A húgom érdekes viszonyt ápol a macskával. Nem tudom eldönteni,hogy melyikőjük a főnök. De tényleg.

Bevezetésként elmondanám, hogy a mi szobánkban, (apáék szerint gyerekszoba, szerintem spájz,) szóval a mi szobánkban emeletes ágy van már ősidők óta. Felettébb praktikus megoldás, helynyerés szempontjából. Ha egy kétszer három méteres szobába be kell zsúfolni az öcsémet a mérhetetlen lábszagával meg dicsőséges énmagamat az összes cuccommal,akkor az ember nem válogathat az eszközökben.Pedig én szívesen válogatnék.

Többek között azért is jó az emeletes ágy, mert ha lejövök, nem kell egyből a szekrény tetejére ugranom, hanem szép csendben leereszkedek a szekrény és a tükör,valamint az ajtó és az asztal közötti félméteres üres helyre a padlón,és remélem, hogy a következő életemben ló leszek, vagy madár. Na, miután átteleportáltam magam a fent említett helyre, csak és kizárólag ezután szédülök neki a szekrénynek és verem be a homlokomat a könyökömmel egyetemben az ajtajába,amit elfelejtettem bezárni a teleportálás előtt.

Könnyekkel a szememben ülök egy darabig a padlón, várom, hogy szűnjenek a csillagok és visszanyerjem a látásomat. Közben próbálok olyan halkan káromkodni, ahogy csak a számon kifér.

Persze lemászhatnék oldalt is az ágyamról,a létrát használva, mint a többi normális ember. Igen, valóban az lenne a helyes megoldás, és egyébként is, egy húszéves lónak már ideje lenne követendő példaként viselkedni a házban található hétéves számára, aki úgy követ,mint az árnyék, és legnagyobb bánatomra - olyan büszke vagyok rá,hogy csuda -, utánoz is.
De egyrészt, sosem szerettem a szokványos megoldásokat, másrészt pedig,sosem lehet tudni,hogy a húgom mikor csepegtet félcentis lekvárréteget a létrafokokra. Az effajta közlekedést nem csak a glazúr bánná a könyökömön, hanem a fogazatom is.

A macska előszeretettel mászik fel az ágyam tetejére. Először is,mert hová nem szeret felmászni? Másodszor pedig, tudja jól,hogy a húgomnak tilos az ágyamon portyázni. Nem ostoba állat ez, egyáltalán nem.

A múltkor arra mentem be,hogy a macska trónol az ágyam közepén,a húgom meg alulról pislog fel és rimánkodik neki, hogy légyszi macska, engedj fel engem is! Állok a küszöbön, képességeimhez mérten teljes csendben, lélegzet- és röhögésvisszafojtva, kíváncsian várva a fejleményeket. A macska persze nem válaszol, először is, mert örök haragot és némaságot fogadott a húgom ellen, másodszor meg, mert nem tud.

A kék szempár könyörgően mered a sárgába, nem pislog, majd a macska némaságát beleegyezésnek veszi, és megindul felfelé a létrán. Alighogy szuszogva felkapaszkodik, és a feje búbja megjelenik az ággyal egy vonalban, a macska hirtelen odaugrik,és úgy lepofozza a gyereket a létráról, hogy az rémületében visszacsúszik, az állát minden létrafokhoz hűségesen odakoccantva, és éppen idejében kapaszkodik meg a legalsó létrafokban,hogy a zuhanást és a koppanást elkerülje, és utána ne kelljen hosszasan magyarázkodnia a kíváncsiskodó családtagok zavarba ejtő kérdéseire.
Azt hiszem ebben a szituációban az én helyzetem a legnehezebb, mert csak állok az ajtó mögött,az öklömmel a számban, nehogy egy hang kijöjjön rajta, és közben teljesen bizonyos vagyok afelől, hogy az utcában mindenkinek megvan a véleménye arról,hogy milyen hangosan lélegzem.

A húgom nem adja fel könnyen, (hiába, egy vér), a földön ül,törökülésben, szinte látom,hogy kattognak a kerekek a fejében,hogyan tudna túljárni a macska eszén, majd neki indul újra. Az állat a második rohamot is sikeresen visszaveri, és továbbra is úgy ül ott, mint akit odaragasztottak.

Ezek után, a húgom megelégeli az egyenlőtlen küzdelmet, gondol egyet, és a seprűvel olyan szépen lekalapálja a macskát az ágyról,hogy öröm nézni. Bekergeti a szekrény alá, majd rekordsebességgel kúszik fel a létrán, seprűvel a kézben, biztos ami biztos alapon. Szerintem még a létrát is felhúzná maga után, ha egy kicsit erősebb lenne, és a létra nem lenne jó erősen rögzítve ujjnyi vastag, húszcentis szegekkel.

Ez az a pillanat,amikor én kiszaladok az előszobába nevetni, hagyok egy kis időt, hogy élvezze, nehezen megszerzett munkája gyümölcsét. Majd, mire negyedóra múlva bemegyek a szobámba, (zajosan,hogy legyen ideje eltüntetni az árulkodó nyomokat,) addigra ő már újra a padlón ül, és nagy érdeklődéssel tanulmányozza a bal lábán a körmöket. Hiába, egy vér.