A város lassan magára ölti a már megszokott, megkopott ám mégis melegséget árasztó fekete kabátját. Emberi szó nem hallatszik, csak az autók gyors kánonja árasztja el a vízzel megtelt úttestet. Megnyugtató ez a mámorító csend. Az eső illat mélyen belehatol a tüdőmbe, és olyan reakciót vált ki az agyamból ami olykor megmagyarázhatatlan cselekvés készség, máskor süvítő magánnyal itatja át, egészen a szívemig. Nem tudok magammal mit kezdeni, csak ülök a némaságba burkolózva, és gondolkodok. Lassan pörögnek a gondolatok, nem cikáznak, lenyugodnak. Bele bambulok a narancssárgán ordító utcai lámpa fényébe. Nem bántja a szememet, egy fajta kábulatba ejt. Beleszédülök a lassan lépkedő percek és a halkan kopogó esőszemek dallamába. Az érzés leírhatatlan. Mesés.
Bár valami sajnos mégis szúrja belül szívem. Annyi bántást kaptam mostanában, és a legfájóbb hogy azoktól akiktől eddig nem is vártam. Fura érzés belegondolni, hogy a valós életben is épp oly egyedül vagyok, mint most, az éjszaka lüktető magányában. Hogy depressziós lennék? Nem kell egyből erre gondolni. Hogy bánom-e? Semmi pénzért. Szeretek így, szinte a légüres térben lebegni, csak úgy, bele a világba. Haszontalan időtöltés, mégis olyan magas szinteken megnyugtat, hogy az elmondhatatlan. Nem várok csodát, és nem is várom, hogy valaki helyettem cselekedjen. Csak átadom magam ennek a negédes hangulatnak, és hagyom, hogy folyjanak körülöttem az események.
Lágyan búg az ablakpárkányomon be az én édes szeretőm, a hűvös és illatos szellő. Kérlel, már már könyörög értem, csalogat ki a rettentő sötétségbe, bele az éjszakába. Mi mindent tehetnénk odakinn, mennyi minden várna ránk. Éj Hercege nagy úr. Sok titkot képes elrejteni, és képes olyan helyekre is elkalauzolni, ahová álmainkban sem tehetnénk be a lábunk. Fáradtan csoszogok, közelebb, közelebb az ablakhoz, hagyom hogy beleszeressek e mocskos, bűnöktől teli városba. A zászló is búsan lengedezik szemem láttán, lassú orgiába kezd a felnövekvő széllel. Mind ketten élvezik. Lehet nekem is ezt kéne tennem? Apró halk léptekkel odasurranni az ágyhoz, lágyan, tele forró vágyakkal testemben, és hatalmas álmokkal szívemben szerelmet vallanom… a párnámnak? A hideg falhoz bújni és kéjesen magamhoz ölelni takaróm? Nem jó program. Szeretőim helyett valaki máshoz illene bújnom, valakihez… aki épp belevetette magát a város bűnös szívébe. Enged a csábításnak és szép lassan tönkreteszi magát, a lassú halál körhintájára felszállva önként vállalja sorsát.
A só marja szemem. A sóhaj terhet rak szívemre. Az idő csak kérdéseket tesz fel.
Elvesztegetett pillanatok. Mint pillangó bábjából kikelve szárítgatom még nedves, óvatos és gyenge szárnyaimat. A nap melege helyett most a saját szívemből kell hőt és érzelmeket felhasználnom saját önző céljaimra. Talán mások szívéből is bőségesen lopva, csalva menekülök majd az úton. Nem tudom, tétovázok. Nem tudom mit tegyek.