A lány boldog volt. Minden csodásan alakult, a munkahelyén jól érezte magát, a fiú szerette, szinte elhitte, lehet még boldog az életben. Aznap mikor hazaért, senki sem volt még otthon. A számítógép elé ült, és felment az internetre. Egy üzenete érkezett. Megnyitotta, és összeráncolt szemöldökkel nézte egy lány válaszlevelét, ami arról szólt, hogy a lány nem tűnt el, csak sokat dolgozik, és alig van ideje pihenésre is, stb. Pár másodpercbe telt, mire rájött, hogy nem is a saját levelesládájában van, hanem a fiúéban. Nyilván nem lépett ki belőle, most meg automatikusan megnyílt. Így történt, hogy ő elolvashatta. Hitetlenkedve meredt a képernyőre. Vajon milyen levélre válaszolt ez a fiatal lány? ( Mert a lány fiatal, és szép, ezt látta a mellékelt fotón. ) Mit írt neki a fiú? Sokáig töprengett, megnézze-e a fiú levelét. Végül nem bírta tovább, megkereste, és olvasni kezdte. Drágám, Kincsem, imádlak szavak úsztak el a szeme előtt. Ahogy felfogta a mondatok jelentését, érezte, elfogy a levegő a kis szobában, mintha vákuum keletkezett volna körülötte. Hogyan lehetséges ez? Még mindig nem hitt a szemének. Lassan felállt a gép mellől, mintha megfertőzhetné valami láthatatlan vírussal őt is, mert a fiút megfertőzte, ez biztos. Elárulta őt, hazudott és alakoskodott. Vagy csak flörtölt? Kétségbeesetten próbált kapaszkodót találni a kusza gondolatok között. Most mit tegyen? Le-föl rohangált a kis szobában. Úgy érezte vége mindennek. Sosem tud bízni benne többé. A fiú nagyon későn ért haza. Addigra a lány összepakolta kevés kis holmiját, és a fotel ülésének szélére húzódva várta, hogy a párja szemébe nézhessen. A fiú zavartan nézte a lányt, csak most vette észre az összecsomagolt ruhákat, és a hideg fogadtatást. A lány nem teketóriázott, a bekapcsolt gépre mutatott vádlón, és az arca grimaszba rándult. Ki ez a nő? Tette fel a kérdést, de válaszra sem várva kezdett beszélni, sértettségében meg sem hallgatva a fiút, aki magába roskadva ült, nem mert felnézni sem, nem mert válaszolni, mert rettegett. Rettegett, hogy elveszti a lányt, mert őszintén és nagyon szerette. Aznap amikor a levél íródott, egyedül volt, és depressziós hangulat lett úrrá rajta. A lány egy barátjához ment látogatóba. Kétségek gyötörték, hátha megcsalja, hátha az a barát jobb, mint ő, talán többet tud adni a lánynak. Ilyen gondolatok jártak a fejében, amikor eszébe jutott a net. Elkezdte nézegetni a régi ismerősöket, és így jutott el a fiatal lányhoz, akinek végül is írt. Nem tudta volna megmondani, hogy miért azt írta neki, hogy imádja, talán az elfogyasztott alkohol mennyiségnek is köszönhető volt, de sajnos megtörtént. Most ott virítottak a betűk a képernyőn, rá mutattak vádlón. Te vagy a bűnös, mondták, és nem menekülhetett. Kezébe hajtott fejjel hallgatta a szóáradatot, és nem tudta mit tegyen. Úgy érezte, menekülnie kell innen. Felkapta a kabátját, és egy üres colás üveget felrúgva, kiviharzott a szobából. Forrt benne az indulat, dühös volt a lányra, mert elolvasta a levelet, és dühös volt saját magára, mert kockáztatta a kapcsolatát egy ilyen butaság miatt. Arra gondolt, honnan vette a lány a bátorságot, hogy a magánlevelét megnyissa. A sarki kocsmába vezetett az útja, mindig talált egy-két havert, akik ott múlatták az időt. A feje még tele volt rossz gondolatokkal, amikor észrevett egy lányt, aki a pult mellett álldogált. Hirtelen ötlettel odalépett hozzá. Az kedvesen rámosolygott a sárga fényben. Így közelről kicsit soknak látszott az arcán a smink, szeme fekete tussal volt kihúzva, száján élénkvörös rúzs virított, mégsem ez tűnt fel a fiúnak, hanem a lányból sugárzó ártatlanság. Furcsa volt ebben a környezetben a kurvás külső, és a gyermeki naivság kontrasztja. – Mit iszol? kérdezte a fiú, és önkéntelenül közelebb húzódott. – Egy sört szívesen meginnék, köszi, mondta a lány, és kék szemét lesütve a pulton heverő újságot kezdte lapozgatni. Mit keres egy ilyen szép lány ezen a helyen? Talán hivatásos? gondolta a fiú, de hangosan nem mondta ki. – Van kedved beszélgetni? a lány olyan váratlanul szólalt meg éppen akkor, amikor elhallgatott a zene, hogy néhányan feléjük fordultak a hirtelen beállt csendben. – Persze, de miről szeretnél beszélgetni? – Láttam, amikor bejöttél az ajtón. Tudom, hogy valami bánt, felelte a lány. – Jól láttad. Tényleg ennyire létszik? kérdezte a fiú. Sajnos hülyeséget csináltam, és a barátnőm most otthon sír, nem tudom mit tegyek. A fiú észre sem vette, és hamarosan kiöntötte a szívét ennek az ismeretlen lánynak, aki őszinte részvéttel hallgatta, nem kérdezett, nem szólalt meg, teljes figyelmét lekötötte a történet. Amikor a fiú befejezte, a lány egy darabig elmélyülten vizsgálta a poharát, majd csendesen csak annyit mondott. – Az ember akkor tudja értékelni a boldogságot, amikor elveszíti azt. Vajon miért nem tudunk örülni a jelennek, miért nem tudjuk értékelni azt, amink van? Menj haza, öleld át, és mondd el neki, mennyire szereted. Mondd el, hogy nélküle magányos vagy, és nincs semmi értelme az életednek. Tudod, én elveszítettem azt, akit igazán szerettem, és soha nem lehetek már boldog. Elhagytam őt, mert azt gondoltam bármikor találok olyan férfit, mint ő. Nem tudtam mennyire fontos nekem, egészen addig, amíg öngyilkos nem lett. Én okoztam a halálát, és ezen már semmi sem változtathat. Örökké ezzel a tudattal kell élnem. Utoljára még, mintha nyomatékot adna szavainak, kis lökő mozdulatot tett a fiú felé, mintha azt mondaná: Menj haza! Siess, amíg nem késő. A fiú kábult fejjel szaladt az utcán hazafelé. Az ajtón belépve megkönnyebbülten látta, hogy a lány még nem ment el, két lépéssel ott termett, és a meglepett, kisírt arcot csókolta, ahol érte. Úgy kapaszkodtak egymásba, mintha az életük függött volna ettől az öleléstől, és talán, úgy is volt. – Bocsáss meg! mondta a fiú, és hirtelen egyszerű ltt minden. Nem is értette, miért nem mondta ki eddig, és a lány gyönyörű szemébe nézve tudta, ezután már együtt maradnak örökre.