3. fejezet

Menekülés szebb tájak felé

(folytatás)

Nyolc szál cigivel, három üveg sörrel, és fél oldalban leírhatatlan mennyiségű káromkodással később:

Nem is tudom mi lenne a rosszabb: ha Georgie bérgyilkosai, vagy a zsaruk kapnának el.

A rendőrgyilkosokkal úgy bánnak a zsaruk, mint a lábgombával: kíméletlenül ki akarják őket irtani. Ha fel vannak dühödve a zsaruk, akkor aztán nem tudsz alkudozni velük. Előbb lőnek, aztán lőnek még párat a biztonság kedvéért, az adataidat meg megkérdezik a helyszínelőktől. Nem mehetek be felemelt kézzel a rendőrkapitányságra, mert cella helyett koporsóba tesznek.

Azért el kell ismernem, Georgie jól kitalálta ezt az egészet. Én idióta, megfogtam Georgie pisztolyát, és jól rá is kerültek az ujjlenyomataim. Georgie meg végig kesztyűben volt, úgy emlékszem. Nagyapám is mindig mondta: fiam, sose fogj meg pisztolyt kesztyű nélkül! Na jó ezt nem mondhatta, mert mindkét nagyfaterom már vagy negyven éve csak a vakondokkal pókerezik. De biztos egyet értettek volna vele. Az a kétszázezer dollár pedig jó húzás volt Georgie-tól. Ennyi pénzért még az anyját is feladná az ember, nem hogy egy vendéget a saját moteljében, aki még borravalót sem fizetett. Más szóval sietnem kell, mielőtt a portás nem cselekszik valami visszavonhatatlant.

-Szobaszervíz! Itt a vacsora! –persze, egy ilyen csicska helyen felhozzák a vacsorát, ráadásul éjfélkor? Ez nekem bűzlik. Mint egy fing a liftben. Felkapom a kabátom, a táskát, amit Davey adott, és egy pisztolyt. Kinyitom az ajtót, és felkészülök mindenre.

-Bejöhet! –nem hagyok esélyt ennek a sunyi köcsögnek. A pisztolyt előrelendítem, arcmagasságban, hogy kibokszoljam a bérgyilkos fogait. Nem is sejtem, mennyire rossz megoldást választottam.

-Miszter! Miszter! Kérem, hagyja abba! –mire észrevenném, mit csinálok, már könyékig vagyok mexikói szobapincérnő-fogban.

-S-Sajnálom, sajnálom, azt hittem valaki meg akar ölni!

-MEGÖLNI?! Ramón, gyere ide, ez az ember meg akar ölni! RAMÓN! RAMÓN!

-Nem, félreérti, nem akarom megölni!

-RAMÓÓÓÓN! –valaki kirúgja a lenti portásfülke ajtaját, és egy vadászpuskával rohan felém. Ez biztos Ramón, vagyis a portás. Ha minden igaz, akkor most leszedi a fejem.

-PUTA! Te rohadék! Hagyod békén a nőmet! –Ramón zsíros, ám munkától kemény óriási ökleivel hatalmasat vág az állkapcsomra. Emberek jönnek elő minden szobából és nézik az ingyen műsort. Valaki a folyosói villanyt is felnyomja.

-Rohadt gringó! Te szemét gyilkos! –ordítja Ramón, miközben tovább püföl. –Befogadlak a szállómba! Mr. Davey megkér rá, hogy fogadjalak be! Erre te megtámadod a feleségem! Szemét! Mr. Davey mondta, hogy későn küldjem fel neked a vacsorát, mert későn fekvő vagy! Erre ez a hála! BASTANDO! –két kinyalt homokos bukkan elő az egyik szobából, és elkapja Ramónt.

-Semmi szükség erőszakra, uram! Kérem nyugodjon meg!

-Megnyugodni? Ez a gyilkos meg akarta ölni az asszonyom!

-Gyilkos? Alá tudja ezt támasztani valamivel?

