Ahogy kiléptem a rendelő épületéből, a kocsim helyett a parkba mentem. Néztem a gondtalanul játszó gyerekeket az anyukáikkal, a padokon ülő újságot olvasó apukákat és elfogott a szomorúság. Az én babámnak ez sosem adatik meg! Próbáltam felfogni, ami velem történik, de nem voltam benne biztos, hogy sikerült. Minél jobban belegondoltam abba, ami rám várt, annál jobban magával ragadott a kétségbeesés. Egyedül felnevelni egy gyereket hatalmas felelősség. Nem voltam benne biztos, hogy képes leszek rá. Mindezt Josh-sal akartam! Közösen és nem egyedül. De ő már nincs velem többé. Soha nem fogja látni ezt a babát, nem lesz velem a terhesség alatt, nem lesz ott, mikor megszületik, sőt akkor is egyedül leszek, mikor éjjel a baba sír, nappal etetni, pelenkázni, fürdetni kell. Ha beteg lesz is magamra leszek utalva. Hirtelen mindez túl soknak tűnt, s úgy éreztem, nem tudom majd egyedül végigcsinálni. De mi más választásom volna? Mi mást tehetek? Nem lökhetem el magamtól, hiszen ő Josh ajándéka nekem. Igaz, nem kértem ezt az ajándékot, de már az enyém. Vigyáznom kell rá. A könnyek végigperegtek az arcomon, s elkeseredetten sóhajtottam fel. Miért ilyen bonyolult az élet?

Nem tudom mi vezérelt, de már csak azt vettem észre, hogy Luke irodájának az ajtaján kopogok és ő ismét sármosan beinvitál.

- Mi a baj, Grace? – nézett rám ijedten és én megint könnyekben törtem ki.

- Nem tudom, mihez kezdjek, Luke. Nem tudom. – sírtam, mialatt ő magához ölelt.

- Először is nyugodj meg és mesélj el mindent. – csitított. Nagyon jól értett ehhez.

- Terhes vagyok. – böktem ki végül, s láttam, ahogy elkerekedtek a szemei.

- Jaj, nem is tudom, mit mondjak. Gratulálok? – kérdezte bizonytalanul.

- Mihez kezdek vele egyedül, Luke? – szegeztem rá a szemeimet és tőle vártam a megoldást.

- Egyedül? De hiszen, te nem vagy egyedül, Grace. – kezdte. – Ott a fantasztikus családod, a szüleid, a testvéreid, akik mind szeretnek és támogatnak. Aztán ott vannak Josh szülei, akik soha nem hagynák, hogy bajod essen. És végül itt vagyok neked én is. Josh volt a legjobb barátom és mindenben melletted állok, amiben kell. Segítek, amiben tudok.

- De…

- Nincs de, Grace. – szakított – El kell fogadnod a feléd nyújtott kezeket. Ha egyedül maradsz, az csak a TE választásod lesz. – magyarázta. – Nem szabad ellöknöd magadtól azokat, akik szeretnek. Elég volt ebből! Az, hogy kisbabát vársz, maga a csoda! Már az csoda volt, hogy egyáltalán életben maradtál! Ez a baba pedig már most egy igazi kis harcos. Örülj neki, szeresd és védelmezd. Más odaadná mindenét egy ilyen ajándékért.

- Igazad van. – sóhajtottam és letöröltem a könnyeket az arcomról. – Egyszerűen csak félek. Félek újra kinyitni a szívem, félek újra szeretni. Félek, hogy őt is elveszítem, és tudom, hogy azt már nem élném túl.

- Miért veszítenéd el?

- Josh-t miért veszítettem el? – vágtam vissza. 

- Az egy baleset volt, véletlen baleset, amit nem lehetett volna megakadályozni. De te élsz, Grace! Túlélted és tessék, kiderült, hogy miért. Itt az ok, amit eddig kerestél. Azért élted túl, hogy felnevelhesd ezt a kisbabát. – Luke mindig tudta, mit kell mondania ahhoz, hogy az ember jobban érezze magát. Különös tehetsége volt ehhez. – Itt lenne az ideje, hogy Istennel is megbékélj.

- Nem! – kiáltottam fel haragosan. – Vele soha nem békélek meg! Elvette tőlem Josh-t. Hagyta, hogy ennyit szenvedjek. Számomra ő már nem létezik!

- Jaj, Grace, olyan makacs vagy! – puszilta meg a homlokom és valahogyan jobban éreztem magam a szavaitól.