'Ez egy másik világ. Ebben a világban, azok létezhetnek, akik semmiféle emberi mértéket nem ismernek. Ők azok, akik egyformán éreznek, azonos az életformájuk, értékrendjük. Bár ha pontosan meg akarnánk határozni, hogy ez a világ hol helyezkedik el, a koordinátái, azonosak a Föld nevű bolygóéval. De ha megesne, és egy kívülálló tévedne be, ebbe a világba, hamarosan rá kellene ébrednie, hogy ez valami egészen más! Ez az elveszett lelkek világa’.

Aki először téved ide, azt a sűrűn gomolygó füst szinte torkon ragadja, majd valami megmagyarázhatatlan erő orvul betaszítja a ködfátyolon át látók, homályos világába. Aztán, még mielőtt teljesen elhatalmasodna rajta a pánik, kegyesen ad neki még egy utolsó esélyt. Elég néhány tétova lépés, e világ felé, és már nincs visszaút! Aztán még egy utolsót taszít a jövevényen, aki csak bambán mered befelé a félhomályba.

Egy mély lélegzet, és már nem is törődik a könnyfacsaró bűzzel. Talán még meg is könnyebbül, hogy valami végre beáramlik tüdejébe.

Amikor testi, és lelki funkciói ráhangolódnak a benti ritmusra, lassan kezdenek kirajtolódni számára, a benti világ körvonalai.

A valaha szebb napokat látott csővázas asztalokat, kifakult mintázatú, letörölhető viaszosvászon terítőkkel takarta le, a helyiség tulajdonosa, megtakarítva ezzel, megannyi fáradságos munkát magának. Valaha vidáman tarkállottak, de ma már senki nem emlékszik vidámságukra. Nem is akartak emlékezni rá. Ma már csak az volt a fontos, ami rájuk került. Legyen az üvegben, pohárban, korsóban, a lényeg, az, hogy legyen!

Egy-egy asztalnál, két, három vendég üldögélt, groteszk, a részeg emberekre oly jellemző, előregörnyedt pózban. Mint a csecsemők az anyaméhben. Csak ők nem születni vágytak, hanem inni, nem gondolkodni, nem törődni semmivel, aztán talán meghalni. Ki tudná megmondani?

Az ivócimborák, a szorosan egymásnak támasztott fejükkel olyanok voltak, akár a fejüknél összenőtt sziámi ikrek.

Egy külső szemlélőnek, először fel sem tűnik, hogy valami irracionális idebenn. Olyan érzés keríti hatalmába, mintha valamilyen szürrealista filmbe csöppent volna bele. Elenyésző azoknak a száma, akik néhány perc elteltével még meg tudják ragadni, azt az utolsó esélyt, és még vissza tudnak, zökkeni a valóságba, ők szépen csendben, de határozottan elhagyják ezt a helyet, és soha többé nem térnek vissza.

De most nézzünk csak körül, mi történik az ottmaradottakkal.

Ha teljes lenne a csönd, akkor talán logikus lenne az egész.

De ez a csönd mégsem az a totális néma csönd.

A tétova imbolygó mozdulatok, az ittasság, és a részegség határán csetlőn-botlón tévelygőkre oly jellemző gesztikulációk, a fátyolos, zavaros tekintetek, ezek mind jelen vannak.

De az ideillő hangok, a méhkashoz oly hasonlatos kocsmazaj, nem tapasztalható, egyszerűen nincs.

A poharak csörömpölnek, az üvegek egymáshoz koccannak, mint az elvárható. A csapos tölti az aranyló sört a korsókba, hallani a habzó sör jellegzetes sercegését is. Vékonyka sugárban csordogál a máj, és agyzsugorító rövid, ám az élettelen tárgyak által keltett hangokon kívül semmisem zavarja a csendet.

Se egy hangos szó, se egy cikornyás káromkodás. Még egy indulatos felhorkanás sem hagyja el, az itt lévő emberek ajkát.