-Nézzék meg az arcát! Ez az a marshville-i bankrabló! Akiért kétszázezer dollárt adnak! A rendőrgyilkos! –mindenki megáll egy pillanatra, senki sem mer megszólalni sem. Valahogy mindenki megfeledkezett a tényről, hogy egy pisztoly van a kezemben. Az egyik meleg nem bírja ki, és muszáj megszólalnia.

-Az én apám is rendőr volt! Egy igazán rendes ember! –sajnos, nekem is megvan az a rossz szokásom, hogy nem tudom befogni a számat.

-Szombatonként meg odabilincselt az ágyhoz, mi? –ezt nem kellett volna. Aki nem látott még mérges, de igazán mérges homokost az életben, az nem tudja milyen félelmetesek. Nem, tényleg nem vagyok homofób, de olyan egyszerű öhögni rajtuk. Nem utálom a buzikat… pardon, a melegeket, csak az van, hogy olyan könnyű fogást találni rajtuk, kigúnyolni őket, hogy mindig el is csábulok. Nagyon könnyű fartúrónak, szaros gumijúnak, seggbányásznak, homokládának, fűtőtestnek, hátsószándékúnak hívni őket… ja, bocsi, elragadtattam magam.

-TE SZEMÉT! KAPJUK EL! –hirtelen nagyon lincselés-szaga lett a levegőnek. Fogadni mernék, hogy bármilyen átlagos ember képes lenne megölni valakit kétszázezerért. Mivel nem szeretnék így meghalni, kirúgom Ramón kezéből a shotgunt, és lövök egyet a levegőbe az én pisztolyommal.

-FÖLDRE! MINDENKI A FÖLDRE! –szerencsére senki sem pöcsöl a földre fekvéssel. De azért nem szeretnék sokáig itt maradni.

-Elkapunk, te rohadt gyilkos! Bocsánatot kérsz te még az én asszonykámtól!

-Én nem vagyok gyilkos, az isten verje már meg magukat! Miért hiszik azt, hogy olyan rossz ember vagyok?!

-Hát… talán mert megöltél három rendőrt, megvertél egy szegény mexikói takarítónőt, utálod a melegeket, Isten nevét mindig a szádra veszed, és pisztollyal lövöldözöl ennyi ember előtt?

-Jó a logikád, buzikám, ezt el kell ismerni…

-Köszönöm, Ramón… Ezt majd egy ital mellett megbeszéljük… –úgy érzem, rám itt már nincs is szükség. Átugrok a földön fekvő emberek felett, és leszaladok a kocsimhoz. Vagyis Jake Morrison kocsijához. Hallom, hogy Ramón nem tud a seggén maradni, és felveszi a földről a vadászpuskáját. Ezt a szélvédőm bánja, de engem is majdnem súrolnak a golyók. Mi a francért van az, hogy ilyenkor annyival nehezebb beindítani a kocsit? Tényleg kellene csináltatnom egy kulcsot. Épp, amikor elindulnék, egy szék repül felém, majd 120 kiló izzadt hús csapódik az ajtónak, mely megragadja a fejemet a hajamnál fogva. Szerencsére már nem tud elkapni. De abban biztos lehetek, hogy fel fogják hívni a zsarukat. Én idióta. Miért nem néztem ki a kukucskáló nyíláson az ütés előtt? Sylvester Stallone-val ez biztos sosem történik meg.

Utálok ilyenkor este vezetni, főleg ilyen rohadt erdős környéken. Bármikor kiugorhat egy bokorból valamilyen állat, és jól összetörheti a kocsit. Ha pedig sikerül is félrerántanom a kormányt, akkor még bárminek nekimehetek. Szinte várom már, hogy megjelenjenek a rendőrök a marha nagy kék-piros villogóikkal, és bevilágítsák az utat. Jól van na, csak viccelek. Mindig viccelek stresszhelyzetben. Na jó, ez hülyeség, mert állandóan viccelek. Mindenhol, mindenkor, úton, útfélen, egyedül, és társaságban, ebéd mellett, vacsora közben, reggel, este, fiataloknak, időseknek, mindig. Azt mondják, a nevetés egészséges. Ha ez így van, akkor én hasznosabb vagyok, mint a C-vitamin. És nem is kerülök annyiba. Mégsem kaptam még ezért dicséretet soha, senkitől sem. Különben is, 18 évesen jöttem rá, hogy mi a szuperképességem: minden helyzetben képes vagyok vicceset mondani. Már csak a megfelelő ruhát kell kiválasztani, és mehetek is a nagyvárosba hősködni. Mert senki sem látott még vidéken szuperhőst.

