Reggel arra ébredt, hogy a pici ablakon beszökött egy napsugár. A boldogság sugara utat talált hozzá. Még a fülében csengett amit a juhász mondott: "Ne félj..." Felkelt. Ellágyulva látta, hogy az egyetlen öreg szék karfáján női ruhák vannak előkészítve. Két blúz, két szoknya. Régimódi, falusi ruhaneműk. Azt látta, hogy nagy rá, de nem számított. A csipkés blúz még így, lötyögve is jól állt rajta. A szoknyát összefogta egy biztósító tűvel, amit a repedezett tükör mellett talált. Jó volt tiszta ruhát ölteni.

  Serénykedve töltötte a délelőtött. A férfi egy jókora darab juhtúrót hagyott az asztalon, mellette friss orda, egy nagy darab füstölt csülök, és fuszulyka. Jókedvűen látott neki a főzésnek, csülkös fuszlykalevest és ordás palacsintát csinált. Idejét sem tudta már, mikor égett ennyire a keze alatt a munka. Repkedett a kis kalyibában, amíg a leves főtt kitakarított, aztán elégedetten nézett körül. Minden a keze munkáját dicsérte.

  Ebédre a juhász megjött, nagy , nehéz átalvetőt cipelt, tele mindenféle finomsággal, még egy illatos szappant is hozott az asszonynak. Kevés szó hangzott ebéd közben, de nem volt kínos a csönd. Gyönyörködtek egymásban, tudták, elérkezett végre az ő boldogságuk ideje. Az asszony arra gondolt, hogy lám, milyen kevés kell az embernek...Ha eledel van, ha tető a feje felett, és mindezt van kivel szívből megossza, van kit szeressen, az elég. Nem számít a fürdő, a technika hiánya, semmi nem számít, mert szeretet van. Jobban mondva szerelem...Mikor idáig jutott  a gondolkodásban, kissé elpirult. A férfi megszólalt:

  Én is szeretlek.

 Az asszonyban akkora érzelem szabadult fel e három kis szó nyomán, hogy eleredtek a könnyei. Soha, senki ennyire őszintén nem mondta ezt neki. Felállt, megkerülte az asztalt és odament a férfihoz. Ő is felállt, átfogta az asszony vállát és gyöngéden kivezette a házból. Elvitte az öreg fenyőfáig, ahol tegnap rátalált a nő. Nekidőlt a fának, két kezébe fogta az asszony kezeit, és beszélni kezdett:

  Csoda történt velünk, kedvesem, a szerelem csodája. Isten megáldott bennünket ezzel, hát örvendjen a szívünk. Ez a fenyőfa az oltár itt fenn, a hatalmas ég a templom. És én itt, ebben a templomban feleségemül fogadlak téged, itt Isten színe előtt. Ő lát minket, áldását adja ránk, érzed kedvesem? Esküszöm neked, hogy mindig szeretni foglak, igazán, jóban, rosszban. Akarod, ezt te is ?

  Örömkönnyektől csillogó szemmel válaszolt az asszony:

  Köszönöm ezt a csodát Istenem, köszönöm, hogy idevezettél, megmutattad az utam. Itt a Te színed előtt fogadom férjemül ezt az embert. Minden sejtemmel érzem, hogy őt rendelted nekem. Érzem az áldást amit ránk adsz, érzem az élet értelmét. Esküszöm neked, -folytatta a férfinak címezve-hogy hű feleséged leszek, jóban , rosszban...soha el nem hagylak, mindig szeretni foglak.

  És akkor a férfi elmosolyodott....Hosszú évek óta először. Boldog volt a mosolya. Még álldogáltak egy darabig az öreg fenyő-oltár tövében, aztán kézenfogva elindultak vissza a házba.

 Mindketten betartották az  ígéretüket. Szerették egymást utolsó lehelletükig, csodaszép életük volt, egyszerű, de csodaszép.

És többet soha nem félt az asszony...elfeledte ezt az érzést...