Közeledett a karácsony. Elkezdett esni a hó, először apró pelyhekben, majd egyre nagyobb, sűrűbb pihékben. Ez volt a jel, amikor alászálltak a karácsonyi angyalok. Segítettek, hogy valóra váljanak kívánságok, szeretet költözzön a testekbe és a lelkekbe. Csak az álmokat és a gondolatokat hívhatták segítségül.

De minden évben volt egy kivételes angyal. Ő bármit megtehetett, bármilyen alakban megjelenhetett, minden eszközt felhasználhatott.

 

Már régen várt arra, hogy Ő legyen az. Sokszor eltervezte, mit, hogyan csinál majd, de annyi minden ötlet forgott a fejében, tudta, hogy nem lesz majd rá elég idő. Ezért mindent elvetett és elhatározta, hogy hagyja magát sodródni az eseményekkel.

Ahogy fentről közeledett, madártávlatból egy ünnepi kivilágításba öltözött kisvárost pillantott meg. Ahogy leért a földre, egy koldus alakját vette fel. Leült a templomlépcsőre, maga elé tette szegényes kalapját, figyelte az embereket. Látta, ahogy átszellemült az arcuk, ahogy elbűvölte őket az alkalomhoz felöltöztetett templom varázsa. Hallotta a gondolataikat, tudta ki jött ide őszintén és ki hamisan, csak kényszerből, vagy érzés nélküli hagyománytiszteletből. Ilyenkor a templomból kijövők mindig adakozóbbak, mint máskor, sűrűn csilingeltek a pénzérmék a viseletes fejfedőben. Megfigyelte, hogy az egyszerű, tiszta szívűek, mindig szívesebben adnak.

Otthagyta az eddigi helyét és egy fényes áruház kirakati bábujába költözött át. Körülötte karácsnyi túlkínálat ajánlotta önmagát, a bukfencező medvétől, az üveggyöngyökön keresztül, a legmárkásabb kisesélyi ruháig. Az üveg túloldalán, vágyakozó tekintetek szívták magukba a csillogást. Volt közöttük, akik odáig sem jutottak, hogy bátorságot vegyenek, hogy belülről is meg merjék tekinteni az árubőség eme szentélyét. De volt olyan is, aki az egyik zsebéből megvehette volna az egész kirakati kínálatot. Elgondolkodott. Ez volna a karácsony lényege, hogy valami értékesnek vélt, felesleges holmi legyen a karácsonyfa alatt?

Tovább szállt. Nagyvárosi sikátoros részen találta magát. Jólöltözött, középkorú, fehér férfiként rótta a kietlen utcákat. Szélvédett, sötét zugban egy hajléktalanra lett figyelmes, aki éppen a másik oldalára fordult. Próbálta a takaróként használt papírdobozát magára húzni. Odament hozzá és leguggolt. A piszkos gúnyába öltözött, védekezésként maga elé tette a kezét, támadástól tartva, hiszen mit akarhat mást egy ilyen ember tőle, mint, hogy bántsa.

−Ne félj barátom –szólította meg. Mit szeretnél ezen az ünnepen?

A megszólított még mindig gyanúsan méregette, majd megszólalt:

−Én már csak azt szeretném, hogy hagyjon mindenki békén. Persze egy meleg takaró, egy kis itóka /amely elbódít egy rövid időre/ jó lenne. Ja, és egyszer jól teletömhessem a hasamat.

Álmot bocsájtott rá, kört rajzolt köré és egy dobozban otthagyott mindent, amit kért, majd tovább sétált. Váratlanul, szinte a semmiből három alak ugrott elé:

−Itt a karácsonyi ajándékunk! – rikkantotta az egyik, majd egy kést rántott elő.

Megállította az időt. Körbejárta a mozdulatlan alakokat, mindegyiküknél végignézte az eddigi életük kivetülését, miért jutottak a sorsnak ebbe a sötét bugyrába. Az egyikük a szegénységét váltotta a bandázásra, a másik kisebbségi érzését cserélte fel a vagányságra, a harmadik csak tartozni akart valahova. Törölte lelkük sötét oldalát és a sarokra érve újraindította az idő homokóráját. Az eddigiektől is sötétebb, kivilágítatlan részhez érkezett. A szemetes felöl valami mocorgást hallott. Ahogy odaért látta, hogy egy lesoványodott kiskutya próbál valami ehetőt találni a szemétkupacban. Felvette a reszkető testet. A kis jószág azonnal jobban érezte magát, gombóccá gömbölyödött. Az angyal most behunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, már a városi forgatagban volt újra és az ápolttá vált kiskutyát sétáltatta. Egy kislány jött velük szembe az édesanyjával. Azonnal odarohant a farkcsóválóhoz és megsimogatta.

−Jaj de aranyos, úgy szeretnék egy ilyent! Ugye anyu, hoz nekem a Jézuska!?

A férfi lehajolt hozzá és a fülébe súgta:

−Addig is, amíg megkapod, vigyáznál egy picit a kutyusomra?

Az igenlő válasz után egy pillanat alatt eltűnt a forgatagban. Jó érzés töltötte el, mert egy csapásra két kérést is teljesített. A kisgazdi és az apróság egymásra talált, és ezen túl elválaszthatatlan barátok lesznek majd.

A néhány nap gyorsan elszállt. Most, karácsonyeste van és Ő ott ült fent a kisváros legmagasabb pontján, a templom tornyán. Ahogy körülnézett, azt látta, hogy a máskor nyüzsgő kisváros, most békés, nyugodt arcát mutatta. Az utcák csendesen bóbiskoltak. Az ablakokon át, meleg fények kerestek utat a szállingózó hóesésben. Végiggondolta, hogy mennyi helyen járt, hány emberrel találkozott. Megkérdezte önmagától, hogy hasznos volt-e az ittléte. Biztos lehetett volna másként is, de jó érzés töltötte el, úgy érezte, hogy élt a megkapott lehetőséggel.

Ha a sok élmény közül választania kellett volna, akkor egy idős férfi jutott az eszébe. Egy kis falu utolsó házában lakott. Beteggondozó képében látogatta meg. Fűtetlen szoba fogadta. A magatehetetlen ember, egy takarókupac alatt didergett. Amikor meglátta, az arca felderült, biztos volt benne, hogy felismerte benne az angyalt. Arra a kérdésre, hogy mit szeretne karácsonyra azt válaszolta:

−Nekem már nincs se kutyám, se macskám, az utam végét járom. Azt szeretném, ha a megváltó születése napján térhetnek meg, Őhozzá. Csak ennyi a kérésem.