Kőbányán születtem, az 50-es évek elején, és ott is nőttem fel. Egészen fiatalasszony koromig ott éltem mindennapjaimat. Talán azért is szeretem annyira D. B. Gyula, Kőbánya blues című dalát? Ki tudja? A lényeg az, hogy a mai napig is szeretem, ha Bill mester énekel!

Hárman voltunk testvérek. Apám volt a családunk kenyérkeresője. Édesanyám a háztartást vezette, akkoriban ezt úgy mondták, htb.

Szedett-vedett, használt bútoraink voltak. Ruhatárunk java része, az Ecseri piacról (használt holmik piaca) volt vásárolva.

Evőeszközeink, főzőedényeink, proliezüstből (alumínium), tányérjaink anyagát, mi csak úgy neveztük, proli porcelán.

Még szerencse, hogy nem súlyra árulták őket, mert akkor számunkra megfizethetetlenek lettek volna. He-he, aztán ehettünk volna a fazékból, meg a lábasból!

 Édesanyánk, általában a konyhában ténykedett, mi pedig a grundon játszottunk, csavarogtunk, néha pedig, otthon téptük egymást, a hátsó, úgymond gyerekszobában.

Mivel én voltam a leg kisebb és leg árulkodósabb, értelemszerű, hogy én voltam az, aki leggyakrabban húzta ki a rövidebb, képzeletbeli gyufát! Bár mily hihetetlen, akkor még létezett munkásosztály, és én pont olyan voltam, elnyomott! A testvéreim idősebbek, és ami még rosszabb, fiúból voltak! Mivel fizikai erőm, kevés volt a védekezéshez, ezt hangom erejével ellensúlyoztam, próbára téve bátyáim dobhártyáját, és anyám idegeit.

Addig visítottam, amíg hangom, a lakás távolabbi részén lévő konyháig át nem küzdötte magát, és jó anyám füléig hatolva, ki nem ugrasztotta őt addigi nyugalmából.

Néhány perc elteltével, jött is a várt segítség, anyám személyében.

-        mit csináltok azzal a szegény kislánnyal az anyátok úristenit! – kiáltással berontott, és szétcsapott közöttünk, az-az leginkább a fiúk között!

Természetesen, nem vert meg minket, leginkább csak kiabált velünk! Lehet, hogy ezt tőle örököltem?

„Engem életem során, egyszer pofozott meg, amikor fél órával később mentem haza, mert elfiúztam az időt. Szerintem ez sem történt volna meg, ha idősebbik bátyám, nem beszéli tele a fejét, mindenféle badarsággal.”

Szóval úgy körülbelül tíz percig nyugton voltunk, aztán valami apróság miatt, ismét kezdődött minden elölről.

Na de utazzunk vissza a konyhás történésekhez!

Három hokedlink volt, és a három közül, az egyiknek, keresztben elrepedt az ülőkéje. Aki ráült, és nem volt kellő mértékben óvatos, egy rossz mozdulat és a hátsó felét, szörnyű atrocitás érte.

Velünk született humorérzékünkkel, és magunk alkotta szókincsünkkel úgy neveztük el, ezt a sunyi hokedlit, hogy csípós.

Mikor tálalva volt ebéd anyánk elkiáltotta magát, - gyerekek, kész a kaja! –

Kidobva kezünkből mindent, feledve a játékot, csatározást, újabb csatározás vette kezdetét. Az ép ülőkékért, egymást, cselezve, taszigálva rohantunk a konyha irányába.

Amelyikünk gyorsabb, erősebb, és találékonyabb volt, épségben maradt a segge!

Aki lemaradt, nem elég, hogy szoruló farpofákkal ehette végig az ebédet, hanem még hallgathatta is a többiek csöppet sem együtt érző, diadalittas szövegét, amely így hangzott,

- stipi-stopi ényémé a nem csípós!

Meg kell említenem még, hogy a csípós helyét, nem lehetett holmi bonyolult matematikai egyenletekkel sem kiszámítani, mert a nevezetes, időnként helyet cserélt, a nem csípósokkal.

Még szerencse, hogy gyakorta édesanyám közelében játszottam, amikor elkiáltotta magát, hogy - gyerekek, kész a kaja!