Úgy tűnik öregszem!

Egyre gyakrabban jönnek elő gyermekkori emlékeim.

Talán valahol, valamikor írtam már róla, hogy a nyári szünidő egy részét, vidéken töltöttem.

Édesapámat, foglalkozása, a vidékhez kötötte, és nyaranta vele töltöttem, néhány hetet.

Mindig is kedveltem a természetet. Az erdők, a hegyvidékek, a folyóvizek vonzottak leginkább, és természetesen, a hozzájuk oly szorosan tartozó, állatvilág.

Szerettem egyedül bebarangolni a tájat, hallgatni a természet lélegzését, és a számomra, mint városi ember számára, oly bonyolult nyelvezetét. Ott tanultam meg tisztelni, becsülni mind azt a szépet, amit csakis a természet adhat nekünk, embereknek.

Barátságot kötöttem, a rovarvilág számtalan fajtájával, békákkal, siklókkal, rákokkal, csiborokkal. Megismerhettem a cikázva táncoló, szitakötők színes, csodálatosan szép világát, hatalmas éjszakai, és nappali pilléket, az éjszaka lámpásait, akiket én szentjánosbogárként ismertem. Zsákmányoltam szarvasbogarat, spárgával, és kátránnyal pecáztam keresztes pókot, és számtalan békával kötöttem ismeretséget, közvetlen közelről. No, csókot azért nem váltottunk, hisz egyikünk sem hitt abban a bizonyos mesében! Volt hőscincérem is, akit elneveztem Ottónak! Olyan sírós hangot tudott kiadni magából, hogy megsajnáltam és szabadon engedtem. Persze egy idő után, mindenkivel így tettem, hiszen tudtam jól már akkor is, hogy ki-ki, lakjék saját hajlékában!

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem, valami fura érzés töltött el, amikor a hegy tetejére feljutva, és onnan körültekintve, elém tárult a hegy öle, a völgy. A fák, bozontos lombkoronáit nézve, olyan érzés fogott el, mintha egy titkos tanácskozás öregjeit lesném ki, akik vén üstöküket összedugva, éppen valami féltett titkot osztanak meg éppen egymással.

Egy másik, hasonló, de mégis másféle érzésre is emlékszem. Feltekintettem, arra, az emlékeimben hatalmasnak tűnő hegyre Kővágószőlősön. A hegy nyakában, ott pihentek a hosszú vándorútjuk során megfáradt, lustán szétterülő ködszerű fellegek. Egy kívülálló talán azt gondolhatta, hogy valami füstféleség, vagy netán menyasszonyi fátyol? Olyan vékony, olyan áttetsző volt az egész. Egy fehér keresztet helyeztek el a hegy ormán. Úgy mesélték az ottaniak, hogy valaha, a hegynek ütközött egy repülőgép, és a pilóta emlékéül tették oda.

Azt a kavargó érzést, a szél szűnni nem akaró, jajongó éneke csak megerősítette az emberben. Úgy hatott, mintha sírt volna valaki. Talán sírt is? Talán a szél, és a hegy együtt siratták, azt a repülőst? Ki tudja? Annyi bizonyos, hogy attól a hangtól, és a látványtól összeszűkült az ember torka! Talán a természet iránti tiszteletnek lehetne nevezni ezt az érzést? Én úgy gondolom, hogy igen.

Egy kicsit elkalandoztam! Elkalandozni jó dolog, és kell is néha. Bizony elég a hétköznapi gondokkal – bajokkal megbirkózni, és minden nap megélni, túlélni őket. Igaz, mi is jajongunk olykor, mint ott azon a bizonyos helyen a szél, de kibírjuk, mert bírnunk kell, hisz erősek vagyunk, és állva maradunk akár a hegy!