ROBBANÓ CSOKI

Nemrég a városba költözött az öcsém, aki eddig néhány száz kilométerre élt tőlem, úgyhogy csak ritkán találkoztunk. Leginkább telefonon beszéltünk, de most olyan helyzet adódott, hogy elköltöztek és most az utcánkban laknak, tehát nap mint nap találkozunk. Eleinte örültem neki, hogy a közelemben laknak, főként mert van három gyönyörű gyereke én pedig köztudottan gyerek-bolond vagyok. A minap az öt éves kislánya nálunk ebédelt, és hát mit ne mondjak, eléggé válogatós gyerek. Fasírtot készítettem de Bogi nem akarta megenni, mert én nem gombócoltam ki, hanem rúd formában sütöttem a tepsiben, a kislány pedig még sosem evett ilyet. A lányom (ő már tizenhárom lesz) hirtelen ötlettől vezérelve azt mondta neki, hogy: - Ez nem akármilyen fasírt ám, hanem ez MANÓ-FASÍRT! – A kislány elkerekedett szemekkel nézett Dórára, majd rám, végül a fasírtra.

-         Igen, ez manó-fasírt, a Manók adták meg a receptet, azért lett ilyen alakú – tódítottam én is és felszeleteltem az ételt.

-         És a manók hol laknak? – kérdezte a kislány és látszott rajta, hogy izgatja nagyon a dolog.

-         Hát Manó-városban. A tündérek mellett. Gomba házakban laknak és most is itt vannak velünk, csak láthatatlanok. Mindig látják, mit csinálunk. Azt is látni fogják, hogy eszel –e a fasírtból. – lódítottam szemrebbenés nélkül.

 Bogi óvatosan körbe nézett, felmérte a terepet. Végül azt mondta: - Jól ban, akkor megkóstolom. (Kicsit pösze a szentem.) Azzal kiszedtem neki a sült krumplit és a manó-fasírtot a tányérra. Óvatosan beleharapott a húsba és azt mondta: - Ezs a fasírt nagyon finom. Majd megmondom anyának, hogy ő is csináljon ilyet. – Azzal jóízűen megette az egészet, sőt, még repetázott is. Később, amikor már haza ment, a lányom jót nevetett az unokahúgán, hogy mennyire hiszékeny. Erről eszembe jutott az apja. Mi négyen vagyunk testvérek, van két bátyám és az öcsém, aki csak egy évvel fiatalabb nálam. A legidősebb bátyám, Gyula négy évvel, a másik fiú Zsolti, ő három évvel idősebb mint én. Egyedüli lányként nem volt könnyű három fiú között, természetesen mindig a két nagyfiú után mentem, az öcsémet pedig állandóan barackoltam.

Gyula, mint általában a legidősebb gyerekek, komoly fiú volt, neki kellett ránk vigyáznia. Zsolti már zsiványabb volt, minden hülyeségben benne volt, leginkább ő volt az értelmi szerzője minden kópéságnak. Az öcsém pedig végtelenül naiv, hiszékeny gyerek volt. Anyu, ha vett nekünk valamit, mind a négyünknek egyformán vett. Egyforma tányérunk volt (Én utáltam!), egyforma sapkánk(?!) és természetesen egyforma pöttyös labdánk is. Emlékszem, egyszer vettek nekünk, kisebbeknek egy-egy sárga kacsa-léggömböt, a két nagyfiúnak meg sima kerek léggömböt. Egész nap civakodtak a fiúk a kacsákért, végül mérgükben kidurrantották tőlünk. Ezek után anyám mindig egyforma dolgokat vett nekünk, hogy ne legyen veszekedés. Természetesen ez vonatkozott az édességekre is. Meleg nyár volt, a fiúknak nem kellett iskolába menni, mert nyári szünetük volt, mi meg még csak ovisok voltunk, úgyhogy anyám legnagyobb „örömére” otthon volt az összes gyerek. Fizetés nap volt, ezért apám vett négy vadász csokit, egyet-egyet mindőnknek. A két fiú szokásához híven azonnal befalta a csokit, már csak a mi két csokink volt meg. Láttam, hogy Zsolti nagyon susmorog a bátyámnak valamit, s még mielőtt szokásukhoz híven elvették volna tőlem a jussomat, gyorsan megettem az egészet. Úgyhogy maradt az öcsém. Emlékszem, az öcsém göndör hajú, piros arcú, óriási fekete szempillákkal megáldott kisfiú volt akit mindenki szeretett. Anyu különösen kényeztette, mert koraszülött volt, sok gond volt vele a születése körül, talán ezért is óvta anyám még a széltől is. Zsolti tudta ezt jól, tehát az erőszak szóba sem jöhetett. Így hát cselhez folyamodott. Beavatta Gyulát a dologba és én kíváncsian figyeltem, mi lesz a dologból.

