A Menedék nappal a vas és kő szigete volt; éjjel pedig a lámpásoké és a susogó
imádságoké.
Lorian minden reggel a műhelyek között járta a sorokat: acélforgácsok, füstös
kovácsok, fáradt, de céltudatos kezek. A tervei nem dísznek készültek — életet adtak a
falaknak. A készülő szerkezetek közt alakultak ki azok az eszközök, amelyekkel a tenger
felől érkező poklot elhárítják.
A műhelyek nem pusztán fegyvereket gyártottak: itt kovácsolták a lakosok új szerepét
is.

Hónapok teltek el, és a Menedék lassan megtelt.
A hajók, amelyek először csak néhány kimerült arcot hoztak, most egyre zsúfoltabbak
lettek: túlélők, akik többé nem bíztak a szűnni nem akaró menekvésben; meghurcolt
nemesek, akik eldobták hosszú köpenyüket, hogy gyakorolják a lapát markolását;
papok, akik titokban hozták magukkal szent könyveik maradékát; és tudósok, akik a
megmaradt tudás minden darabját ápolták. A Menedék lassan egy várossá nőtt a
semmi közepén — fából, kőből és emberi akarattal.

A táj fölött a levegő forró volt és mozdulatlan; a por türelmetlenül kúszott a sziklák közé,
mintha hallgatagon várta volna, mikor indul meg a háború.
Cael a dombtetőről nézett le a táborára. Előtte ezernyi sátor, lucskos kövek, vérszag;
mögötte a romok, amiket maga hagyott. A fény, amit eltaszított, most a porban vakította
a szemeket — és ő mosolygott. Nem diadalból, hanem annak hideg tudatából, hogy a
terv elindult.
— Építsetek hajókat — parancsolta a vezéreinek.

A lángok szaga mindig ott maradt benne.
Nem számított, hányszor mosta le vérrel, tengervízzel, sivatagi homokkal — a füst, az
égett hús szaga beleivódott a lelkébe.
Minden álma onnan indult: a máglya mellől.
Gyermek volt még.
A palota udvarában nőtt fel, az aranykupolák alatt, ahol a madarak is a király nevét
zengték.
Ott született, a tilalom ellenére, egy éjszakán, amikor a csillagok közt egy sem fénylett.
Cael.
Így nevezte az anyja. Azt mondta, a neve régi szó – jelentése: az, aki a hamuból támad
fel.

A Menedék Szigete

A sziget új neve a nép ajkán „Menedék” lett.
Nem hivatalosan adták, nem vésték kőbe, de mindenki így hívta.
Mert a világ, amely egykor Arven koronáját hordozta, most lángokban égett, és csak a
tenger közepén húzódó, apró földdarab maradt a béke szigete.
Lorian minden hajnalban a sziklás magaslaton állt, ahonnan látni lehetett a teljes öblöt.
A sziget köré új bástyák épültek, kövekből és kovácsoltvasból — nem nagyzásból,
hanem szükségből.

Fejezet – A Tűz, ami Nem Alszik El

A szél sós és hideg volt, a tenger tompa dübörgése a sziget szikláin verte vissza magát.
Lorian a magaslaton állt, köpenyét összehúzva, tekintete a mélyben fekvő kis
halászfalura szegeződött.
A házak apró fényei hunyorogtak az éjszakában — békés, törékeny csillagok voltak a
zűrzavar éjében.
Aztán a béke eltört.
A tenger felől hajók közeledtek. Sötét, zsíros füst kúszott utánuk, mintha maguk mögött
hozták volna a poklot.

A tenger fekete volt, mint a gyász.
A hullámok tompán verték a part köveit, mintha valami ősrégi, lassú szív dobbanásai
lettek volna.
Lorian a parton állt, a köpenyébe burkolt újszülöttet karjában tartva. A másik kezében
egy pecséttel zárt pergamentekercset szorított.
A szél cibálta a haját, a sós levegő az arcába mart, de nem mozdult.
A háttérben egy öreg férfi, Ser Adric, lassan távolodott a homokos ösvényen. Nem
nézett vissza. A lábnyomait sorra mosta el a víz. Ő vitte a hajót, amivel a királynő
parancsára a gyermeket elhozta.

A nap vérvörösen emelkedett a város fölé, de fénye nem jelentett új kezdetet — inkább
hamut és bűzt világított meg.
Kelydor fővárosa, az egykor dicsőséges Arathen, most már csak romok halmaza volt.
A palota körül füst és korom kavargott, a templomok tornyai dőlve hevertek, a harangok
megolvadtak a lángokban.
A város utcáin holttestek feküdtek, köztük asszonyok, gyermekek, papok, katonák.
A vér beleivódott a kövekbe, mintha maga a föld sem akarta volna elfelejteni, milyen
áron született meg az új király.

XV. Fejezet – Az Utolsó Éj Kelydorban

A főváros már napok óta lángokban állt.
Az utcákon vér és hamu keveredett az esővízzel, a házak omladoztak, a templomok
tornyai lángoszlopként dőltek a földre.
A távolból harangszó hallatszott — nem imára hívott, hanem halált jelezett.
A palota falait ostromgépek döngése rázta meg. A bástyákon kifáradt katonák
küzdöttek, nyilaztak a füstön át, miközben lent a kapuknál már hallani lehetett Cael
harcosainak üvöltését.

XIV. Fejezet – A Vér Tengere
Hónapok teltek el Arven halála óta.
A palota csarnokait már nem a gyász, hanem a parancsok zaja töltötte meg.
A régens királynő fekete páncélt öltött, s a trónteremben seregek kapitányait fogadta
— mindenki, aki hűséget esküdött a koronának, most a háborúba készült.
Az udvarban kovácsok dolgoztak éjjel-nappal, a szélben égett vas és olaj szaga
terjengett.
Papok áldották meg a zászlókat, katonák térdeltek, hogy utoljára hallják az imát,
mielőtt az istenek is elfordítanák arcukat.