Még hazafelé menet, a vonaton felhívta főnökét, és közölte, egy kis baleset történt, nem érezte jól magát, ezért kénytelen volt otthon maradni. Felettese megértően fogadta, elegendőnek találta a magyarázatot, és mielőbbi jobbulást kívánt. Ezzel a dolog Annamária számára legjelentéktelenebb része megoldódott. A neheze azonban még csak ezután következett.

   Első útja nem is a saját, hanem anyja lakásába vezetett. Az asszony otthon tartózkodott, mint mostanában mindig. Lánya váratlan látogatását boldog mosollyal nyugtázta, majd, szokásához híven, a konyhába indult.

   - Nem kell semmi – állította meg Annamária, mielőtt még jobban belemerült volna. Anyja megállt, mint aki hirtelen falba ütközött. Lassan megfordult, és értetlenül nézett a lányára.

   - Mi az, hogy…

   - Búcsúzni jöttem – szakította félbe színtelen hangon a lány. – Többé nem akarlak látni.

   Anyja megkövülve állt az előszoba közepén. Annamária imádkozott, hogy még véletlenül se jusson szóhoz. De könyörgése nem talált meghallgatásra.

   - Magyarázatot követelek! – kiáltott az asszony, és hangjának éles, parancsoló csengésétől Annamáriának földbe gyökerezett a lába. Végül is, anyja tett már érte annyit, hogy megérdemeljen egy normális választ. Látta, ahogy anyja arcát egyre inkább bús kétségbeesés lepi el. Lelki szemei előtt lezajlott a fokozatos leépülés, mely minden bizonnyal be fog következni, miután ő kisétál a lakásból, és ezzel együtt anyja életéből is. Az agyában megjelenő képek a várható jövőről nem kecsegtettek sok jóval. Annamária azzal is tisztában volt, az előtte álló asszony nem lesz hosszú életű, ha ő most elmegy. És mégis… Maradni képtelen lett volna. De egy magyarázattal azért tartozott annak az embernek, akinek az életét köszönhette.

   Rövidre akarta zárni társalgásukat, ezért csak ennyit mondott:

   - Apa elmondott mindent. Tudom, mi történt.

   Anyjának elkerekedett a szeme. Megütközve nézte a lányát, aki hajthatatlan volt, akárha kényszerítenék. Hebegett-habogott, aztán akadozva így szólt: - Apád… Hát persze! Gondolhattam volna. És? Odaköltözöl hozzá? Az ő kislánya leszel?

   Az utolsó szavakat kis híján elsírta. Azonban sikeresen megküzdött könnyeivel, és erőltetett nyugalommal rákérdezett: - Ennyire rosszul bántam veled? Gondolj az együtt töltött évekre! Olyan szörnyűek voltak?

   - Nem – felelte halkan Annamária, és már neki is küzdenie kellett, nehogy elsírja magát.

   - Akkor meg miért? Azt hiszed, apád annyira törődött veled? Neki is csak arra kellettél, hogy ne legyen üres a ház. Meg hogy kapja érted a különböző juttatásokat. Én nem tudom, mi mindent mondott még, de…

   - Elég! – kiáltotta Annamária, és kis híján nekiesett az anyjának. – Ebből nem kérek, köszönöm szépen! Emlékszem apára, és emlékszem rád. Mindkettőtöket szerettelek, tiszta szívemből. Nektek mégis sikerült kiölnötök mindezt belőlem. Hát köszönöm szépen, de én ezentúl nem leszek a kis hatalmi játékszeretek! Elegem van belőletek!

   Ez volt minden, ami Annamáriában az évek során felhalmozódott. Mondta volna még, de nem szeretett beszélni, ezért abbahagyta.

   - Ég veled! – tette hozzá halkan, szinte suttogva, majd elhagyta anyja lakását.

*************

   - Annyira hiányolt mindenki. Még sosem hallottam ilyesmit a csajok szájából, de most azt mondták, aranyos vagy és jó fej. Meg hogy nélküled nem igazi a munka. A pasik meg… Na, azt nem tudom, de valamit nagyon suttogtak a hátunk mögött.