-         Jobb lesz, ha minél előbb eldobod azt a csokit, mert fel fog robbanni! – vetette oda Zsolti foghegyről az öcsémnek és úgy tett, mint akit nem nagyon izgatja a dolog. Öcsém kissé meglepődött és rásandított a kezében lévő csokoládéra, ami a nagy melegtől és a tenyere hőjétől a papíron keresztül olvadásnak indult.

-         Hülyeség! A csoki nem is robban fel! Már megint be akarsz csapni, mint múltkor a pénz-fával! – mondta és hátrálni kezdett attól tartva, hogy elveszik tőle a féltve őrzött kincsét.

-         Te tudod. Én szóltam – mondta a bátyám közömbösen és rápillantott Gyulára támogatást remélve tőle.

-         A múltkor volt a tévében egy fiú, akinek megolvadt a csoki a kezében és felrobbant a keze – erősítette meg a „tényeket” Gyula aki nagyon szerette a hasát, tehát egy kis finomságért még egy kis aljasságba is bele ment. Laci kinyitotta a tenyerét és ránézett a vadászra, ami már kissé eldeformálódott a kezében.

-         Nem is igaz! Be van csomagolva, és azért csomagolják be, hogy ne robbanjon fel! Meg akarjátok enni, azért mondjátok, hogy felrobban! – okoskodott szegény és vigyorgott, mert meg volt róla győződve, hogy érvelésével most megvédte a kincsét.

-         Én nem akarom megenni. Különben is már annyira megolvadt, hogy már meg se lehet enni és úgy látom, nem kell sok hozzá, hogy felrobbanjon – győzködte Zsolti, de látszott az öcsémen, hogy még most sem hisz neki. Így hát a bátyám kénytelen volt bevetni a titkos fegyverét, amit egyre sűrűbben alkalmazott. Mivel tudta, hogy a sok átverés után már nem bízik meg benne az öcsém, ezért velem akarta igazolni az állítását. Nem tudom miért, de ha én megerősítettem valamit, azt Laci elhitte, még ha az egyébként hihetetlen volt is.

-         Ibolyka is megmondja, hogy tényleg felrobban a kezedben a csoki, ha még sokat vársz vele! Igaz? – kérdezte tőlem és alig láthatóan felhúzta a szemöldökét jelezve, hogy megkapom a részem a zsákmányból, de ha nem erősítem meg az állítását, a verést kapom meg az édesség helyett. Mivel nem akartam aznap kikapni, ezért mellé álltam.

-         Igaz, amit Zsolti mond. Tényleg fel fog robbanni, mert a papír is meleg már a kezedtől – mondtam komolyan és Zsolti intésére mindhárman hátrálni kezdtünk, mintha attól tartanánk, hogy a robbanás minket is eltalálhat.

-         Akkor most mit csináljak? – állt ott Laci kétségbe esve, messzire eltartva magától a vadászt és kétségbeesve nézett egyikünkről a másikunkra tőlünk várva a megmenekülését.

-         Dobd el gyorsan, addig amíg még fel nem robban és szaladj el! – kiáltotta Zsolti mire Laci ledobta a csokit és apró lábait szedve elrohant a kert végébe vissza sem nézve tartva a robbanás erejétől.

Zsolti azonnal a csoki után ugrott és azonnal kibontotta a zsákmányt. Nevetve törte három felé az édességet, ami nyúlt már a melegtől és miközben ettük a részünk, gúnyolta a tesómat, hogy lehet ennyire hiszékeny. Szegény öcsém amikor rájött, hogy megint becsaptuk, szaladt sírva anyámhoz és elmesélte, hogy elvettük a csokiját. Miután anyám kiderítette, mi történt, a két fiú kapott egy vékony sort a fakanállal öcsém legnagyobb megelégedésére. Én persze nem kaptam ki, mert egyedüli lányként sosem vertek meg a szüleim. (A két bátyám bepótolta helyettük.) Hármunk közül azt hiszem, egyedül én éreztem némi lelkiismeret furdalást és ezután az eset után mindig adtam Lacinak az édességeimből annál is inkább, mert még évekig a szememre vetette, hogy elárultam őt és becsaptam  a csokival.

Dóra jót nevetett a történeten és bölcsen megállapította, hogy akkor Bogika olyan, mint az apja, mindent elhisz, amit mondanak neki.

Ez hát a robbanó csoki története és amikor összejön a család, gyakran emlegetjük a történetet és nevetve gondolunk vissza a gyerekkorunkra, amikor még az volt a legnagyobb gondunk, hogy felrobban –e a csoki vagy sem.