- Tehát holnap folytatjuk az eredeti anyagot. – fejezte be a történelem tanár. Körbenézett az osztályban, és a pillantása megakadt Zita-n, aki a tollát javította éppen. – Ha a kisasszony hajlandó lesz idefigyelni, mondanék még valamit.

A barátnőm lecsapta a padra a munkáját, és mosolyogva nézett a férfira. Ez volt az ebédszünet előtti utolsó óránk, és már mindenki nagyon éhes volt. Azt rebesgették, hogy igazi specialitás lesz az étel és mindenkinek nagyon fog ízleni. Reméltem, hogy igazuk van, mert már nagyban dúlt a háború a gyomromban. Felpillantottam az órára, és furcsálltam, hogy már vége lenne a tanórának, holott tizenöt perc volt még a csengetésig.

- Az a helyzet, hogy hallottam, hallottatok már a gimnázium legendájáról. – leült az asztalához és úgy beszélt tovább. – Remélem, mindegyikőtök komolyan veszi. Nem szeretnék vészmadár lenni, de akárki bajba kerülhet. És ne nevessen fiatalember ott a bal szélén a bal padsornak. Olyan biztos, mintha holnapra meleget jósolnék. Félelmetes dolgok történhetnek, és az eddigi helyzeteket nem lehetett megelőzni. Én nem egy ilyen esetet éltem át. Higgyétek el, hogy a legrosszabb dolog, ami történhet, ha most valamelyik diák közületek nem arra koncentrál, amire kéne. Mi lenne, ha megbukna az iskola a futball terén? Mi lenne, ha a futó csapat nem tudna versenyezni, mert egyetlen egy tagjuk bajba sodorja magát. Mi lenne, ha valamelyik lány ismét összetörne? Sőt mi több… a legutóbbi lány meghalt…

Elborzadva hátradőltem a székemen. Akármennyire hihetetlennek tűnt eleinte ez az egész, kezdtem hinni ebben a dologban, ráadásul már féltem is. Nem volt kedvem meghalni, bár kis esélyt adtam ennek a lehetőségnek. Viszont elbukni a foci terén, sem lett volna nagy dicsőség… felpillantottam. A tanár úr észrevette a hirtelen mozdulatomat, de tovább folytatta a szentbeszédét. Nem is tudom miért nem értettem belőle semmit. Egyre csak száguldoztak a gondolatok a fejemben és nem tudtam odafigyelni. Aztán egy hűvös kéz megérintette a vállamat, és Lucio mögöttem előre hajolt.

- Odaülsz mellénk az ebédlőben? – súgta.

- Lucio Bianchi bizonyára többet tud erről mondani nekünk! – emelte fel a hangját a férfi, mert észrevette, hogy nem rá figyelünk. Hátrapillantottam és alig észrevehetően bólintottam, aztán visszanéztem. – Vagy talán Bianca Russo mesélne nekünk tovább?

Elfojtott kuncogás hallatszott, csak a tanár úr, Zita és Marcelo arca volt komoly, mintha valami hatalmas bűntettet követtem volna el. Nem értettem, hogy miért lett a barátnőm komor és elhidegült, amikor ez a téma került szóba. Volt valami, amiről nem tudtam? Volt… és ki akartam deríteni, de nagyon gyorsan.

- Elnézést tanár úr, nem fordul elő többet. – mondtam halkan.

- Ne is… - szigorúan Lucio-ra nézett, aztán folytatta. – A lényeg az, hogyha bárki bármiről tud, szóljon nekem. Nem hagyhatjuk, hogy idén is meghaljon valaki, mert hiszitek vagy sem, nagy esély van rá.

Tett egy lapáttal az aggodalmaimra. Olyan nyomott hangulatom lett hirtelen, hogy még az sem vidított fel, hogy az igazgató elfogadta a kérelmem, miszerint az én közvetítésemmel a fia foglalkozik egy darabig a lány csapattal. Elvettem az adagomat az ebédlőben, aztán körbe néztem, és már majdnem kiment a fejemből, hogy Lucio meghívott magukhoz, amikor gyengéden arrébb lökött a testével, és rám mosolygott.

- Megijedtél Russo? Olyan pofát vágsz, mintha attól félnél, hogy lesújt rád az ég. – jegyezte meg miközben leültünk pár focista mellé. A többiekhez fordult. – Ő itt a lány focicsapat reménysége Bianca Russo. Tökéletesen játszik, van benne versenyszellem, képes kitartani negyvenöt percig visszalépés nélkül, és ráadásul még hamarosan az iskola szupermenői közé is bekerül.

- Ó! – mosolyodtak el a fiúk. – Vedd bóknak Russo! Nem akárkik kerülnek oda, csak akik minden szempontból tökéletesek.

Kicsit étvágytalanul kezdtem enni, és így nem is ment sokáig. Három falás után félretoltam a tányéromat, de a többiek addig elpusztítottak mindent, amit kaptak. Figyeltem a többi diákot. Mindenki boldog volt, felhőtlen, egyedül én tűntem olyannak, mint egy halálos beteg. Nem is értem miért kezdtem el aggódni amiatt, hogy szerelmi háromszögbe kerülök. Hirtelen az egészet máshogy láttam, ahogy ez a gondolat végigcsordogált a fejemen.

