16+(Csúnya szavak!)

Házibuli zajlott barátok és azok barátai közt. A gyerek az anyjánál volt a hétvégén; üres gyerekszoba mellett pedig minden buli elfér. Ha pedig már egyszer elváltak; miért ne keresse meg a fater a módját egy új kapcsolat kibontására?

Simon arca nem volt szokatlan a szórakozóhelyeken. Háromszoros címvédője az ivóbajnokságoknak, de a tánctudásán lenne még mit csiszolni. De egyébként a srác egy az egyben a két lábon járó szerencsétlenség volt. Nem szerette, pedig rosszabb sorsa is lehetett volna.

Sosem csajozott. Egyetlen szerelme a szesz volt. Az pedig itt is akadt bőven. Érkezés előtt pezsgővel alapozott, de igénybe vett már azóta egy koktélpohárnyi vodkát, naranccsal. Simon mindig azért járt ilyen helyekre, hogy jól érezze magát. De most mélabúját hessegette; eltanácsolták a munkahelyéről – kellékes volt a színházban. Átesett egy vödrön, kiborult belőle a festék és megszáradt egy hungarocell bárányfelhőn – ami a Macska a metrón című darab mai premierjéhez kellett volna. Vajon a sors volt a kegyetlen vagy az alkohol?

Mindenesetre amikor a nagyérdemű áttért a rikító narancs színű ebédlőbe társasjátékozni – őrjöngések kíséretében, mert a válogatáslemez bömböltette magát –, az illuminátor ital orránál fogva, sejtelmek nyomvonala nélkül vezette ki az ártatlanul szundikáló, sötét gyerekszobába.

Az ajtóküszöbön kis híján átesett –épp mint a színházi festék esetében –, de valahogy sikerült a falon függő villanykapcsolónak támaszkodnia.

– Bakker, máris reggel van? – hebegte – hű, de laza! – aztán amikor megfordult, megrendült a látványon, hogy néhány méterrel arrébb eltűnt a napfény.

– Már megint a színháznál vagyok. Annak van ilyen baszott nagy, napellenző épülete. Csókolom, Jolika!

Integetni akart, de végül a padlóra vágódott. Éppen a hátrahagyott, kertészruhás, gombszemű plüssmaci mellé, akinek végtelen boldogságot varrtak a szájára.

– Te meg mit nézel? – problémázott. Habár még nem mérte őt fel elég jól.

– Nem elég, hogy bambulsz még röhögsz is? – ezt már teli torokban utálkozta. A macit fojtogatni kezdik.

– Mivan? Néma vagy?!! Nevetni van pofád, de pofázni nem tudsz? Hát még macskaszaron se tudnál heverészni, ha én nem dolgozok itt! Érted? – erőmerő zihálás következett.

– Tudod mit? Rohadj meg! Megrohasztalak! – a szegény macit két ököllel kezdték el fejbe verni. Nem egyszer, nem kétszer. Mit tehet ő ilyenkor? Kezét se, lábát se kegyetlenségre szőtték. Különben is; füle botját se tudja megmozdítani.

Az erős ütések mégis kipattintották bal szemét a helyéből. Meg sem állt Simon homlokáig.

– Na jó, ez volt az utolsó húzásod, öreg! Most széjjel téplek! – megfogta a sarokban árválkodó akusztikus gitárt, s elkezdte vele hasba verni. És nekikezdett egy szakadatlan kurjantásnak.

A maci bólogatott a lendülettől, mintha még több verést akarna. Tökéletes gyengepont állt utolsó fegyvere középpontjában. Elszakadt a cérna; hopp! Gombszem a garatba!

Szegény Simon megdermedt, elejtette fegyverét, és tehetetlenül fulladozni kezdett. Úgy kivonta magából a nedvességet, hogy még köhögni se bírt. Térdre rogyott, s még egyszer és utoljára, józanul kinézett az ablakon. A lágy, éjszakai természeten kívül nem látott semmit. De ez épp elegendő volt, hogy kellemesen elernyedhessen.

A csata győztese pedig azon tűnődött, mit szólnának a nála tehetősebb testvérei. Hát még ha annak születik és akként győzedelmeskedik!

Aztán eszébe jutott, amikor Simont utoljára látta, és az ő koponyája is felhős lett. Milyen furcsa...