Fejezet – A Tűz, ami Nem Alszik El

A szél sós és hideg volt, a tenger tompa dübörgése a sziget szikláin verte vissza magát.
Lorian a magaslaton állt, köpenyét összehúzva, tekintete a mélyben fekvő kis
halászfalura szegeződött.
A házak apró fényei hunyorogtak az éjszakában — békés, törékeny csillagok voltak a
zűrzavar éjében.
Aztán a béke eltört.
A tenger felől hajók közeledtek. Sötét, zsíros füst kúszott utánuk, mintha maguk mögött
hozták volna a poklot.

A tenger fekete volt, mint a gyász.
A hullámok tompán verték a part köveit, mintha valami ősrégi, lassú szív dobbanásai
lettek volna.
Lorian a parton állt, a köpenyébe burkolt újszülöttet karjában tartva. A másik kezében
egy pecséttel zárt pergamentekercset szorított.
A szél cibálta a haját, a sós levegő az arcába mart, de nem mozdult.
A háttérben egy öreg férfi, Ser Adric, lassan távolodott a homokos ösvényen. Nem
nézett vissza. A lábnyomait sorra mosta el a víz. Ő vitte a hajót, amivel a királynő
parancsára a gyermeket elhozta.

A nap vérvörösen emelkedett a város fölé, de fénye nem jelentett új kezdetet — inkább
hamut és bűzt világított meg.
Kelydor fővárosa, az egykor dicsőséges Arathen, most már csak romok halmaza volt.
A palota körül füst és korom kavargott, a templomok tornyai dőlve hevertek, a harangok
megolvadtak a lángokban.
A város utcáin holttestek feküdtek, köztük asszonyok, gyermekek, papok, katonák.
A vér beleivódott a kövekbe, mintha maga a föld sem akarta volna elfelejteni, milyen
áron született meg az új király.

XV. Fejezet – Az Utolsó Éj Kelydorban

A főváros már napok óta lángokban állt.
Az utcákon vér és hamu keveredett az esővízzel, a házak omladoztak, a templomok
tornyai lángoszlopként dőltek a földre.
A távolból harangszó hallatszott — nem imára hívott, hanem halált jelezett.
A palota falait ostromgépek döngése rázta meg. A bástyákon kifáradt katonák
küzdöttek, nyilaztak a füstön át, miközben lent a kapuknál már hallani lehetett Cael
harcosainak üvöltését.

XIV. Fejezet – A Vér Tengere
Hónapok teltek el Arven halála óta.
A palota csarnokait már nem a gyász, hanem a parancsok zaja töltötte meg.
A régens királynő fekete páncélt öltött, s a trónteremben seregek kapitányait fogadta
— mindenki, aki hűséget esküdött a koronának, most a háborúba készült.
Az udvarban kovácsok dolgoztak éjjel-nappal, a szélben égett vas és olaj szaga
terjengett.
Papok áldották meg a zászlókat, katonák térdeltek, hogy utoljára hallják az imát,
mielőtt az istenek is elfordítanák arcukat.

Fejezet – A Tűz, ami Nem Alszik El

A szél sós és hideg volt, a tenger tompa dübörgése a sziget szikláin verte vissza magát.
Lorian a magaslaton állt, köpenyét összehúzva, tekintete a mélyben fekvő kis
halászfalura szegeződött.
A házak apró fényei hunyorogtak az éjszakában — békés, törékeny csillagok voltak a
zűrzavar éjében.
Aztán a béke eltört.
A tenger felől hajók közeledtek. Sötét, zsíros füst kúszott utánuk, mintha maguk mögött
hozták volna a poklot.

XII. Fejezet – A Hamuvá Égett Ígéret

A tenger moraja lassan ringatta az éjszakát.
Lorian a parton ült, hátát egy sziklának vetve, köpenyébe burkolózva. A parázs, amit a
tűzből maradt, halványan világította meg az arcát.
A tekintete messze veszett a sötét vízbe, mintha ott keresné a választ valamire, amit
már régen elveszített.
És a hullámok között, a zúgásban, ismét hallotta apja hangját.
Visszaemlékezés – A haldokló király szobája
A levegő nehéz volt a gyógynövények és a halál szagától.

XI. Fejezet – A Régens Árnyéka

A trónterem csendes volt.
A fáklyák kormos fénye meg-megremegett a falakon, mintha maga a palota is
gyászolna.
A fekete selymek leplezték az oszlopokat, a zászlókat félárbocra engedték, és a
kőpadlón még mindig ott derengett a vér halvány nyoma, amit az utolsó napokban senki
sem mert feltakarítani.
A trónon a királyné ült.
Karjában az újszülött fiú, Kelydor trónörököse.
A gyermek aludt, mit sem tudva arról, hogy egy vérrel és árulással született királyság
örököse lett.

X. Fejezet – A Hamuvá Égett Ígéret

A tenger moraja lassan ringatta az éjszakát.
Lorian a parton ült, hátát egy sziklának vetve, köpenyébe burkolózva. A parázs, amit a
tűzből maradt, halványan világította meg az arcát.
A tekintete messze veszett a sötét vízbe, mintha ott keresné a választ valamire, amit
már régen elveszített.
És a hullámok között, a zúgásban, ismét hallotta apja hangját.

Visszaemlékezés – A haldokló király szobája
A levegő nehéz volt a gyógynövények és a halál szagától.

IX.Fejezet – A Régens Árnyéka
A trónterem csendes volt.
A fáklyák kormos fénye meg-megremegett a falakon, mintha maga a palota is
gyászolna.
A fekete selymek leplezték az oszlopokat, a zászlókat félárbocra engedték, és a
kőpadlón még mindig ott derengett a vér halvány nyoma, amit az utolsó napokban senki
sem mert feltakarítani.
A trónon a királyné ült.
Karjában az újszülött fiú, Kelydor trónörököse.
A gyermek aludt, mit sem tudva arról, hogy egy vérrel és árulással született királyság
örököse lett.