Azonban megpillantottam Marcelo-t, aki valami miatt nagyon mérges volt. A tálcáját fogva körbefordult, aztán elindult, hogy mellettünk elmenjen, és leüljön a szomszéd asztalhoz. Út közben meglökte Lucio-t, aki éppen egy csordultig töltött poharat egyensúlyozott az ajkai felé. Dühösen megfordult, miután a fél adag víz a pólóján landolt, és felpattant a helyéről. Nem ismertem az itteni szokásokat, de nem számítottam jóra, mert az egész ebédlő elnémult és mindenki a két fiút figyelte.

- Mit gondoltál Marcelo? Majd így megviccelsz? Elég rosszul sikerült! – kötötte az orrára.

- Jaj, ne kezdj el hisztizni! Örülj, hogy nem forró kávét öntöttem a nyakadba. Vagy éppen a levesemet.

- Ó, szóval számítanom kellett volna rá, hogy jéghideg dinnyelevessel jól meglocsolnak. Csodálatos.

- Ne húzz fel!

- Mert? Mi lesz? Nekem jössz és megpróbálsz megverni? Rossz ötlet! Az egész csapat neked ront, ha egy ujjal is hozzám érsz.

Marcelo rám pillantott és mély levegőt vett. Próbáltam olyan könyörgő arcot vágni, amilyet csak lehet. Nem tetszett Lucio viselkedése, bár megértettem, hogy nem esett jól neki a „zuhany”. A szőke fiú felfogta, hogy mit akarok mondani, és visszanézett a focistára.

- Hagyjuk, rendben? Ne haragudj!

- Nem haragszom! – mondta gúnyosan. – Béna, kétbalkezes.

Visszaült mellém, és sóhajtott egyet. A srácok összepacsiztak vele, mert mint észleltem, nagy dicsőségnek számított más klikkbe tartozókat leégetni. Én viszont megsajnáltam szegény Marcelo-t. Nem értettem, hogy mi tette tönkre az a barátságot, ami közöttük volt. Kedd délután még olyan nyugodtan sétáltak a parton…

- Ne haragudj rám Bianca. – fordult oda hozzám a csatár. Mélyen a szemébe néztem, figyeltem, hogy észreveszi-e a döbbentségemet. – Tudom, hogy nem tetszett, amit az előbb műveltem, de távol kell tartanom. Nem értheted, hogy miért, meg kicsit furcsának is hangzik, de higgy nekem.

- Én nem tudom Lucio. – felálltam és megfogtam a tálcámat. – Csúnya dolog volt. Nem akart bántani téged. Bocsánatot kérhetnél tőle. A kedvemért…

Bólintott, aztán elmentem. Leraktam a maradékomat és felmentem a szobámba, hogy a szünet hátra levő részében megírjam a leckém egy részét. Noemi és Andrea már fent voltak, de megdöbbentő módon már tudtak az ebédlőben történtekről.

- Szerintünk valami miatt megy ez a rivalizálás! Eddig kitartottak egymás mellett, sőt jó haverok is voltak. – Andrea megvonta a vállát. – Nem értem, hogy mi történhetett. Talán egy lány… viszont akkor megvan a szerelmi háromszög. Ugye?

- Lehet. – leültem az asztalomhoz, és lemásoltam a verset, amit délelőtt feladtak, aztán gyorsan le is fordítottam. Mivel anya angol származású volt, a kisujjamból ráztam ki ezt a tantárgyat. Már négy évesen úgy beszéltem tisztán és érthetően, mint az anyanyelvemen. Pihentem egy picit, aztán elindultam a következő órámra, az irodalomra.

Pont összetalálkoztam a tanárnővel, és így együtt sétáltunk az épület túlsó felébe. Egy darabig szótlanul mentünk, aztán megtörte a csendet és dúdolgatni kezdett, angyali hangon.

- Mit gondolsz a gimnázium legendájáról? – kérdezte hirtelen.

- Am… - nem is tudtam mit mondani, annyira meglepett. – Először félvállról vettem, de kezdem úgy érezni magam, mint egy elvarázsolt helyen. Valami baj történni fog, érzem.

- Az jó… mert én is érzem. Természetesen nem a baj a jó. Sajnos nem lehet megelőzni, csak ha a lány felismeri a helyzetét és jól választ. Várod már a hétfői meccset?

- Mindennél jobban. Reméljük, hogy addig az edzésen kicsit összekapjuk a csapatot. Kellene egy kis önbizalom.

- Gyenge csapat ellen játszotok. Luca egyedül is megverné őket. Nekem olyan érzésem van, hogy az óvodás nagycsoportosok vannak ilyen szinten, úgyhogy nem kell aggódni. Még van idő fejlődni. Csak hajrá, és ne adjátok fel soha! Nektek most nyernetek kell, mert a zsebetekben van a győzelem. Csak elő kell húzni!

- Köszönöm a lelkesítést tanárnő! Remélem ott lesz, és megnézi.

- Nem hagynám ki!