Eléggé váratlanul ér a nagy filozofálgatás közben, hogy egy rendőrkocsi csapódik nekem oldalról, pláne, hogy nem is szirénázott. Mondjuk ez érthető is, tekintve, hogy így meglephetik a sunyi bűnözőket, az olyanokat, mint én. Elég rossz érzés, ahogy a biztonsági öv majdnem kitöri a nyakamat, de hát ez van. Ahogy mondani szokás, a biztonsági öv akadályoz a mozgásban, de nem annyira, mint a tolószék. Kis híján berepülök a szomszéd bokorba, de még épp idejében visszaszerzem az uralmat a kocsi fölött. Két rendőrautó is a nyomomban van, és megpróbálnak összeszorítani. Most már a szirénát is felnyomják, a lélektani hatás kedvéért. A kocsim oldala csak úgy szikrázik, ahogy a két felturbózott terepjáró csiszolja a karosszériát. Látom a zsarukon, hogy csak úgy habzik a szájuk, a pisztolyukkal hadonásznak a kocsiban, és veszettül ordítanak. Néhány lövést eleresztenek felém, és a hirtelen bejövő huzatból érzékelem, hogy be is lőtték az ablaküveget. Biztos azt hiszik, hogy meg fogok állni. De nem, nekem már mindegy, hogy most kapnak el, vagy egy kis izgi autósüldözés után. A halálbüntetés így is tuti három zsaru kinyírása után. Veszélyesek ezek a csávók. Be kell vetnem egy trükköt, amit mindig is ki akartam próbálni. Mikor a zsaruk újra megpróbálnak beszorítani, nyomok egy satuféket, és azok elszállnak, én meg közben lekanyarodok egy mellékútra.

Na ja, a trükk sikerült, csak a mellékút hiányzik belőle. De legalább így lesz lehetőségem megpattanni. Furcsa szúrást érzek a tarkómon. Mikor odakapom a kezem, azt vörösre festi a sok vér. Meglőttek! Az elmúlt két nap alatt több ütést kaptam, mint Mike Tyson három menet alatt, de még egyszer sem lőttek meg. Na nem mintha annyira hiányzott volna ez az életemből. Úgy látszik, ez volt a zsaruk búcsúajándéka. A világ kezd elhomályosulni a szemem előtt. Utolsó erőmmel ráfekszek a kormányra, rálépek a gázra, és megpróbálom egyenesben tartani a kocsit. Ez nem olyan könnyű, mint az ember gondolná, pláne, ha épp most lőttek tarkón. Bár igaz, hogy nem érzem az agykérgemet a kezemmel, tehát az is lehet, hogy csak súrolt a lövés. Egyre kevésbé tudom irányítani a kocsit. A szemem sarkából még látok valami fényt, valamit, ami az úton van, és világít, fényesebben, mint a Nap. Nem tudom mi az. Emberi alakja van. Szent Péter, te vagy az? A fény egyre közelebb jön. Vagy inkább én közeledek hozzá? Minden csak nézőpont kérdése. De hogy egyre közelebb kerülök a fényhez, az tuti. A fény az alagút végén. Talán ez már a halál? Remélem nem. Még annyi elintéznivaló dolgom maradt. Jenny. Georgie. Tisztázni a nevem. Vajon fájni fog, mikor ütközünk? Lehet egyáltalán a fénnyel ütközni? Vagy csak azzal, ami/aki a fényt okozza? Most már nincs menekvés. Becsukom a szemem, mert a fény szinte elvakít. Vakon nézek szembe halállal, bármilyen furcsán is hangozzék ez. Remélem nem nekem fog fájni jobban az ütközééééé…..