VIII.Fejezet – A Király Álma
A palota csendje olyan volt, mint egy sírbolt.
Csak a kinti eső verte az ablakokat, és a távoli folyosókon elhaló suttogások
emlékeztettek rá, hogy valaha ez a hely élt.
Arven, a vak király, az ágyban feküdt.
Sápadt volt, a bőre viaszszerű, keze remegett. Már napok óta csak órákra tért magához,
az orvosok szerint minden lélegzet ajándék.
De azon az estén ébren volt.
Mellette a felesége ült, a gyermeket – az újszülött trónörököst – a dajka már elvitte.

VII. Fejezet – A Menekült Herceg
A hajó hetedik napja sodródott a szélben, mikor a part végre feltűnt.
Sziklás, ködbe vesző föld volt — idegen, nyers és hideg. A matrózok megkönnyebbülten
kiáltottak, a kapitány némán állt a kormány mellett. Csak egyvalaki nem örült az új föld
látványának.
Lorian a korláton könyökölt, a ködben a partvonalat figyelte.
A szeme karikás volt, az arca beesett, mintha minden éjszaka egy új bűn súlyát
hordozta volna.
Mert minden hullám, ami a hajót verte, egy arcot hozott vissza neki.

VI.Fejezet – A Csillagok Tanúi
A hajó gyomrában sötétség és dohszag ült.
A „Fehér Hattyú” recsegett, ahogy a hullámok ostromolták a testét, a fa nyögött, a
vasláncok csörögtek, mintha maga a tenger próbálta volna letépni.
Lorian a hordók mögött kuporgott, rongyokba bugyolálva. Napok óta nem aludt
rendesen. Csak akkor mozdult, mikor a fedélzet elcsendesedett, mikor a legénység már
a rum és fáradtság bódulatában horkolt.
Akkor, mint egy árny, kúszott elő.
A raktérből a létrán fel, hangtalanul, mezítláb, mint egy patkány.

V.Fejezet – A Fekete Ég Népe
A sivatag felett vörös volt az ég.
Nem a naplemente színe tette azzá, hanem a vér, amit a homokba itattak.
A Fekete Ég hívői gyülekeztek a mély sziklák között, ahol a föld repedt, a levegő forró
volt, és a szél idegen nyelveken suttogott.
A rituálé kezdődött.
A harcosok körbeálltak, meztelen mellkasukon fekete festék, karjukon égetett jelek.
Középen egy hatalmas, fekete ló térdelt – a legszebb, legnemesebb állat, amit valaha
láttak. A szemét bekötötték, a testét arannyal és hamuval szórták be.

IV.Fejezet – A Királyné Árnyéka
A hajnal sápadt fénye alig hatolt át a füstön.
A város még mindig égett – nem a lángoktól, hanem a félelemtől, ami minden házban,
minden szívben izzott tovább.
A nép már nem a király nevét suttogta, hanem a királynéét.
Elara az ablaknál állt, egy sötétkék köpenyben, amely alatt már nem a királynéi fehér
ruhát, hanem fekete vásznat viselt.
A tanácsosok köré gyűltek, mint a hollók a dög köré.
— Az árulók elestek, felség — mondta az egyik.

Prológus

A Bakony fölött szürke, nehéz felhők gyülekeztek, mint egy hatalmas, mozdulatlan tenger hullámai.
A hegyek között morajlott a mennydörgés, de nem a természet zenéje volt az egyetlen, ami felverte a völgy csendjét.

A föld remegett a lánctalpak súlya alatt. Négy Leopárd 2A7+ harckocsi mozgott a sárgásbarna földúton, porfelhőt kavarva, mintha valami ősi erő térne vissza a hegyek közé. A páncéltestek tompán csillogtak az esőfényben, rajtuk a magyar zászló foltja — kicsi, de makacs jelkép egy nagyobb szövetség árnyékában.

III. Fejezet – A Vér Városa
Kelydor városát füst és sikoly borította. A koronázás óta eltelt három nap alatt a
birodalom szíve pokollá változott.
A nap nem sütött, csak vörös fény derengett a ködben, mintha a napkorong is
szégyellte volna, mit lát.
A palotát őrség vette körül, Arven hű katonái — az egykori Vasherceg harcosai, akik
most vak királyuk nevében tomboltak. Ők voltak a Fekete Pajzs Testvérei, a háborúban
edződött, kegyetlen emberek, akiknek a lojalitás az utolsó fegyverük maradt.

II. Fejezet – A Menekülő Herceg(visszaemlékezés)
A palota lángolt.
A királyi csarnokból, ahol az imént még eskü hangzott el az istenek nevében, most vér
és füst tört elő. Az oltár szétrepedt, a koronát valaki eltaposta a menekülés közben.
Sikolyok, acélcsattogás, gyertyalángok tánca a vértócsák fölött – így kezdődött Kelydor
új korszaka.
Lorian futott. A tudós herceg, aki békéről, törvényről és tudásról álmodott, most sárral
borított lépcsőkön rohant lefelé, a palota hátsó folyosóin át.

A koronázás napján Kelydor egét ólomszürke köd borította. A harangok tompán szóltak, mintha nem ünnepelnének, hanem siratnának. A palota csarnokában füst és félelem kavargott: a papok olajjal kenték az oltárt, a nemesek aranyba burkolt aggodalommal figyelték a trón elé térdelő férfit.

Arven, a Vasherceg, most királlyá lett. A főpap felemelte a kehelyt, és az ősi eskü elhangzott, ahogy ezer éve mindig.
— Esküszöl-e, hogy Kelydor fényét őrzöd, míg véred el nem apad?

Prológus

A hajnal még nem érte el a Kelydor Királyság tornyait, amikor a harangok megszólaltak. Mélyen, hosszan, mintha maga az ég gyászolt volna. A hang átsiklott a ködön, végig a folyók mentén, a dombok fölött, s minden házban, ahol meghallották, a nép letérdelt, mert tudták: a király halott.

III. Aldemar, a Béketeremtő, immár porrá lett – s vele együtt a béke is. Trónja üresen áll három fia elött.

Arven, az elsőszülött, a Vasherceg, karddal és tűzzel építette hatalmát.