Véget ért a ráadás ráadása, az ünnepelt sztár fáradtan, de a sikeres koncerttől feldobva lépett be a csillogásból a színpad mögötti sivárságba. Becsukta maga mögött a sztárnak járó különöltöző ajtaját. Egy ideig még hallotta a háttérénekesek és a zenekartagok harsányságát, aztán hirtelen csend ült a kicsiny helységre. Szeretett ilyenkor egyedül, a felfokozott állapot lassan lecsillapodott benne. A többiek ezt a szokását tiszteletben tartották, még a mindenese sem zavarta. Úgy tudták, hogy ilyenkor a legfogékonyabb az alkotásra, új számok írására, de az igazság egészen más volt. Eljutott odáig, hogy már nem vágyott a többiek társaságára. Nem vonzották az olcsó poénok, a silány italok, és a mindig megjelenő, rajongó szajhák. Az asztalon most is ott állt kedvenc, márkás whiskyje. Magához vette, lecsavarta a kupakot és töltött. Élvezettel kortyolta, érezte, ahogy szétfolyt a testében, elzsibbadt, kellemes bágyadtság vett rajta erőt. Gépiesen emelgette az üveget újra és újra, egészen addig, amíg az utolsó csepp is elhagyta védelmezőjét.

Kiesett az idő, talán egy kicsit elbóbiskolt. Amikor felriadt, a feje még kóválygott, de erőt vett magán és bizonytalan mozdulatokkal elindult. Léptei kopogtak az üres, gyéren megvilágított folyosón. Ahogy elhaladt a közös öltöző előtt, bepillantott. Üres üvegek mindenütt, felfordulás és káosz. A többiek, már valahol egy bárban, vagy egy olcsó szállodai szobában, tökrészegen próbálják túlélni ezt a napot. Ahogy kiért az utcára, megcsapta arcát a hűvös szél, kitisztult a feje. Bekopogott a limuzinban szunyókáló sofőrnek és hazavitette magát a sokcsillagosba. A szobájába érve már teljesen józan volt, beállt a zuhany alá és élvezte a lehulló vízcseppek monoton ritmusát. Laza, hétköznapi ruhába bújt és leszólt a portásnak, hogy hívjon egy taxit. Ahogy bedobta magát a kihívottba, bemondta a címet és figyelte az éjszakai város nyüzsgését. A belvárost elhagyva szűk sikátoros részhez érkeztek, valahol ott ahol már veszélyesek az éjszakák. Amikor a jármű kidobta magából és sietve befordult a sarkon, egy pillanatra körbekémlelt. Nem félt, hiszen ismerte ennek a világnak minden egyes rezdülését, itt nőtt fel. A sötétben kitapogatta az ismert csengőgombot és megnyomta. Rövid időn belül feloldott a mágneszár és bejutott a lépcsőházba. Fujtatva ért fel a legfelső emeletre, és belépett a félig nyitott ajtón.

− Van nekem valamid? – kérdezte, és ledobta magát a közelben terpeszkedő fotelbe.

− Mint, mindig. – jött a halk válasz a sarokból, egy kaotikus elektromos zenekütyü hegy mögül. − De előtte iszol valamit?

− Tudom, hogy nem tudsz olyasmivel megkínálni, ami nekem megfelelne, úgyhogy inkább térjünk a tárgyra!

− Rendben van…

A zenesarokból felcsendültek egy rock ballada első taktusai. A hangok szétáradtak a szegényes kis szoba falai között, és betöltötték a legkisebb zugot is. Amikor lecsengtek az utolsó taktusok is, egy pillanatra a csend vette át a hatalmat. Nem lehetetett tudni, hogy ez a hatás döbbenetének, vagy a kínosságnak a csöndje.

− Elmegy…, kell…, ide a kottával…- mondta a fotel ideiglenes bitorlója.

A sarok homályának lakója kijött a fényre és átadta a kért, violinkulcsos ötvonalast, cserébe egy borítékért.

− Mindig meg akartam kérdezni, hogy egy sztárnak miért fontos az, hogy saját szerzeményeit adja elő?

− Azért, kis barátom, mert így leszel hiteles sztár, így jutsz fel a csúcsra. Közöttünk az a különbség, hogy Te tehetséges szerző vagy, de magunk közt szólva, hangod az nincs, és hát mondjuk ki az igazat színpadképes sem vagy. Én jól énekelek, mutatok a deszkákon, de a zeneszerzés nem az én világom, viszont fontos, hogy azt higgyék rólam, hogy ebben is jó vagyok. Ezért megfizetlek téged a zenéidért és a hallgatásodért. Szimbiózisban élünk, és gondolom mindenki jól jár. Írogathatnád a saját neved alatt a kis dallamocskáidat, ha csak

az asztalfiók és az egy szem rajondód hallgatná meg. Megtaláltalak magamnak, úgy hogy továbbra is kussolj, dolgozz keményen és nem lesz semmi gond!

Az utolsó szavakat már az ajtóban mondta, de még mielőtt becsukta volna visszaszólt:

− Majd hallgasd meg a rádióban a legújabb számomat!

A nyikorgó falépcsőn még hallatszottak a távolodó léptek koppanásai, amikor elhúzódott a kis főzőkonyha függönye.

− Hallott mindent? – kérdezte a zeneszerző.

− Igen, tisztán és rögzítettem is. Holnap ilyenkor már meg fog jelenni a leleplező cíkk. Nemsokára megkeresi a barátom a lemezstúdióból és megköthetik a szerződést.

A rövid időn belül másodszor csukódó ajtó nyikorgása után csend ült a szobára. A zeneszerző egyedül maradt, az újságíró utolsó szavaival:

 

− Tudja ez a dal, most is itt csilingel a fülemben…, valami csoda…