őrület? Ott, hogy valójában is elgondolkodsz, hogy vajon kilehetett e mesebeli lény, vagy hogy nem? Hogy megérted, vagy hogy nem? Hogy egy árny, hogy lehet szimbólum, álom és jövőkép egyszerre?
Tán senki sem tudja. De nem is kell. Mert egészséges az őrület, a magány majd az erőre kapás. Vagy mégsem ? :)