Ők így is értik egymást. Szesztestvérek, egy rugóra jár az agyuk. Nincs szükségük szavakra, hisz az alkohol imádata, áramoltatja az információkat, testvérből, testvérbe. A szürke szivacsossá aszott, homályos agyak, jól működő radarként veszik az adott, és kapott jeleket.

Ha az idegen egy kicsit is óvatlan, észre sem veszi, és hamarosan ő is részévé válik ennek a fura világnak.

Aki először téved ide, mind azt gondolja, hogy ő ugyan nem, ő könnyedén ellen tud állni, ő soha nem lesz ilyen, nem fog ezek közé tartozni soha.

Mikor másodjára is jön, fokozatosan átrendeződik, átformálódik az értékrendje. Elhatalmasodik rajta ez az erőszakos, de egyben valami lusta, ám kellemesnek is mondható érzés, ami először csak haverkodik vele, aztán vállon veregeti, olyan pajtikámosan, és amikor már sikerült minden gyanúját elaltatnia, bekebelezi őt.

Legközelebb, már jön magától, mert valami hiányérzetféle hívja, csalogatja, már nem tud nemet mondani, már nem is akar nemet mondani, függővé vált, mint a többiek.

Most, mint külső szemlélők, figyeljünk az érzésekre!

Először csak egy-egy asztalnál, aztán már az egész helységben tapasztalhatóvá válnak az érzések.

Valami rendszerességgel bír az egész.

A súlyos, és nehéz érzések, szinte az asztallapokkal egy szinten, vagy súlyuktól függően, lent a kövezeten örvénylenek, gomolyognak. Némelyek gondolatai lökdösik, taszigálják egymást, egyeseké csak fontoskodnak, vitáznak, az erőszakosabbaké összeakaszkodnak, súlyosabb viták esetén, össze is verekszenek.

A könnyed, amolyan csevegő stílusú gondolatok, a kövezet, és a nikotintól sárgálló mocskos mennyezet között, a boldogságtól túláradóak pedig egészen magasan, szinte elérhetetlen magasságban lebegnek.

Az utóbbiból van a legkevesebb, így azok szinte fogócskát is játszhatnának, ha kedvük úgy tartaná. De hamarosan ők is megkergülnek, mámorosan cikáznak össze –vissza.

A durvák, a súlyosak szinte beterítik a kövezetet. Olyan érzést keltenek a szemlélőben, mintha iszaptengeren kellene átevickélnie magát, ha arra lenne intézni valója.

A mocskos szándékok, a piszkosszürkétől a feketéig terjednek. A szomorúságot, a rosszindulatot szinte okádják magukból.

A magasban lebegők többnyire ellensúlyozzák őket, élénk, vidám színkompozícióikkal. Még szerencse, mert ha nem vibrálnának oly élesen, a gyéren világító lámpák, egymagukban, nem bírnák felvenni velük a versenyt, és éjszakai sötétség borulna erre a fura világra.

Aki nem elég óvatos, gyenge, vagy egyszerűen nincs akarata, az, mint ember, örökre elveszett. Itt ragad énjének egésze, és újra, meg újra visszatér, mert hatalmába kerítette ez a hely. Itt érzi magát otthonosan. Elfeled mindent, ami más, mint ez a hely, mint ezek az emberek. Számára nem fontos már többé semmi, se család, se igaz barátság, józan gondolkodás, semmi, ami emberi.

Hát ilyen az elveszett emberek, elveszett lelkek világa. Sokan vannak, akiknek ez az élet. Másféleképpen, már nem is tudnák, mert nem is akarják másképpen elképzelni az életüket. Van, akin még lehet segíteni, de ehhez magának is akarnia kell, és el kell fogadnia a felé nyújtott segítő kezet. Akik határozottan elutasítják a segítséget, és ez által megkeserítik környezetük, családjuk, társuk életét, ők az elutasítók, ők az elveszett lelkűek. Hogy velük mit lehet tenni? Nem tudom!