   Jót nevettek Zsófi ezen mondatain. A ház előtti kis füves területen sétáltak, majd leültek egy padra, amikor már nem bírták.

   Egy hét telt el Annamária legutolsó agárdi látogatása, és anyjától való örök búcsúvétele óta. Egyik szülője felől sem hallott, és nem is igazán volt kíváncsi rájuk. Tetszett ez a nélkülük való élet. Valahogy szabadabbnak, vidámabbnak érezte magát. Ráadásul az utóbbi napokban szörnyű álmai sem zavarták meg nyugalmát.

   És Zsófi csak beszélt, beszélt, de Annamáriát ez most nem bosszantotta. Sőt, valahol még örült is neki. Élvezte a társaságát, és azt kívánta, bárcsak mindig együtt tölthetnék az időt.

   Attilával szintén nem találkozott azóta. Szerdán beszéltek telefonon, de társalgásuk hivatalos, unalmas volt. Mintha két idegen kommunikált volna egymással. A férfi kimérten elújságolta, hogy apja, hosszas szenvedés után meghalt. Gyenge volt a szervezete, nem bírta tovább a megterhelést. Utolsó szavaival állítólag épp Annamária felől érdeklődött, de a lány ebben erősen kételkedett. Amikor erre terelődött a szó, meg sem várta, hogy Attila befejezze, letette a telefont.

   - Az ám, a pasik… - mondta elgondolkodón Annamária, visszatérve a jelenbe, majd cinkosan barátnőjére kacsintott. – Na és a János? Nem jöttetek még titokban össze?

   - Miket gondolsz! – legyintett nevetve Zsófi. – Csak jó barátok vagyunk, megértjük egymást, ez minden…

   Megint összenevettek. Nevetésük messze túlharsogta az autók és járókelők zaját, a madárcsiripelést, a fák sejtelmes zúgását, de még a tőlük nem messze, káromkodva elhaladó roma fiatalok dölyfös, harsány zsivajgását is.

***********

   Most sikerülni fog. Ezúttal mennie kell! Minden együtt van: egy kiváló, tanulságos történet, megfelelő, harmonikus lelkiállapot, és persze kedv a véghezvitelhez.

   Annamária kicsit félve nyitotta ki az íróasztala szélén heverő füzetet. Akkor azonban kellemesen csalódott. Fülig érő mosollyal nézte a félmondatot, aztán kiegészítette. Újabb és újabb mondatok követték egymást. Minél tovább ért, annál sebesebben pattogott a toll hegye a papíron. Elvált, újra rátapadt, megint elvált, megint rátapadt… És a kék tintarengeteg nemsokára megtöltötte a lapot… majd a következőt… és az azutánit… Fogalma sem volt, mennyi időt töltött írással, de a füzetnek a fele már betelt. Ekkor hátradőlt a széken, megmasszírozta a halántékát, majd visszatért a történetéhez. Visszalapozott az elejére, és összeszűkült szemmel olvasni kezdte:

„   Nem tudom még, mit hoz a holnap, de arra rájöttem, akik igazán szeretnek, akiknek igazán fontos vagyok, itt vannak mellettem. És nem számít nekik, milyen vagyok, vagy, hogy ki mást szeretek rajtuk kívül.

   Ha jobban belegondolok, nem történt semmi különös. És mégis: oltári dolog ment végbe.

      Átlagos nap vette kezdetét, mely álmosan, unalmas egyhangúsággal bontakozott ki az éj sötétjéből. Az utcán autók dudáltak; csak úgy hemzsegett a feszültség körülöttük. A volán mögött ideges, szorongásokkal teli emberek görcsöltek. Nyomták a dudát, kiabáltak, szitkokat szórtak társaikra, ha akár a legkisebb dolog máshogy alakult, mint szerették volna. Nem fogták vissza káromkodó szavaikat, nem voltak tekintettel sem egymásra, sem a még aludni próbáló lakókra…”